- Részlet Wass Albert Ember az országút szélén c. regényéből –
Eltemettük Annát. Ott voltak a rokonai mind és sírtak. Sírásuk őszinte volt, mert Anna sokat segítette őket. Még Andorás is átjött a hegyen, pedig ez nagy szó volt, mert Andorás nagyon öreg volt már. Alig volt haja s a fogai is kihullottak és botra támaszkodva járt, görnyedten. De azért eljött. Jól esett nekem, hogy Andorás eljött. Mert azóta, hogy elbúcsúztunk tőle fent a Lóhavason, nem járt nálunk.
Mikor Andorás megérkezett, ott álltunk már mind kint az udvaron a ravatal körül. Gyalogosan ereszkedett alá a hegyről, láttuk már messziről, ahogy az irtás szélén botjára támaszkodva közeledett és én csodálkoztam először ezen, mert a Lóhavas bizony még úgy a hegyen át is jó öt órányi gyaloglás volt. De később aztán megértettem, hogy ez nem is lehetett másként. Andorásnak el kelletett jönnie Annához.
Kissé lihegett a járástól, mikor odaért az udvarra. Szája nyitva volt, ahogy körülnézett az embereken és látni lehetett, hogy a fogai már mind kihullottak. Aztán meglátott engem és odajött. A görcsös botot jobb kezéből áttette a balba és nagy fekete jobbját kinyújtotta felém.
„Nyugodjék békében” mondotta és érdes tenyerével fogva tartotta a kezemet „derék asszony volt maga mellett, amilyen egy asszony kell legyen, olyan. Nyugodjék békében”.
Ennyit mondott Andorás és ez több volt nekem, mint amit az összes többiek együttvéve mondottak, több, mint amit a pap mondott a ravatalnál meg a sírnál. Mert egyik sem mondotta meg úgy az igazságot, mint Andorás. „Amilyen egy asszony kell legyen, olyan”. Igen, Anna olyan volt, amilyen egy asszony kell legyen az ura mellett. Anna úgy nevezett engem: az uram. És én azt mondtam Annáról: a feleségem. És ez a viszony egy életen keresztül tartott. Az én fiaim már csak „férjek” voltak és a menyeim „nejek”, ami azt jelenti, hogy a nője. Emmi valóban csak a nője volt Jancsinak és ezért nem tudta megérteni, hogy előttem nem lett volna szabad színházat játszania azon a temetésen, mert nekem Anna a feleségem volt.
A temetés után megtartottam a tort. Nem úri szokás, de Anna nem az urak közül származott és én tartoztam neki ezzel. És azonkívül is. Van ebben a szokásban valami ősi, primitív tisztességadás. Szertartás, amit nem illett volna elhagyni.
A pap engedelmet kért és elment. Jancsi és Emmi is elbúcsúztak. „Holnap reggel hivatalban kell lennem” motyogta Jancsi, de én tudtam, hogy nem szeretnek együtt lenni a parasztokkal és restellik, hogy Annát nem temetőbe temettem és azért mennek el. „Eridjetek csak” feleltem és szinte örvendtem, hogy elmentek. Igazán csak azok maradtunk, akik eleitől fogva Annához tartoztunk. Leültünk az asztalhoz. Ágnes volt a háziasszony, a Lajos özvegye. Ő már egy hónapja nálunk lakott akkor a gyerekkel. Jobb oldalamon Andorás ült, mert ő volt a legidősebb vendég. Bal oldalamon a fuvaros-sógor. Két legény hordozta körül a bort, Anna rokonságából azok is. Kezembe vettem a poharat. „Búcsúzunk tőled, Anna” mondottam és erre mindenki felállt és mindenki kezébe vette a poharat. Várták, hogy még mondok valamit, de én nem mondottam. Én valóban búcsúztam Annától, ott az asztalnál, melynek terítékét harminc esztendeig az ő keze ügyelte, azok között az emberek között, akik hozzá tartoztak. „Ha megbántottunk a földi életedben, bocsásd meg nékünk azt odaátal, mert hogy gyarló emberek vagyunk, azért.” Ezt Andorás mondotta mellettem és ezektől a szavaktól könnybe lábadt a szemem, először azon a napon és jobb karommal átöleltem Andoras rokkant vállát és bal kezemmel számhoz emeltem a poharat. Ezt tette Andoras is és mind, akik ott voltak, bennünket néztek és tudták, hogy egy régi számadást egyenlítettünk ki ott, az Anna torán és valamennyien némán itták ki a borukat az Anna emlékezetére.
És akkor következett a legcsodálatosabb dolog. Éppen visszaültünk mind az asztalhoz és még senki sem szólt egy szót sem, amikor kinyílott az ajtó és az ajtóban megjelent egy idegen ember. A hegyeken túli románok viseletét hordta. Kezében egy koszorút tartott és körülnézett rajtunk. Aztán levette a kalapját és illedelmesen köszönt. Románul. „Adjon az Isten békességet.” Felálltam és tettem egy lépést feléje. Ekkor megindult az ember és megáll előttem. „Úgy látom, későn érkeztem” mondotta, „ezt hoztam annak, aki meghalt s ezt meg neked, uram”. S felém nyújtotta a koszorút, meg egy levelet. A koszorún széles fehér szalag volt, a szalagon két név: „Ilonka, Dimitre”. Ágnes átvette az embertől a koszorút és láttam, hogy könnyek szántják végig az arcát. Én átvettem a levelet. Intettem a legényeknek, azok az idegen embert az asztal végéhez vezették, leültették, tányért s poharat tettek elébe. Visszaültem a helyemre és felbontottam a levelet. Ennyi volt benne, az Ilonka szálkás betűivel: „Jaj, édesapám, jaj...!”
Néztem ezt a három odasikoltott szót a gyűrött levélpapíron és éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon és hallottam az Ilonka hangját a szavak mögött. Az emberek némán ültek az asztalnál, mindenki engem nézett és senki sem szólt. Aztán megtörültem a szememet és intettem a legényeknek, hogy töltsenek bort. Kezembe vettem a poharat és fölálltam. „Búcsúzik tőled, Anna, a leányod, aki távol van s a fiad, aki még távolabb, idegen földben... s mi ez ellen nem tehetünk, Anna, mert ez már az Úristen dolga s nem a mienk.” Mind felálltak és kiitták a borukat. Mikor leültünk, megszólalt az asztal végiben az idegen. „Béke a halottnak, béke e háznak s adja az Isten, hogy akik szeretik egymást, azok összekerüljenek mind, újra...” Aztán az asszonyok behozták a tyúklevest és mi enni kezdtük az Anna utolsó ebédjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése