(Az 1849/50-es évek
adalékainak revíziója)
(* A tanulmányt
megvitatta az Irodalomtörténeti Intézet Petőfi Kutatócsoportja, 1961. április
27-én.)
I.
„Minthogy
az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elítélő döntésével Júlia
problémáját, ez a könyv voltaképpen – perújítás. Újra fölveti a Júlia-problémát
és teljes revíziót követel...” Harmincegy évvel ezelőtt írta ezt Mikes Lajos a
Szendrey Júlia-könyvében, ahol még ezeket mondja. „Ez a pörújítás, melyet több
mint négy esztendei kutató munkára alapítok, röviden a következő végeredményre
támaszkodik: meggyőződtem róla és bizonyítani tudom, hogy mindaz a szenny,
amely Júlia emlékéhez tapad, többé-kevésbé jó- vagy rosszindulatú pletyka,
rágalom és legenda, amely Júlia halála után született a múlt század nyolcvanas
és kilencvenes éveiben...”* (* Dr. MIKES
LAJOS és DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és
halálos ágyán tett vallomása. Budapest, 1930. 203.)
Ha
most lefúvom a port erről a három évtizedes védőiratról, úgy hat, mintha Mikes
védelmét vállalnám. Pedig Mikesnek csaknem annyira nincs igaza Júlia
megítélésben, mint Petőfiné támadóinak – főleg abban, hogy az asszonyt
„köztisztelet övezte haláláig” és minden rágalom csak halála után született. Ha
ez így volna, könnyebb dolgunk lenne a Júlia-perben, és aligha lett volna
lehetősége Hatvany Lajosnak arra, hogy a disputa képletét olyan
leegyszerűsítéssel állítsa fel, miszerint az egyik oldalon áll Arany János
híres verse Szendrey Júliáról, a honvéd özvegyéről; a másik oldalon áll Mikes
Lajos és Dienes András, akik „a rabulisztika bűnébe estek”, mikor az
irodalomtörténetírás hagyományos Júlia-felfogásának revízióját javasolták.* (* HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bpest,
1957. V. 525-526.)
II.
Egyáltalában
nem takargatom, hogy elsősorban Hatvany Lajossal vitázom.
Nem
hiszem, hogy Hatvany felfogására vonatkozó ellentmondásom újnak hathat, ez
ismétlés, Barta János – éppen az Irodalomtörténeti Közleményekben –
„ismeretes”-nek nevezte azt a kontroverziát, ami Hatvany és közben van a
Júlia-kérdésben.* (* BARTA JÁNOS: Dienes
András: Petőfi a szabadságharcban. ItK. 1960. 1. sz. 111. Barta is
„lovagias”-nak nevez engem és szerinte Hatvany az, aki az „eléggé egybehangzó
emlékezésekre támaszkodva reálisan ítél”. (Uo.) – Ezeknek az „egybehangzó
emlékezések”-nek a mérlegelése lenne éppen ennek a cikknek a célja.)
Hatvany a negyven éven keresztül folytatott, következetes, de filológiailag alá
nem támasztott Júlia-ellenességével, mely sokkal inkább önmagához hűséges
magatartás, int ténymegállapító tudományos álláspont, igen jelentős mértékben
befolyásolja nemcsak a közfelfogást, hanem az irodalomtanítást és a
Petőfi-irodalmat is. Befolyásolja munkámat, többünk munkáját, a Petőfi-életrajz
írását.
Miről
is van szó? Arról, hogyha egy munkaközösség vállalkozik egy mű megírására –
mint az új Petőfi-életrajz esetében -, akkor vannak olyan biográfiai
sarkpontok, melyek tisztázatlanok, ellentmondást magukban hordozók nem
maradhatnak. Nem kell bizonyítani, milyen súlyos hiba volna az olyan életrajzi
feldolgozás, ahol az 1846-os szakasz írója Mikest követve fényesen
rehabilitálja Júliát, az 1847-48-as író a régi anatémát dörgi, az 1849-es
biográfus mind a két felfogást elítéli, és szigorú revíziót végez. Ez az ellentét
már most is igen nyíltan jelentkezik az elkészült vagy az előkészített
részletekben: márpedig semmiféle monográfia nem bírna el olyan ellentmondást,
mely nem a hősé vagy hősnőé, hanem az íróké, ezt nem bírná el sem mint adalékok
tárháza, sem mint olvasmány. Mert ne tévesszük szem elől azt az egyszerű tényt,
hogy a Petőfi-életrajz mégiscsak olvasmány is!
Az
írói vállalkozás kollektív volta kényszerít tehát bennünket arra, hogy újra
elvessük a Júlia-kérdést. Hasonló a helyzet itt a szülőhely-problémához,
mellyel számolnia kellett az első könyv – az indulás – írójának; de számolnia
kell majd annak a biográfusnak is, aki majd a negyedik könyv (1848) szerzője
lesz, amikor újra foglalkozik az életrajz a költőnek a Kiskunságra, mint
szülőföldre utaló vallomásaival. Összhangra kellett jutnunk, ez volt a disputa
értelme. Ez az értelme most is, mikor egy egészen másféle természetű kérdésre
kell választ adnunk: mi a magyarázata annak, hogy egy szinte emberfelettien
gonosz, démonikus nőt ábrázoló portrét örököltünk dédapáinktól? Valóban ez
lenne Szendrey Júlia? Nem csekély fontosságú kérdés ez, az egész biográfia – de
különösen a három utolsó esztendő – szempontjából, hiszen ha az életrajzíró
elfogadja a már szokványos, Júliát minden tekintetben elítélő álláspontot, úgy
itt is elsősorban magával Petőfivel jut feloldhatatlan ellentétbe.
Ez
a vitaindító dolgozat a harminc év előtti elődöt – Mikest – nem követi Szendrey
Júliáról alkotott véleményében; ahogy Hatvany arcképe a feleségek feleségéről
torzított, Mikesé viszont eszményített – de Mikes Lajos bevezetőjét közel érzi
a mai disputa kezdeményezője magához: „minthogy az irodalomtörténet már régen
lezárta súlyosan elítélő döntésével Júlia problémáját...” – ez a rövid írás
voltaképpen perújítás. Újra felvetjük a Júlia-kérdést és revízióra törekszünk.
