Moha Gábor (Gulyás Gábor 1921-1981): Viszontlátás

 
Ragyogtak újból – szent csoda -
A sziklás jégtetők
S emlékezőn sápadtam én
E roppant fény előtt.

- Hegyek, ti ott, nagyságotok
Hogy duzzaszt itt belül!
Mondjátok, mindez mit jelent:
Ti ott s mi itt feszül? -

- A nagyság vagyunk,célodul
Te tettél így oda,
A szenvedés, mit, jól tudod,
Nem sokalunk soha.

A vágy vagyunk, a végtelen
S mindig mocsoktalan,
Magad vagyunk, te vélted így. -
S már nem volt több szavam.

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Szabados Zsóka (1930-as évek): Vallomás

Paraszt volt már az ősi ősöm
És földet tart minden nagyapám.
Paraszt vagyok, paraszt a vérem,
S az apám is, meg a jó anyám.

Nagy, pogány régi földimádók
Késői kicsi unokája
Arccal hullok én is a földre,
Szivem a rögöt úgy imádja.

Ezüstszikes, kalászos Kunság
Szereted-e Te is a lányod?
Akit a város elcsalt Tőled,
S aki éjjelenként Veled álmod!

Én szeretlek itt is örökké!
Nem, nem tagadom le magamat!
S érzem: egy Urangyalos estén
Még hazahajt egy nagy bus panasz.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 4. sz. Budapest, 1938. 

Dénes Andor (1908-2006): Japán mozaik

Fülembe felcsendül Nipponnak bús dala;
Cseresznye-illattól terhes éjszaka…

Mint ősöket tisztelő oltárról a tömjén,
Száll Fudzijamáról a füst az égig fel.
Áll, csak áll nyugodtan és büszkén,
Örökké felhők-glóriázta fejjel.

A holdsugár-ezüstös hegyi-patakok
Csacsogó futásának papirház az őre.
Borzongó rózsaszin cseresznye-virágok
Halk sóhajtással libbennek a földre.

A Fudzijama csúcsán szikrázó vakitó
Örök-tiszta, szüzi, érintetlen hó;
Az éjszakában színes lampionok égnek,
Kavargó, táncoló János-bogár fények…

Kicsi papirházban ferdeszemű lányok
Ferdeszemű lányok… buja kacagások;
Tarka kis kimonók, virágdiszes sálak,
Ferdeszemű nők és sárga vágyak…

Furcsa játékházak…
Fülemben Nipponnak dalai csengenek.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Gyetvai Pál (20. sz.): szavak

 
Én a szavak szerelmese vagyok!
A szálló, színes, szűz, szent szavaké…
S most velük üzenem Néked, hogy szeretlek,
Hogy rabja lettem a két szép szemednek,
Mint a tiszavirág a tűnő tavaszé.

Építnék szavakból pompázó palotát
Csábosan csillogót, meseszépet
Varázsos várkastélyt, tornyos tündérlakot,
Kék égen szikrázó színarany napot
S mint kevély király kínálnám fel Néked.

Vagy vad vihart, zúgó zivatart formálnak
És vinnélek véle messze-messze…
Hol hullámok mormolnak méla muzsikát,
Vérvörös virágok fűtik az éjszakát,
Egy trópusi-tikkadt szerelemszigetre.

És ha vágyam szavakba önteném
Alélt ajkad csupa csóktól égne,
Remegő rímeknek selymes simítása
Szunnyadó szívedet lobbantaná lángra,
Ha szilaj szavaim szédült szele érne.

Én a szavak szerelmes vagyok
Szeretem őket és bennük élek,
De mégis kicsikém,ha tán azt kívánnád;
Hagyjam ott szavaim színes, szép világát…
Még a szavakat is megtagadnám érted!...

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Balázs György (1918-1968): A vers

 
Pár röpke szó, játékos kicsendülés
a sorok végén,
ritmus, könnyű sóhaj. Egy egész világ
pár szóban.

Rég mult idők műfaja. Ma már
csak páran vagyunk, kik szeretjük,
gyüjtögetjük,
s ha találunk egyet, néha,
melyben ott van minden,
amiért élünk, küzdünk és meghalunk,
lelkesedve beszélünk róla.

Ma világtörténetet írnak pár arannyal,
hát mit akarok én
néhányad magammal
játszi verssorokkal?!

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 1. sz. Budapest, 1938. április

Maros László (1918-1977): Számtalan ember…

Számtalan embernek
szám a kenyere,
Mindig számolásra
áll a tenyere.
Mindenütt számol,
bármikor bárhol
Rohan a Mámor,
ő számot… ő számol…

Számtalan ember,
ha eljön a Vágy,
sötét az éjjel
és fehér az ágy.
S az erekben
lobog a tűz,
mely egy nőt
a karjaiba űz,
ki ajkát nyujtja,
vajon mit kiván:
„Hát nem érzed,
csókra vár a szám!”
-    -    -    -
Felpattan, mint a villám,
rohan, száguld végig az utcán.
Azt hinnéd megőrült talán
S egy agybanyilalló szó csupán
a szám… a szám…

Számtalan embernek,
ha az élet tovaszáll,
örök emléke a temetőben áll.
Ötödik sír az egyes parcellán,
Két négytagú évszám a fejfán.
Ennél nincs is megnyugtatóbb talán,
mert ez is szám…. mert ez is szám...

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 1. sz. Budapest, 1938. április

Jánosi Márta (Jánosi György? 1889-1966) két verse

 MAGYAR VETÉSEK

Arany zuhatag, drága napsugár,
Most hullj le ránk, most, rád les a határ!
Kenyérdajkáló, áldott magyar föld,
Ragyogó fényed most, most tündököld!

Ígért az Ég, bár rajtunk csúf tél ült, -
Ígérete szent s most beteljesült:
Kenyérré lett az ima, bú és gond,
Kenyeret ringat sík, völgy, róna, domb.

Magyar vetések tündér menete
Kévék keresztek ékes kerete,
Az Ég derűs, most derűs is marad,
Mintha aratna ő is, pedig ad.

Én Istenem, én is boldog vagyok,
Pedig csak nézek és nem aratok,
De tudom, egyszer vágyó szívemet
Nagy aratásra halkan beveted.
 

ARATÓK KÖZÖTT 

Víg, dalos nép dolgos, serény,
Hajladozik napsugárban,
Csak én vagyok halk és szerény
A mostani aratásban.

Kévét emel lányok karja,
A legények rendet vágnak.
Csak szívemet nem zavarja
Hívó szava forró nyárnak.

Dús gyöngysorként a keresztek
Vonulnak a végtelenbe,
Csak lelkem kő, ó, elvesztek
Drága magvak, vágyak benne!

Pedig én is úgy szeretnék
Marokszedni, kévéthordni,
Úgy szeretném Isten kezét
Hálatelten megcsókolni.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 10. sz. 1941.

Nográdi Pap Dezső: Nyugat

Megy a hajó az új világ felé.
A tenger hajlik, habra hab tolúl.
Vivódó árnyak, sápadt emberek
Elborúlt szemmel nézik szótlanúl.
A Tisza mentén újra fáj a seb;
Árva lett ismét egy csomó tanya.
Sodor, megejt, magához csak Nyugat
Titkos varázsa, kétes aranya…

Zúgva, prüszkölve indul a vonat.
Pár ifjú költő Párisba siet.
Itt hagyják ők is a „meddő ugart”,
Nyugattól várnak új erőt, hitet.
Merész lelkükben régen él a vágy.
Álmuknak álma a csodás – Nyugat.
Rohannak ők is lidércfény után,
Eladják ők is önnönmagukat…

Hát nem vonz többé a Tisza-Duna,
A Kárpátoknak koszorús feje?
Kopott lim-lom lett a nagy rónaság
Ligete, berke, kalászerdeje?
A telefényből harmat, napsugár
Szépséget, kincset nem csal már elő?
A magyar földből kihalt a varázs?
A nagy, az ősi alkotó erő?

Csak menjetek! Letiprott Anteusz,
Ki hazájától egyszer elszakadt;
Tudom, legtöbbje visszasírja kint
A lekicsinyelt magyar tájakat.
Kevésre vár ott boldogabb jövő!
Ki élhetetlen élni ott se tud!
S akinek szűk e hármas bércz-halom:
Az Ikarusok ns sorsára jut…

Hívhatsz, Nyugat! Varázsod meg nem ejt;
Nagy álmok után én nem rohanok.
Nekem elég, mit ez a föld terem
S nem kellenek nyugati aranyok
Csillagos éjben én itt hallgatom:
A puszták lelke hogy sír, hogy kacag.
Megosztom népe örömét, baját
S lelkem a sírig csak – magyar marad!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.

Pólya László (1870-1950): Miatyánk

 

Hallgat a csend a hegyek felett;

A völgy ölében néma emberek.

Fiatalok, vitézek voltak:

Por és hamu – ma holtak.

 

Nyoszolyájuk őszi falevél,

A siratójuk bús tavaszi szél.

- Kit messze várnak vágyva, lesve:

Itt borúlt rá az este.

 

Fényes arcát már eltakarja

A hegyhátaknak erdős avarja

- Mintha arannyal hintené be:

Ránéz a nap az égre.

 

Felkészülődni szótlan gyászra,

Lassú járású köd ül a tájra;

De a ködfátyolból kitépett

Egy darabot az Élet.

 

Egy kis leány! Rongyos ruhája

Foszlányokban húzódik utána.

Hogy jött ide; honnét, ki tudja?

- Nincs a viharnak útja.

 

Szőke hajával játszik a szél

És kék szeme, könyharmatán beszél.

Hogy rámered a pusztulásra:

Imába fog a szája,

 

És felzokog a néma csendben

„Miatyánk, ki vagy a menyben.”

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

Kocsis László (1891-1973): És útba kezdtem…

 

 

 

És útba kezdtem pöttön bujdosóként

És elbúcsuztam hosszan, könnyesen…

 

A szeptemberi égen szürke felhők folytak,

Mint őszi estén köd a vizeken.

Az ezüstnyárfák – vén elázott holtak

Összeborzongtak félőn, rémesen.

A pusztuló kert árván sírt utánam,

Holdas néma útján őszi szél dalolt,

Zokogó hugom hófehér ruhában

Kis kerti padunk karjára hajolt

S úgy nézte… nézte árván, elhagyottan,

Hogy fut az utam a kék hegyekig…

 

(Csöpp ágyam azóta váró-boldogan

Esténkint puhára hiába vetik.)

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 6. évf. 10. sz. 1922. márc. 5.

Janicsák István: Este

 

Este ha éj szele

száll a tavon,

ülnek a békák

hallgatagon.

 

Nézik a holdat, az

éji csodát,

tőle remélnek

több vacsorát.

 

Forrás: Kis Ujság LXVII. (1.) évf. 29. sz. 1989. dec. 14.

Kántor Péter: Valami ház

 

Sohase látszik, mindig csak sejlik,

tégla, habarcs, mész építik, rejtik.

 

Ami hozzáér, rakja és rontja,

amíg elkészül, magát lebontja.

 

Volna, ne volna, miféle forma?

néha kibukkan szöglete, orma.

 

Elijeszt, izzaszt, kicsuk és bezár,

közel és távol egyre megy, bevár.

 

Mérnöke futkos, semmi se biztos,

tervrajza firka, tervrajza titkos.

 

Munkát hoz, hírt hoz, csurom verejték,

ezt most elejtsék azt most emeljék.

 

Vakolat potyog, reccsen egy satu,

miért nincs nyitva a szárnyas kapu?

 

Szanaszét kövek, kupacok, boglyák,

egy sarokvasért túrják, kotorják.

 

Forrás: Kis Ujság LXVII. (1.) évf. 29. sz. 1989. dec. 14.

Fazekas Lajos: Az elveszett föld

  

Nyakába húzta a kenderkötelet,

melyet lovának, vagy ökrének sodort,

azokat búval szélnek eresztette,

s agyonlövette az öreg komondort.

Mire vigyázna? – Kicsi gazdaságát

ujjai közül tépték, mint a szelek

- mikor rárohan a mezőre az ősz –

fa ágairól a rongy leveleket.

 

Istállójában pár tyúk kotkodácsolt,

éles ekéje vasán rozsda-térkép;

a vályú előtt szemet csörgetett, így

csalta disznaját – adóra lemérték.

Szalmakazalba fölszúrta kaszáját,

- a száraz nyélre hajlott eleget.

Padlása üres, semmije se maradt,

zsákjaiból port rázott s egeret.

 

Átgondolta jól, hogy mit kell tennie,

szíve nem bírt már semmit elviselni,

a percet sem, mi fájdalmat hozhat még;

egy fához kiment a sötétben, semmi

neszt nem hallott, a falu aludt, de – élt.

Reggel hír riadt szét… pár férfi jött le

a fák közt, levettük… S úgy éreztük mégis:

az elvesztett föld bánata megölte.

 

Forrás: Kis Ujság LXVII. (1.) évf. 29. sz. 1989. dec. 14.

Beköszöntő az 1938. közönséges esztendőre

 

Reménykedünk évről-évre,

Mikor jő el már a béke,

Igazi, napsugaras,

Boldogságos nagy ajándék –

Ne csak ilyen tessék-lássék,

De valódi szép tavasz.

 

Jöjjön hát a tavasz-ünnep,

Öröm szálljon mindenünnet

Kedves remény, vig hatás,

Ilyen tavasz legyen végre,

Derüljön föl reménységre –

Hisz’ a tavasz: biztatás!

 

És azután forró nyáron,

Teljesüljön majd az álom,

Mire szivünk várva vár,

Tavaszi vágy boldog nyáron

Teljesüljön, be is váljon –

Igy lesz termő, dús a nyár.

 

Gyümölcstermő ősz boruja,

Régi kedves hozzon ujra,

Hegyen: vidám tüzeket,

Buzát, bort és békességet,

sok szivbéli ékességet,

Tele szatyort, szüretet.

 

S ha tél csillan völgyön-hegyen,

Jövő tél már öröm legyen,

Jöjjön boldog szép világ,

Meleg szoba, jó szerencse,

Teli kamra – ezt jelentse

Zuzmara és jégvirág!

 

Tele volt a mult év bajjal,

Tört reménnyel, könnyel, jajjal,

Szenvedtünk is, oh, sokat –

Ujév napja vidám, hangos,

Tiszta szivből szól a lantos:

- „Uj esztendőt, boldogat!”

 

Forrás: A Pesti Hirlap Naptára 48. évf. 1938.