Azok a hársak ott az Arno partján,
Azok a kéklő, koszorús hegyek,
Mint hű, mosolygó, meghitt ismerősök
Felénk derűsen, vígan intenek.
Jertek közelb zöld sátraink ölébe,
Így szól a hegy, s száz lomb bólint reá,
Mintha szülénk kezünk egymásba tenné,
S szerelmünkre az áment mondaná.
És forrószívű édes asszonypárom
Remegve széles mellemre simul,
Óh szép tavasz, mely rámragyog szeméből,
S virágözönként szó foly ajkirul:
Azok a hársak tán az ungi hársak,
A mi virágzó, kedves ligetünk,
A Kárpátaljnak vadvirágos rétje…
Édes uram, jó volna intenünk.
S karunk kitárva lépünk ringatózva
Az idegen föld bársony ösvenyén…
Az ungi hársak rángborulnak lágyan,
Ez álomélet: édes költemény.
Szívünkben vágy… a halmok illatoznak,
Mámorba ejt az élet tavasza…
Óh forrószívű édes asszonypárom,
Ahol szerettünk, ott van a haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése