I.
Bús őszi csönd, s hiába várom
a hangodat, - hogy rám kiáltson:
terítve van, kihűl, ne várass;
ó drága hang, nem késne most a válasz.
A néma kert, a néma ház ujjongana,
ha itt búgna most is ajkad szava,
mely, mint a régi cédrusfa cselló,
olyan emberi, oly jó meleg szó;
ha hívott, ha korholt, vagy csak dalolt,
a háznak, a kertnek víg lelke volt.
Jöjj hát gyógyultan, jöjj mielőbb,
hisz megfojt itt a csend, a néma őszi köd.
Ugye már nem fáj s nem is dobol
szegény szíved. Csak itt, itt
a párnám alól.
Riadtan, némán, csendben hallgatom.
Ugye meggyógyulsz, jössz
én édes angyalom?
II.
Hiába súgja az őrült vén tudat,
hogy kedves kis urnádból nem találsz
utat, én érzem itt a friss leheleted,
sugárzó humorod: az örök szellemet.
Itt vagy a kertben, a szél fújt fák alatt,
az esti szélben hallom, hallom hangodat,
ahogy kacagsz a hamis próféták szaván
s a sok hozzánk nem méltó hibán,
amit sors váltig körénk halmozott.
Te már nem bánod, de itt a mosolyod,
meleg szorítással fogod a kezem:
maradj csak mindig az én emberem,
aki hisz a szebb, a jobb világba még.
Testünk elporlad, de lelked el nem ég.
III.
Ne menj előre, váltig kértelek,
simogatva csendben lázas testedet.
Mért mennél édes? Mért hagysz egyedül?
Megkínzott lelked a kínból menekül?
De hidd el: az út oly rejtélyes nagy út.
Minden fordulója csalfa és hazug...
Milyen szép lett volna együtt menni el,
ha már fészkünkből mégis menni kell.
Ha itt hagysz, - ki tudja hol keresselek?
Bár ide hallom friss lélegzeted.
Ki tudja hány fényév, ahol megpihensz
a végtelenben lengő bíbor szőnyegen.
Integetsz, hívsz, hogy újra lássalak;
Jaj, ne siess, ne szállj, - hogy megtaláljalak.
IV.
Ne jöjjön senki, - csendem ne törje meg,
álmodni, sírni csak egyedül lehet.
A csend ködéből lassan úgyis felmerül
testetlen árnyad s az ágy szélére ül. -
Elmondja halkan: (ó, fél éve már)
köddé vált árnyad hol és merre jár...
Megvallod te is feledni mégsem lehet
az együtt sóhajtott régi verseket,
hiszen belőlünk szűrte sok-sok földi láz,
s ezt visszhangozza e furcsa kerti ház...
Mesélj, mesélj, én sírva hallgatom...
De te már szállsz - eltűnsz a kerti balkonon.
Künn még szólítod a vén Muki kutyát,
Sátánt, Cimbát, a két öreg cicát.
Fehér kezed még messze integet,
tudod te, hogy egyszer veled megyek.
V.
Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése