2012. máj. 5.

Csak addig menj haza, amíg hazamehetsz...


Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,
Amíg neked suttognak a hazai szelek.
Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,
Nem engednek tovább,
Vissza- visszatartanak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -
Vállára borulhatsz az édesanyádnak!
Elmondhatod neki a jót, de a rosszat el ne mind.
Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,
Mikor üresen kopognak a léptek,
Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,
Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,
Amíg nem kopognak üresen a léptek,
Csak addig menj haza,
Amíg haza várnak,
Míg vállára borulhatsz az édesanyádnak!

(Forrás: Facebook)

Wass Albert: Három találkozás a halállal

Nem tudom, mások hogyan vannak vele, nekem régi ismerősöm. Ezt a kifejezést: „régi ismerős” - ez alkalommal szándékosan használom, mint legpontosabb meghatározását a köztünk fennálló viszonynak. A régi ismerős ugyanis olyan valaki, aki az ismerősnél több, de mégsem barát. Akit éppen úgy ismerünk, sőt talán néha még jobban, mint barátainkat, ismerjük gyöngéit és értékeit, mosolyait és könnyeit, ráncait és szeszélyeit, akit úgy ismerünk majdnem, mint magunkat és nem nevezhetjük barátunknak mégsem. Egyszerűen azért, mert hiányzik belőle valami, az a titokzatos vonzalom, amit rokonszenvnek nevezünk s ami barátokká tesz egymáshoz illő embereket, még mielőtt ismerősökké válhattak volna.

Így vagyok vele is, azzal a különös és titokzatos valakivel, akit Halál névvel nevezünk, s aki leghívebb kísérőnk az életben. Bár régóta ismerem, összebarátkozni mégsem tudtam vele, talán azért, mert folytonosan érzem, hogy kellemetlenül hatalmasabb, mint én és sohasem tudom, jó szándékkal van-e irányomban? Tudom, hogy parancsolni tudna és mégsem szól soha semmit. Egész lénye és közelsége nyugtalanító s valami áthidalhatatlan távolságot érzek kettőnk között a dolgok látásában és megítélésében, egyszóval létezésünk szempontjaiban s ezért tartózkodom tőle s csak régi ismerősnek nevezem.

Első találkozásunk mélyen belenyúlik gyermekkoromba. Nagyapáméknál töltöttük a nyarat, a nagy tó mellett, hova feredni naponta lejártunk. Nagyapámék kicsi, földszintes házikója tele volt velünk, de tele az udvar is, meg a kert, ha játszani kezdtünk. Az unokatestvérek között én voltam a legkisebb s ezért sok mindenből kimaradtam, ami a nagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgy tudtam, mint ők s ezt a tudományomat is nekik köszönhetem. Ötéves ha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztek velem a víz közepére, ott egyszerűen megfogtak s mint kutyakölyköt szokás, bedobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem, majd kapálódzni kezdtem, ordítottam, rugdostam, köhögtem, s ők a csónakból kacagtak. Mikor már látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Ezt megismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltem a vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni.

Szóval jártunk le feredni a tóra. A tó mindjárt a falu véginél kezdődött, hol egy hajdani gát roncsai látszottak, amit valamikor elvihetett az áradat. A víz itt zúgva ömlött a tóból a patakba s tajtékos habjai közül gerendák és cölöpök csonkjai meredeztek félelmetesen. A gát két partja közt, nehány megmaradt gerendán átfektetve deszkapalló nyújtózkodott s mi azon jártunk át a feredő helyre. A szédülést nem ismertük s úgy jártunk a keskeny deszkán átal, mintha széles országúton mentünk volna. Olykor játszani is megálltunk a közepén, köveket dobáltunk az örvénylő zúgóba, vagy a hegyes, kiálló cölöpcsonkokat bámultuk. Eszünkbe jutott az is, hogy ha valaki onnan lepottyanna, azt bizony derekasan fölnyársalnák ezek a jámbor cölöpök s testét az ár talán éppen Ludasig sodorná. Eszünkbe jutott, mint ahogy valami furcsa és félelmetes játék jut az ember eszébe néha anélkül, hogy kedve is lenne azt eljátszani.


Wass Albert: Vágy és öröm

Paál László festménye: (Reggel az) erdőben

Wass Albert: Látható az Isten


Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Wass Albert: Magyar karácsony az égben


Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Wass Albert: Angyalka

(Márton Lajos rajza,1942.)

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor. A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.

Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.

- Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra -, ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?

A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről – Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett.

A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.

– És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?

- Igenis! – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából. Az ajtót döngve csapta be maga után.

*

Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul. Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan vörösre fázott lábán nagy, elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.

Wass Albert: A teremtés története


Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világ fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az éjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt.

Mikor a föld teremtésére került a sor, sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR.

Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velök a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat.

Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájáról. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚR-ISTEN parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen. Így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚR-ISTEN tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra.

Wass Albert: Mese a kék hegyekről

 
Franz Xavier von Pausinger (1839-1915): Erdőrészlet őzikékkel


A nagy irtásról, ahova az őzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal őzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat.

- Miért kékek ott túl azok a hegyek?

És az őzanyák emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:

- Mert ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nő a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.

- Akkor miért nem megyünk oda? – kérdezte meg erre valamennyi kis őz emlékezet óta, aki csak ott nőtt föl a nagy irtáson.

És valamennyi őzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre:

- Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.

És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak őzanyák tudnak sóhajtani.

Az őzfiak legnagyobb része nem kérdezősködött tovább.

Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Őzek voltak, és az őzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendőben akadt egy-egy a nagy irtás őzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek fel, és tovább kérdezett.

- Miért nem lehet?

Ilyenkor az őzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:

- Nem lehet, mer nem lehet!

És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos őzanyák szoktak. Olyan őzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt csak minden esztendőben. Aki megkérdezte:

- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehet oda menni és megnézni:

Az őzanya, kit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:

- Onnan jöttek volt az őseink. Valamikor nagyon-nagyon régen.

Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezősködni, úgy meglökte, hogy mentem belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezősködött senki a kék hegyek felől álló esztendőig. Csak bámulták az őzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelű lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó förgeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás őzei, és álmodtak a messzi kék hegyekről. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget, és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezőkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az őzek.

Így volt ez, mióta csak őzek éltek az erdőben, és nem változott azóta se semmi.

Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.

Egy fiatal őzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék helyekhez.

Kerek esztendőn át készült a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erősítette izmait. Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal őznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:

- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké.

Ha farkas elől bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették őket, így bátorította remegő kis társát:

- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted! Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belőle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinőtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis őzsutához:

- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.

Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezőkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.

Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított. Jó napot köszönt illedelmesen a fiatal őzbak, hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?

A vadmacska ránézett és csodálkozott.

- A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?

- A kék hegyekhez megyek – felelte büszkén az őzbak.

- Minden hegy kék – felelte a macska, és ásított.

- Tévedsz – rázta meg az őzbak fejét -, amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!

- Igazán? – álmélkodott a vadmacska. – Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!

Azzal nyújtózott és újra ásított.

Az őzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót. Átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.

- Itt vagyok hát vére! Ugye, hogy megleltem az utat?

Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta, és tisztások. De fönt, egészen fönt kék volt igazán!

Elindult fölfelé.

A tisztásokon fű nőtt, rendes fű. Elvétve akadt lóhere is közte. – Nem baj -, gondolta magában, - ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos,  hogy nincs tél és nincs veszedelem.

Tetszett a hely. Szépek voltak az erdők, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.

Jól kipihentem magam határozta el, aztán visszamegyek, és elhozom őt is. És mindenkit, aki jönni akar!

Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!

Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idő telt. Egy este aztán elhatározta:

- Holnap elindulok vissza.

Azon az estén hűvös szél indult. Éjfél körül megeredt az eső. Reggel is esett.

- Megvárom, míg kitisztul  - gondolta.

Várt. Az eső esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdőn. Vizes volt minden és hideg.

A fiatal őzbak elszomorodott kissé.

Úgy látszik, itt is van eső. – Nem baj – vigasztalta magát -, de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.

- Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípősen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.

Napsütés lesz megint! – örvendezett a fiatal őzbak. – Reggel megmelegszem és indulok!

Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fű recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt és furcsán recsegett.

Döbbenve hajolt le a fűhöz és megszagolta.

- Dér – suttogta. – Dér!

És ahogy fölemelte a fejét, meglátott egy nyírfát és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte. Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sűrűben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött éles hangon csaholt egy kutya. Futott, menekült riadt rémülettel. Aztán valahol messze, bent az erdő sűrűjében megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdőn.

Később kisántikált a patakból, bevánszorgott a sűrű szedresbe és lefeküdt. Napokig feküdt ott mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig. Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellőjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás változott volna keresztül az erdőn.

Mire begyógyult a seb, már hószaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhők.

Lassan megindult lefelé. Mire a sűrűből kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen őz.

- Fuss! Menekülj! – kiáltott oda rémült lihegéssel. A túlsó patakban farkasok járnak!

Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen őz megállt. Nem láttalak még erre. Hova való vagy?

- Messzire – felelte a fiatal őzbak lihegve.

Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.

- Onnan jöttem – mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött. A kék hegyekből? – döbbent reá az idegen őz.

Megütődve hallotta a kérdést, és ahogy újra odanézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni hegyek. Kékek!

Onnan bólintott elszorult szívvel.

- Az nem lehet – rázta meg a fejét határozottan a másik -, ott nincsenek őzek. Valamikor az őseink jöttek onnan. Ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél!

Azzal megvetőleg elfordult tőle és elment. Vissza se nézett.

A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult, döbbenve a távolban ködlő kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező sűrűségek után. A patak után, melynek fodros tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű lombú kis fenyő után, melynek védelmében meghúzódni jó volt.

És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.

A hó akkor még sűrűbben hullott. Mire az erdő aljára ért, már fehér takaró födte a mezőket is, míg szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomát is, mintha csak arra se járt volna soha.

Fagyos tél volt, mire hazaért. Éhes őzek kaparták fázva a havat. Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A kis őzsuta messziről meglátta, és örömtől csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.

- Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris! Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel?

Az őzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta fejét.

- Anyánknak igaza volt – mondta halkan -, nem lehet odamenni.

Így volt.

És havazott.

Wass Albert: Karácsonyi vers I. (Plarnhof, 1945. Karácsony)



Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka...!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel...
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel...

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek...
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt...

Wass Albert: A magány Templomában (Kolozsvár, 1927.)



Itt nem lehet
csak áhítattal járni.
Szent tölgyfa-bolt:
itt mindent megtalálni
ami volt.
Itt a Csend lakik
és a szent Magány,
csak itt lehet
imádkozni talán.
Csak itt lehet
szívet megnyugtató
nagy Estre várni
és megtalálni
a mosolygó Halált.
Itt látni kell,
milyen megnyugtató
ez a furcsa szó,
ez az este szó..

Itt látni kell:
hogy szép is a Halál,
villámfényben
ha néha arra jár,
mikor áldozati tűz
lobban
és orkán orgonál.

Mert templom ez:
a Magány temploma,
A Szépség temploma,
Az Idő temploma,
Az Élet temploma,
A Halál temploma,
az örökkévaló
nagy Csend temploma.

Lehet-e itt
Isten-tagadva járni,
és a Halált
remegve, félve várni
és megtagadni,
hogy szent a Magány,
s tagadni, itt,
hogy szent a temploma?

Nem. Soha.

(Forrás: http://www.wassalbert.eu/?oldal=muvei1)

Wass Albert: Ha jön az ősz


Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.

Wass Albert: Amikor mi búcsúzunk

Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.

Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?

És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?

Wass Albert: Jóskáék ünnepelnek


Tíz éven át ez jelentette számára a világot: a ház, apró szobáival és fekete zsindelytetejével, a vadszőlővel befutott tornác s előtte a virágoskert, az istállók, meg a szűk gazdasági udvar. Azon túl pedig a szántók, meg a rét. Tíz éven át ez volt a világ, meg az élet. Szűk világ és nehéz élet. Küzdés földdel, adóssággal, bajlódás román hivatalnokokkal, kik olyanok voltak éppen, mint a szúnyogok: ha egy rendbeli teleszívta magát, helyet adott újaknak, éheseknek.

Jóska az apjától vette át ezt a világot tíz évvel ezelőtt. Átvette úgy, ahogy adták, mert nem volt mit csináljon egyebet. Magyarok számára nem termett kereset Erdély földjén, élhetés is csak annyi, amennyi az apáktól jutott. Annak idejébe,m harmincöt évvel ezelőtt szép nagy birtokot kapott át a maga apjától, a legöregebbik Jóskától, aki szerényen visszahúzódott fia elől a kisebbikre, Mezővarjasra. Néhány évig vitte jókedvvel a dolgokat. Aztán jöttek a románok, az ezer holdból csak száz maradt meg s a munkakedvből semmi.

Néhány évig még ment valahogyan úgy is. Óriásra nőttek a gyomok abban az időben s könnyű fajsúlyú emberek vagyonokat szedtek össze néhány nap alatt. Jóska apja is megpróbálta valami autósokkal. Neki nem sikerült. Ügyvédek lapozgatták fel a telekkönyvet s a birtokra súlyos adósság került. S az adósság olyan, mint a tetű. Ha nem irtják ki hamar, szaporodni kezd. És szaporodott is. Mire Jóska felnőtt, már annyi volt, hogy alig látszott ki a fülük belőle.

Ekkor halt meg Mezővarjason Jóska nagyapja. Tíz évvel ezelőtt, pontosan. Kétszáz hold tiszta, gondmentes föld s egy ház maradt utána. Jóska apja azonnal odaköltözött s hagyta Jóskának a gondot, meg a bajt. Még a telekkönyvben is reá hagyta a felét: azt a felét, hova az adósságokat írják. Az istállóban hagyott neki négy sovány ökröt, meg egy lovat, a színben egy rozsdás ekét s törött faboronát. A gabonásban semmit. Így volt ez akkor, tíz évvel ezelőtt.

Wass Albert: Kicsi Anna sírkeresztje

 wass albert
Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.

A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény és a falu szélén van egy ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az első világháború után megszűnt és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót.

Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette Isten a szép eszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a két féle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték, hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakokat.

Amit tettek, legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem  tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallották be, hogy bizony nem tudják mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé.

A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás lakat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt.

Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányit és a báránylegelő ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledező falak alját ellepték.
Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval a kezében és vitte kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut, meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nem egyszer találkozott ilyenkor össze a csendőrökkel, meg a német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, Akinek két szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája?

Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe – ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között – elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta a pinceajtó lakatját.

– Adjon Isten jó reggelt – mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut.

Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre, majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. néha pénzt adtak dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, hogy mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna újra rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz.

Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, hogy mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz valakinek.

Nem is történt semmi hiba.

Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok! Messziről ágyúzást lehetett hallani és az embereket kigyűjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már.

Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban.

– Felszabadulunk! – örvendett meg a két ember a pincében s erősen lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék.

Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is és néhány fülig poros német végigzörgött lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz.

– Jöszte a kulccsal! – kiáltottak oda már messziről kicsi Annának.

Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.

– Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket.

Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora.

Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek.
Még kicsi Annát is megölelgette a végin a kovács.

– Ne félj kislány – mondotta neki könnyben úszó szemekkel – mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként hálálják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet!
Aztán mentek nagy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.

Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni.

Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeribe megtelt a falu jajgatással sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után.

De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott nekik.

– Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Stalin, Lenin, kommuniszt!
– Dobre, dobre – bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.
– Ponciusát ennek a világnak – mérgelődött a kovács – nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!

Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik:

– Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!

Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak  eszelősen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.

Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Félórába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt.

– Hő? – mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.
– Elvtárs! – kiáltott képéből kikelve Bihora – hogy tűrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok én...

A parancsnok odaintette  a tolmácsot. Az rámordult Bihorára.

– Mi bajod van?
– Elvtárs! – fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát – én mint igaz kommunista magyar kérem magukat...
– Te kommunista vagy? – nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélő pisztolyos ember.
– Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...!
– Mit tettél a kommunizmusért? – szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos.

A kovács megzavarodott.

– Hogy...?
Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak?
Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?
– Én? – húzta ki magát Bihora sértődötten – hallja-e én nem vagyok se gyilkos, se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak! Az!

– Mars ki! – üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora fején – mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki!

Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott és az fájt rettenetesen. Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiessége, az egyenlő jogokat és a boldog békességet hirdették. Ezek azok!

Félre lökték. Belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe futott. Egy öregasszony.

– Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, és Istenem, kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!

Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna. Megrázkódott ettől Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak!

Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elűzte a gazdát.

Minden, csak ez nem! Fölkapott a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.

– Kifele innen, disznók! Kifele! Bitangok! Aljasok! Kifele!

Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán.

Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson.

Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a komisszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok  embert, asszonyt s leányt temettek még azon a napon.

Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a műhelybe és hosszasan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak egyenesen a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen felállította rá a keresztet.

A kereszt fájába bele volt égetve fekete betűkkel:

“Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság”

Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba.

Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.

– Mi az ott? – ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre.
– Kereszt – felelte Bihora keményen.
– S neked meghalt a szabadság?

Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.

– Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itt él!

Már csattogott is a korbács Bihorán. Aztán elvitték.

Félév múltával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.

Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot.

– Mit csinál itt jóember?
– Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.

Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzá tette még halkan.

– Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.

Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott.

– Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.

Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.

– Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt!
– De akkor már csak annyit kell ráírjak – tette hozzá lassan – hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.

(Forrás: Valaki tévedett, Kráter, 2000.)

Wass Albert idézet

idezet

Idézet

idezet

Wass Albert: Gyertyaláng (1929.)


Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák…

Emlékszobor… ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu…
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát…
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt…
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt…

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang…
a Tátráról felel reá egy másik…
zeng-bong az éj… galang…galang… galang…
ezer kicsi harang…

Wass Albert: Levél (Bajorerdő, 1947)


1.

Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám.
Egy új Rodostó álmait virrasztom
idegen télben, idegen tanyán.
És hallgatom a tenger mormolását,
mint bús elődöm, Mikes Kelemen.
De százszorta setétebbek az éjek
ezen az embertelen tengeren.
Szemem romok-szaggatta horizonton
változó csillagok után kutat.
De nem változnak még az égi képek
s minden csillag Zágon felé mutat.
És minden csillag egy-egy emlék bennem.
S ha még sokáig így nő ez a tenger:
egy új Noéként bárkát ácsolok,
hogy megmaradjon a csillag és az ember.

2.

Az éjszaka takarója alatt
megkeresem a kezedet, apám.
És felködlik bennem a régi otthon,
mint holt hegyek közt gazdátlan karám.
Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?
A nevetés, a jókedv és a tréfa?
Elvesző nyomukat megkeresni
kísértetórán hazajárok néha.
De nem lelem sehol. Az éj üres.
Az idő áll és holtakat virraszt.
Megborzongat a csönd, ha visszanézek,
lidérc gyötör és kísértet riaszt.
Apám, én láttam ezt a háborút
és megvakult azóta a szemem.
A torzult-arcú emberfenevadban
Isten képmását többé nem lelem.
A régi gyermekmesék mind hazudtak.
Embert habzsolt a gyilkos tudomány!
Nem hősök és vitézek háborúztak:
csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.
Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok,
csak olcsó préda és embertelenség,
tolvaj próféták, férgek és romok...!
Ma számon kérném régi könyveimtől
Hectort, Periklészt, vagy János vitézt...
de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunk
maga alá temette a mesét.

Wass Albert: Nagypénteki sirató (Bajorerdő, 1947.)


Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Wass Albert: Szeretném (Kolozsvár)


Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.
Akkor azt mondanám: legyek erő,
A végtelenség örök ereje,
Aki nem néz hátra, csak előre,
S nem hallja a múlt idők zenéjét.
Legyek az őskor mitikus gigásza,
Aki számára nincsen vég, határ,
Hogy két karommal a világot rázzam,
S a hitemet, az igazságomat
Belesüvöltsem, belekiabáljam;
Eszme legyek, kirobbanásra kész,
Szent Géniusz, hatalmas és merész,
Aki előtt a végtelen szabad!
Erő legyek, kiben nem él az álom,
Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon,
Kiben jövendő nagy világok élnek,
Ki a babonának és hitetlenségnek
Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét.
Erő legyek, nagy alkotó erő,
Romboló, világokat teremtő,
Kinek lelkében eszme-lángok égnek,
S nem fél a Halál sötét szellemének
Bátran, büszkén a szemébe nézni.
Erő legyek: jövő ködébe látó,
Erő legyek: nagy eszmékért csatázó,
Zengjem a ködös mindenségen át,
Egy új teremtés király-himnuszát!
S ha egyszer majd az idő műhelyéből
Jőnek tüzesebb világ-hajnalok,
Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok!

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami igazán lenni akarok.

(Pályamű az “Ifjú Erdély” pályázatára)
(Ifjú Erdély, 1925. szeptember) 

Wass Albert: Virágok


 
Ha csókos szellő szárnyán
hangod zenéje kél,
halott lelkemről árván
lehull a szemfedél.

Belőle csengve-zengve
ezer virág fakad,
s virággal szórja szerte
a Te tavaszodat.

De ha az esti csendben
elnyelnek lent a fák:
valahonnan kiserken
egy fekete virág.

Idéz az alkonyatba
egy könnyes, bús varázst,
s lelkemre szórja lopva
az őszi hervadást.

Wass Albert: Igazgyöngyök


Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...

S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...

Wass Albert: Patkálnyok honfoglalása

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek. voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok , akik ott nőttek fel , már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna. Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát õ is, ha akar. És telt az idő, és a patkányok szaporodtak.

Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. Azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző. - Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről.

- Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég! S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.

Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet:  fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat. Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna. Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Wass Albert: Megnémultam


Megnémultam...  elszakadt a húr,
Nem szólal lantom többé senkinek.
A tölgy-rengeteg hulló sátorában
A természettel együtt temetek...

Lelkem szikláin meghalt az echó,
Elhallgattak a harsogó habok,
Lombok között már nem susog a szellő
s a zord hegyekről eltűnt a titok...

Hiába küldi sírva vagy nevetve
Halk csobogását egy messzi patak,
Többé nem láttok könnyet a szememben,
A kék havasról több dal nem fakad...

Megnémultam... elszakadt a húr
Nem szólal lantom többé senkinek
Hanem ott bent, lelkem sziklái közt
Halkan zúgnak tovább a vadvizek...

Wass Albert: A tor


- Részlet Wass Albert Ember az országút szélén c. regényéből –
halotti tor

Eltemettük Annát. Ott voltak a rokonai mind és sírtak. Sírásuk őszinte volt, mert Anna sokat segítette őket. Még Andorás is átjött a hegyen, pedig ez nagy szó volt, mert Andorás nagyon öreg volt már. Alig volt haja s a fogai is kihullottak és botra támaszkodva járt, görnyedten. De azért eljött. Jól esett nekem, hogy Andorás eljött. Mert azóta, hogy elbúcsúztunk tőle fent a Lóhavason, nem járt nálunk.

Mikor Andorás megérkezett, ott álltunk már mind kint az udvaron a ravatal körül. Gyalogosan ereszkedett alá a hegyről, láttuk már messziről, ahogy az irtás szélén botjára támaszkodva közeledett és én csodálkoztam először ezen, mert a Lóhavas bizony még úgy a hegyen át is jó öt órányi gyaloglás volt. De később aztán megértettem, hogy ez nem is lehetett másként. Andorásnak el kelletett jönnie Annához.

Kissé lihegett a járástól, mikor odaért az udvarra. Szája nyitva volt, ahogy körülnézett az embereken és látni lehetett, hogy a fogai már mind kihullottak. Aztán meglátott engem és odajött. A görcsös botot jobb kezéből áttette a balba és nagy fekete jobbját kinyújtotta felém.

„Nyugodjék békében” mondotta és érdes tenyerével fogva tartotta a kezemet „derék asszony volt maga mellett, amilyen egy asszony kell legyen, olyan. Nyugodjék békében”.

Ennyit mondott Andorás és ez több volt nekem, mint amit az összes többiek együttvéve mondottak, több, mint amit a pap mondott a ravatalnál meg a sírnál. Mert egyik sem mondotta meg úgy az igazságot, mint Andorás. „Amilyen egy asszony kell legyen, olyan”. Igen, Anna olyan volt, amilyen egy asszony kell legyen az ura mellett. Anna úgy nevezett engem: az uram. És én azt mondtam Annáról: a feleségem. És ez a viszony egy életen keresztül tartott. Az én fiaim már csak „férjek” voltak és a menyeim „nejek”, ami azt jelenti, hogy a nője. Emmi valóban csak a nője volt Jancsinak és ezért nem tudta megérteni, hogy előttem nem lett volna szabad színházat játszania azon a temetésen, mert nekem Anna a feleségem volt.

A temetés után megtartottam a tort. Nem úri szokás, de Anna nem az urak közül származott és én tartoztam neki ezzel. És azonkívül is. Van ebben a szokásban valami ősi, primitív tisztességadás. Szertartás, amit nem illett volna elhagyni.

A pap engedelmet kért és elment. Jancsi és Emmi is elbúcsúztak. „Holnap reggel hivatalban kell lennem” motyogta Jancsi, de én tudtam, hogy nem szeretnek együtt lenni a parasztokkal és restellik, hogy Annát nem temetőbe temettem és azért mennek el. „Eridjetek csak” feleltem és szinte örvendtem, hogy elmentek. Igazán csak azok maradtunk, akik eleitől fogva Annához tartoztunk. Leültünk az asztalhoz. Ágnes volt a háziasszony, a Lajos özvegye. Ő már egy hónapja nálunk lakott akkor a gyerekkel. Jobb oldalamon Andorás ült, mert ő volt a legidősebb vendég. Bal oldalamon a fuvaros-sógor. Két legény hordozta körül a bort, Anna rokonságából azok is. Kezembe vettem a poharat. „Búcsúzunk tőled, Anna” mondottam és erre mindenki felállt és mindenki kezébe vette a poharat. Várták, hogy még mondok valamit, de én nem mondottam. Én valóban búcsúztam Annától, ott az asztalnál, melynek terítékét harminc esztendeig az ő keze ügyelte, azok között az emberek között, akik hozzá tartoztak. „Ha megbántottunk a földi életedben, bocsásd meg nékünk azt odaátal, mert hogy gyarló emberek vagyunk, azért.” Ezt Andorás mondotta mellettem és ezektől a szavaktól könnybe lábadt a szemem, először azon a napon és jobb karommal átöleltem Andoras rokkant vállát és bal kezemmel számhoz emeltem a poharat. Ezt tette Andoras is és mind, akik ott voltak, bennünket néztek és tudták, hogy egy régi számadást egyenlítettünk ki ott, az Anna torán és valamennyien némán itták ki a borukat az Anna emlékezetére.

És akkor következett a legcsodálatosabb dolog. Éppen visszaültünk mind az asztalhoz és még senki sem szólt egy szót sem, amikor kinyílott az ajtó és az ajtóban megjelent egy idegen ember. A hegyeken túli románok viseletét hordta. Kezében egy koszorút tartott és körülnézett rajtunk. Aztán levette a kalapját és illedelmesen köszönt. Románul. „Adjon az Isten békességet.” Felálltam és tettem egy lépést feléje. Ekkor megindult az ember és megáll előttem. „Úgy látom, későn érkeztem” mondotta, „ezt hoztam annak, aki meghalt s ezt meg neked, uram”. S felém nyújtotta a koszorút, meg egy levelet. A koszorún széles fehér szalag volt, a szalagon két név: „Ilonka, Dimitre”. Ágnes átvette az embertől a koszorút és láttam, hogy könnyek szántják végig az arcát. Én átvettem a levelet. Intettem a legényeknek, azok az idegen embert az asztal végéhez vezették, leültették, tányért s poharat tettek elébe. Visszaültem a helyemre és felbontottam a levelet. Ennyi volt benne, az Ilonka szálkás betűivel: „Jaj, édesapám, jaj...!”

Néztem ezt a három odasikoltott szót a gyűrött levélpapíron és éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon és hallottam az Ilonka hangját a szavak mögött. Az emberek némán ültek az asztalnál, mindenki engem nézett és senki sem szólt. Aztán megtörültem a szememet és intettem a legényeknek, hogy töltsenek bort. Kezembe vettem a poharat és fölálltam. „Búcsúzik tőled, Anna, a leányod, aki távol van s a fiad, aki még távolabb, idegen földben... s mi ez ellen nem tehetünk, Anna, mert ez már az Úristen dolga s nem a mienk.” Mind felálltak és kiitták a borukat. Mikor leültünk, megszólalt az asztal végiben az idegen. „Béke a halottnak, béke e háznak s adja az Isten, hogy akik szeretik egymást, azok összekerüljenek mind, újra...” Aztán az asszonyok behozták a tyúklevest és mi enni kezdtük az Anna utolsó ebédjét.

Wass Albert: Az összetört esernyő

Wass Albert fordításban kiadott novellája hűségesen mutatja be a két világháború közötti Mezőség életét. A zsidó malomtulajdonos és a zsidó fakereskedő megbecsült tagjai voltak a magyar és oláh kisközösségeknek. A történet csupán erkölcsi, és nem faji különbséget tesz alakjainak jellemvilágában.

Wass Albert a személyes élményekből merített történettel írói tisztánlátásának ad hangot. A zsidó kereskedő halála az erkölcs halála is ebben a térségben. A novella nagyszerű példája az írói részvétnyilvánításnak, s felejthetetlen életképe az előretörő náci birodalom emberpusztító és erkölcstipró vetületének.
(Turcsány Péter)

*


wass albert 
Emlékszem, gyermekkoromban az érkezése mindig azt jelentette, hogy itt az ősz. A Kárpátok tövében éltünk. Amikor megláttam, hogy felfele gyalogol a kanyargós földúton, apám birtoka felé, már tudtam, hogy az erdők hamarosan gazdag vörös és arany színekben fognak tündökölni, s a ködös hajnalok szarvasbőgéstől lesznek visszhangosak. Hogy a vadlibák hamarosan elindulnak fáradságos útjukra dél felé odafönn a kék messzeségben.

Víg vadászok izgalma öntött el. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy a kora hajnali szürkületben járom az erdőket, vagy késő este a tábortűz mellett ülök, s vadkanokról és medvékről mesélnek.

Az igaz, hogy az úton felfele baktató öregembernek, aki vén esernyőt tartott a kezében, és sötét, kopottas öltönyt viselt egy olyan vidéken, ahol mindenki más háziszőttesben járt, és az égvilágon senki nem használt esernyőt, semmi köze nem volt mindehhez.

Arról volt szó csupán, hogy minden évben ilyentájt eljött, hogy megvegye az ötholdnyi kivágásra váró fát a birtokunkról.

Davidsonnak hívták. És tűzifával kereskedett. A völgy ölén megbúvó városkában lakott. Felvásárolta a fát a gazdáktól, amit az erdészet kivágásra engedélyezett nekik. A törvény úgy szólt, hogy amíg a fákról le nem hullanak a levelek, addig nem szabad őket kivágni.

Ám az öreg már jóval azelőtt elindult felvásárolni az árut, hogy megkösse az üzletet és megfogadja a favágókat, akik majd kivágják a fákat, felvágják és farakásokba hordják, s aztán száradhatnak egész a következő nyárig, amikor ökrös szekérre rakják, és eladják a városiaknak a törvényszék előtti nagy téren, ahol a piac volt.

Nagyon szerettem nézni, ahogy az öregember jön. Olyan lassan jött felfele az úton, nagy, viharvert esernyőjére támaszkodva. Olyan furcsa látvány volt ott, a havasok lábánál szürkébe csavarodó vörös szakállával, fekete kalapjával és öltönyével. Imádtam nézni, ahogy felénk tart, mert tudtam, hogy az érkezése pénzt jelent. Meg azt is tudtam, hogy nincs már messze a vadászidény.

Így hát valahányszor megpillantottam az úton, izgatottan rohantam édesapámhoz.

Wass Albert: Rózsaszirmok


 Igaz... szép...



Leszállt az alkony s egy lenge szellő
Tündér rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...

Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...

Ha jött az est, ott dalolt a szellő
A bércen harsogott a vadpatak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst holdsugarak ...

Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...

Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Mi őket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok...

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...
 
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag...fényes...ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette...s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott...ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

Wass Albert: Éjjel


Csend és sötétség: boldog béke ez.
Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,
mögöttünk egy "miért?" előttünk "hátha..."
s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.

A fény-virág éjjel már nem terem;
s titok-lebbentő, halk szelek se járnak.
Csak mi virrasztunk, némám, mint az árnak...
Aztán elalszunk mi is csendesen.

Wass Albert: Virágtemetés


Annak, aki velem temetett.

ELŐHANG

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő
Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette,
hanem ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcséből,
és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták:
bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette
az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek
és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze,
hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták:
varázsló.
És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő
udvarára
és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből,
hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből
és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

(Szentgothárd, 1926. nov.14.)
(Forrás: Wass Albert Életműve Kráter Műhely Egyesület 2003.)

Wass Albert: Ajánlás


Ködös mezőn láttál már útra kelni
fecskét, ki többé nem tért vissza újra?
Reménytelen, szívet-döbbentő álmot
vittél temetni golgotás, nagy útra?

Mikor az álmaid mind szárnyra keltek,
s búcsúzatlan indultak messze-földre:
mentél akkor, Testvér, a temetőbe?

Ha jártál ott,
s ember-szívektől messze-zárt panasszal
kerestél halló-fülű holtakat:
akkor tudod, az útam hol halad.

Akkor tudod:
már engem is kísért sok dőre hit,
s most keresésben elbukott reményem
könnyes szemmel a temetőbe vitt;
s a temetőben holtakat találtam,
és láttam:
végtelen itt a keresőknek útja...

Testvér, láttál már nálunk útra kelni
fecskét, ki többé nem tért vissza újra?

(Forrás: Wass Albert Életműve Kráter Műhely Egyesület 2003.)

Fodor András: Wystan Hugh Auden (1907-1973)

 wystan hugh auden 1907-1973
Yystan Hugh Auden 1907. február 21-én született Yorkban. Egyik bátyja farmer lett, a másik geológus. A család 1908-ban Birminghambe költözött, ahol apja – kiválóan művelt katonaorvos – a közegészségügy egyetemi tanáraként működött. Középiskolás éveiben humán és természettudományos érdeklődése egyaránt eleven. Színielőadásokban vesz részt, bányagépészeti szakkönyveket olvas, modern zenei hangversenyt szervez, Freud-dal ismerkedik. Első versét 1922 tavaszán írja. 1925-től 1928-ig az oxfordi Christ Church Kollégium hallgatója. Természettudományokkal, politikával, közgazdaságtannal, filozófiával, végül angol irodalommal foglalkozik. Egyetemi évei során költőként is mind ismertebbé válik, s az irodalomtörténeti nevezetességű oxfordi költőcsoport (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Rex Warner) hangadójává lesz. 1928-ban nyelvtanulás végett egy évre Németországba utazik, 1929-30-ban angol középiskolákban tanít.

Verskötetei egy 1928-as magánkiadás után 1930-tól jelennek meg rendszeresen: Poems (Költemények), 1930; Orators (Szónokok), 1932; Look, Stranger! (Nézd, idegen!), 1936. Közben társszerzőként, Christopher Isherwooddal több színművet publikál; ősei földjén, Izlandban szerzett élményeit pedig Louis MacNeice-szel közös útilevelekben fogalmazza meg (Letters from Iceland, 1937).

1934-ben, hogy a náci Németországból kimentse, brit útlevélhez juttassa, feleségül veszi Thomas Mann lányát, Erikát. A harmincas évek közepén forgatókönyvíróként, segédrendezőként a filmszakmában dolgozik; Londonban és Birminghamben él.

Wystan Hugh Auden (1907-1973): A levél


Ahogy először jöttél velem
új völgybe, s szemed hirtelen
összehúzta a nap s a félsz:
most merre? – bennem még így élsz.
S ma, hogy egy juhakol mögül
hallom, kiáltva mint repül
madár a szélbe, értem én,
hogy teljes ívet ír körém
az év, s a nyűtt szerelem új
forgásba lendül konokul.
Jöttünk s megyünk, láttunk tetőn
fecskét, még zöldbe reszketőn
tavaszt, s már megy a búcsúzó,
magányos teherautó
az ősz tájról. Ámde itt
révedésemből kiszakít,
min annyit töprengtem: a levél, -
megjött, s akár te, szól, beszél,
de arról, jössz-e, mit se mond.

Szavad ujjam hegyén se zsong.
A vágy, ha gyakran tétováz,
nyilvánvaló a megcsalás.
Hát forduljon az év velem,
vagy legyen más a szerelem,
akár e táj kő-mosolyát,
kegyét nem faggatom tovább,
hisz most is oly némán mereng,
fél szólni többet, mint amit jelent.

(Ford.: Fodor András)
(Forrás: Wystan Hugh Auden válogatott versei, 11. old. – Kozmosz Könyvek 1980.)

Wystan Hugh Auden (1907-1973): Felnövekedve már


Felnövekedve már, kísértenek még régi esték,
sétálunk szélnemjárt gyümölcsösben, ahol
kavicságyon patak rohan, távol a gleccserektől.

Jönnek havat hozó éjek, sikoltanak
hegyfok alól a holtak széljárt lakhelyükön,
mivel az Ősellenség túlságos könnyeden
faggatja a magános utakat.

Most, bárha nem kerültünk közelébb,
figyeljük boldogan a völgy világló farmjait,
s malom-fészer mellett, ahogy a hazatérők
lépése koppan.

Akad, kinek szabadulást hoz
a hajnal nesze, ám nem ezt a békét!
Madár se szállhat ellene, a beteljesülés maga
itt járni, akár szerelem, vagy türelem kísér.

(Ford.: Fodor András)
(Forrás: Wystan Hugh Auden válogatott versei, 12. old. – Kozmosz Könyvek 1980.)

Wystan Hugh Auden (1907-1973): Legyen a történelem bírám


Mi már megtettünk minden lehetőt,
a cégeket feljegyeztük,
átnéztünk minden számbavehetőt,
a földeket felosztottuk.

Kiadtuk a kellő parancsokat
ebben az ügyben,
a többség nem akadékoskodott sokat,
bár morogtak nagyban;

főleg azért, mert gyakoroltuk
a visszaélés régi jogát,
volt néhány fölkelés, de elnyomtuk
a kölykök seregét.

Mert soha komoly aggályoskodás
senkit el nem foghat,
mióta nincsen másként folytatás,
csak ha a mi erőnk győzhet.

Az általános nézet megtanít:
másként nem lehetett,
bár néhány új vizsgálat is van itt,
mely talált okokat:

a terror megszokott formájában.
Ravaszabban mások
rámutatnak, hogy már az indulásban
voltak tévedések.

Mégis mintha önbecsülésünk
még megmaradna,
végére tartani tehetségünk
még alkalmunk lenne.

(Ford.: Fazekas László)
(Forrás: Wystan Hugh Auden válogatott versei, 13-14. old. – Kozmosz Könyvek 1980.)

Wystan Hugh Auden (1907-1973): Hiába kiáltasz...


Hiába kiáltasz,
hiába, Édes, ennyit beláthatsz.
Több ölelés nem kell,
készíts teát, végy körül szőnyegekkel.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?

Anyámnak rég megmondtam,
elmegyek, jobb otthonom van,
levelére sosem feleltem,
jobb otthonra sosem leltem.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?

Nem volt mindig ilyen?
talán nem, de most igen.
Minek a kocsi? az élet senyved,
mit ér most Walesbe menned?
itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?

Táborunk ott állt a tetőn,
ismertem jól a vezetőm,
de elvágták a dróthuzalt,
nem tudom, hogy a tábornok mit akart.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?

Egy vágy lakik még bennem,
és egy hal emlékemben:
ha sírok, padlóra rogyva,
szól: „Tetted ezt már gyakorta.”
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?

E partot látogatta egy madár,
sosem jön többé vissza már,
messziről jöttem, higgyetek nekem,
nincs föld, nincs víz és nincsen szerelem.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?

(Ford.: Fazekas László)
(Forrás: Wystan Hugh Auden válogatott versei, 15-16. old. – Kozmosz Könyvek 1980.)

M.W.J. Keuls (1883-1968): Mozart

Előtted tán az évszázadnyi csend,
De egy új reggel ébredt énekedre:
Hang, sírról álomról bongva cseng,
Zenged madár, mi Istenbe volt rejtve!

Mitől végül is elcsitult a vágy;
Milyen mohón ittam fel én e hangot,
A szív, mely életéből szabja dalát,
Megszabadult – az üdv sodrában tartod.

Mosolyból forrva, bánatból e lét,
Sosem voltál soká homályuk rabja,
Mert felitatta félszeg vágy derét
Erődnek láza ha átlobbant rajta.

Az árny, a fény, s a drága pillanat,
Mely szívben nyílik, s ész ítél felette,
Mi formát ember mértékére szab,
S mint isteneknek törvénye engedte.

Elemek ügyködnek, gyors és tiszta kép:
Szél és víz fonják össze játékukat.
Angyalok hozzák tűz üzenetét,
Követi az anyag, mit az ég mutat.

Sarjadt véredtől egy másik világ:
Ily tiszta rend a káoszból még nem lett,
Nem hull itt lepke, nem hervad virág.
Töretlen egység, és nyugodt egyenleg.

Ki téged hallgat a tökélyre lelt,
- Gyönyör, ha egy lesz nappal és az álom! –
Létünk réseit zárja éneked,
Feltámaszthat holtat már a susogásod.

Osztottad mindég életed dalát,
S lett az ifjúság túláradó tenger,
Mert a  kegyelem is rak ránk igát,
A test elég, hogy új csodát teremtsen.

Szeretet adta napjaid hevét
- Nem néz ki bort tölt saját poharára –
Virágként nőttél – míg a vég elért –
Emberközelbe, istenek honába.

A szent láng átver minden akadályt,
S mint örömed hírét, ízleljük néha
Borongós hangod, mit a bánat ád,
Te szelíd látnok, legkönnyebb próféta.

(Ford.: Tóth Z.László)
(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Vajdai Szabó István: A zene

 
Mikor az Istenek megunták már a földet s az égbe költöztek, mikor a föld nem volt már többé szép nekik, mert megkezdődött rajta a tett és lelket sorvasztó kenyérérti küzdelem: azt gondolták, hogy mégiscsak kell valamivel boldogítani az embereket, ha a világra jönnek és végigjárják az élet kálváriáját...
Kell nekik valami, ami örökös reményt öntsön csüggedő szívükbe!
Itt hagyták hát a levegőben az ő kacagásukat, az ő sóhajtásukat; képessé tették a levegőt, hogy rezegjen.
Így született a hang.
A levegő rezgett és megszületett a szél, amely odasuhant a növekvő fához s megzizegtette leveleit; nekirohant a szikláknak s fejtegetve azokat le-lezúdított egyet-egyet a mélységbe. Iszonyú dördülés remegtette meg a levegőt s a hang szállt tovább annak szárnyain.
Jött a villámlás, a fergeteg s a levegő mindig rezgett, zúgott, bömbölt és csattogott.
Jöttek az – emberek!
Ajkukon megszülettek a szavak s megértették egymást. Örömük telt abban, hogy egymást hallották s tovább képezték a hangokat. Kerestek a természetben olyan eszközöket, amikkel hangokat lehet adni. A hangokat magasság és mélység szerint különbözően állították össze és azt vették észre, hogy azok behatolnak a szívbe és többet mondanak, mint a szavak.
Így született a zene.
Ma a filozófusok azt hirdetik, hogy a világban meg kell találni valami egységes törvényt, amelyből az összes többi törvényeket le lehet vezetni. Hajlandók sokan a rezgést elfogadni ilyen törvényül.
Rezgés mindennek az alapja. Rezgés az élet, a küzdelem, a szenvedés, a hőség, a hideg... Rezgés minden egyes gondolat, minden vágy, ami bennünk megterem. A zenen nem más, mint a levegőnek rezgése, amely bennünket táplál, amely nélkül nem tudnánk élni.
A zene csodálatos módon hat az ember kedélyére.
(Lantos)