Wass Albert: Jóskáék ünnepelnek

Tíz éven át ez jelentette számára a világot: a ház, apró szobáival és fekete zsindelytetejével, a vadszőlővel befutott tornác s előtte a virágoskert, az istállók, meg a szűk gazdasági udvar. Azon túl pedig a szántók, meg a rét. Tíz éven át ez volt a világ, meg az élet. Szűk világ és nehéz élet. Küzdés földdel, adóssággal, bajlódás román hivatalnokokkal, kik olyanok voltak éppen, mint a szúnyogok: ha egy rendbeli teleszívta magát, helyet adott újaknak, éheseknek.

Jóska az apjától vette át ezt a világot tíz évvel ezelőtt. Átvette úgy, ahogy adták, mert nem volt mit csináljon egyebet. Magyarok számára nem termett kereset Erdély földjén, élhetés is csak annyi, amennyi az apáktól jutott. Annak idejébe,m harmincöt évvel ezelőtt szép nagy birtokot kapott át a maga apjától, a legöregebbik Jóskától, aki szerényen visszahúzódott fia elől a kisebbikre, Mezővarjasra. Néhány évig vitte jókedvvel a dolgokat. Aztán jöttek a románok, az ezer holdból csak száz maradt meg s a munkakedvből semmi.

Néhány évig még ment valahogyan úgy is. Óriásra nőttek a gyomok abban az időben s könnyű fajsúlyú emberek vagyonokat szedtek össze néhány nap alatt. Jóska apja is megpróbálta valami autósokkal. Neki nem sikerült. Ügyvédek lapozgatták fel a telekkönyvet s a birtokra súlyos adósság került. S az adósság olyan, mint a tetű. Ha nem irtják ki hamar, szaporodni kezd. És szaporodott is. Mire Jóska felnőtt, már annyi volt, hogy alig látszott ki a fülük belőle.

Ekkor halt meg Mezővarjason Jóska nagyapja. Tíz évvel ezelőtt, pontosan. Kétszáz hold tiszta, gondmentes föld s egy ház maradt utána. Jóska apja azonnal odaköltözött s hagyta Jóskának a gondot, meg a bajt. Még a telekkönyvben is reá hagyta a felét: azt a felét, hova az adósságokat írják. Az istállóban hagyott neki négy sovány ökröt, meg egy lovat, a színben egy rozsdás ekét s törött faboronát. A gabonásban semmit. Így volt ez akkor, tíz évvel ezelőtt.

Azóta sok minden változott. Nehéz munkával s lassan, de a lovak száma felszaporodott négyre, az ökröké tizenkettőre, két tehén is került és nyolc koca. Új istálló épült a régi düledező pajta helyén, a gabonás új fedelet kapott s megszépültek a ház csorba falai. Jóska közben megházasodott, a virágos kertbe új rózsafák kerültek s két hancúrozó gyermek a tornácra. Termett a föld is, ahogy Isten engedte s az adósság lassan megapadt, már alig volt belőle valami.

Az öregek húsz kilométerre onnan, a másik házban éltek azalatt, Mezővarjason. Csak néha jöttek át, hogy megnézzék s elbírálják a munkát. Hibát mindig találtak, az öregek mindig találnak hibát. Megszólták ezt és azt s jussuk volt hozzá, mert csak a gondot adták át Jóskának, a tulajdonjogot nem. S ezt éreztették is minduntalan, főleg a menyükkel. Nehogy túlságosan otthon érezhesse magát abban a házban, melynek gondjait hordja.

Így telt el a tíz év és jött a bécsi döntés. Az igazság megmutatta fél arcát Erdélyben a magyaroknak. Hatalmas kezek vonalat húztak a földabroszon s a vonal ott haladt el éppen Jóska fölött, a domb tetején.

Nagy volt az öröm s nagy volt a bánat Jóskáék házában. Öröm, hogy Magyarország öleli vissza őket s bánat, mert Mezővarjas odaát maradt, szegény öregek odaát maradtak.
- Nagy ünnep lesz! – tanította Jóska a fiait. – A románok takarodnak el s jönnek a honvédek! Díszkapu lesz, magyar lobogó, himnusz! Ünnepelni fogunk! S Pistike már magyar iskolába jár!

Három napra rá megérkeztek az öregek. Szekerekkel jöttek, lóval, marhával, bútorral, mint aki költözködik. Megtöltötték egyszeribe a házat s kezdtek berendezkedni. Jóska nézte egy darabig, hogy mit művelnek nála, aztán megkérdezte.
- Apáméknak mi a szándékuk ezzel?

Az öreg végignézett a fián, bosszúsan és kicsit ellenségesen is.
- Csak nem gondolod, hogy ott maradok Romániában? Elég volt nekem belőle!
Jóska hallgatott egy keveset, aztán megkérdezte megint:
- Hát azzal, odaát, mi lesz?
Az öreg vállat vont s mérgesen harapta vissza a szót:
- Csinálj vele amit akarsz.

Jóska azon az éjszakán hosszasan beszélt a feleségével. A két gyermek aludt már, jóízű gyermekálommal s az asztalon piros és zöld rongyok várták, hogy zászló legyen belőlük. Az asszony ijedt, kerekre nyílt szemekkel nézte Jóskát. Keserű fájdalom markolta meg szívében az örömet, mint apró énekesmadarat a karvaly körme.
- Pistike iskolába kell menjen... – védekezett sápadtan és remegve szegény  -, most mehetne magyar iskolába... s különben is, ez a mi otthonunk.
- S a birtokkal odaát mi lesz
- Menjenek vissza ők...!
- De ha egyszer nem akarnak menni... itt is az övék minden...

Hosszú volt az az éjszaka nagyon. Másnap reggel román katonák vonultak keresztül a falun, lármásak voltak és veszekedők, gyümölcsöt loptak és veteményt s az istállóból elvittek két lovat, meg a szereket. A házba is bementek, bort követeltek, meg pálinkát s az öreg mérgesen dünnyögött utánuk.
- Menjetek csak, menjetek... nem lesz több dolgom veletek soha...

A honvédek akkor már Erdély földjén jártak. Izgatott volt és fülledt a levegő. Egész nap dübörögtek a társzekerek lent a falu útján, gépkocsik tülköltek s a por magasan lebegett a völgy felett.

Bent a házban izgatottan beszélték az öregek a fogadtatást. Felhívatták a tiszteletes, megbeszélték a díszkaput, a szónoklatokat s piros, meg zöld rongyokat kerestek. Jóskáék némán nézték a nagy készülődést. Nem vettek részt a beszédben, csak hallgattak s úgy érezték, hogy az otthonuk már nem is otthon többé. A meghitt és barátságos hangulat, mely éveken át a szobákat lakta s mely tulajdonná, otthonná teszi a házat, nem volt többé sehol.

Csak a gyermekek nem éreztek semmit az egészből. Csupa izgalom volt és szokatlanság, ami körülöttük történt. A lármás idegen katonák, a sok beszéd, díszkapuról, ünnepélyről... örvendtek és lelkesedtek, hogy milyen szép lesz minden és jönnek a magyar katonák és díszkapu és zászló és nagyapa beszél hozzájuk s a tiszteletes bácsi... és énekelni fognak...

A fiatal asszony sokat sírt azon az éjszakán. Nézte az alvó gyermekeket, kik álmukban is mosolyogtak a közeledő ünnep elé.

Másnap átjött Mezővarjasról az ispán. Siránkozott, hogy tele van a falu román katonákkal s úgy látszik, ott is maradnak. Elfoglalták az istállót s ötven lovát raktak belé, a házba tisztek költöztek, feltörték a kamrát s a gabonást, lopnak és prédálnak mindent s jöjjön haza a tekintetes  úr, mert elpusztul ott minden. A faluban lármáznak a vasgárdisták s verik a magyarokat.

Unottan és bosszúsan hallgatta az öreg a panaszkodást, bosszankodott, mert akkor kapta a hírt, hogy másnap estére ott lesznek a honvédek s ünnepi beszédjének készítésében zavarta meg éppen az ispán. Türelmetlenül fordult Jóskához:
- Mikor mégy már át? Jó volna minél előbb, mert holnap lezárják a határt!
Jóska hosszasan nézte az apját, aztán megkérdezte.
- Szóval apám itt fog lakni ezentúl s én menjek oda?
Az öreg csodálkozva nézett vissza rá.
- Természetesen. Csak nem gondolod, hogy én megyek oda?
- Pistike majd járjon román iskolába...?
A hang keserű volt, de az öreg nem vett tudomást róla. Vállat vont.
- Maradhat itt is...
- Azt már nem.
Csak ennyit mondott Jóska, aztán kifordult az ajtón.

Azon az estén elbúcsúzott a világtól. A világtól, mely tíz nehéz, küzdelmes éven át az övé volt. Elbúcsúzott tőle éppen akkor, mikor már vége felé járt a küzdelem s a közeledő honvédek lobogói boldog aratás ígéretét hozták.
Azon az estén sorra járta a táblákat. Az őszi árpa, amit múlt héten vetett, már szépen indult és selymes zöldje puhán vonta be a fekete földet. Odébb az ekék szántottak búza alá, lassú, türelmes mozdulattal lépdeltek az ökrök, ahogy a munka halad a jövendő felé.

A rét szélén, ahol az öreg fűzfa áll, egy percre megpihent. Kicsit könnyes lett a szeme, mert tudta, hogy a búcsúzás nem csak a földnek szól, szól a reményeknek is és mindennek, amiért eddig érdemes volt örvendeni. Végignézett a réten s végig a dombokon, ahogy bágyadt görnyedéssel körülölelték a völgyest, mint fáradt, öreg napszámosok.
- Ti holnap este Magyarország lesztek...

Vad, keserű érzés döngette a mellét. Miért én? Miért mindig én? Miért én kezdjek mindig elölről mindent? Küzdést, vesződést, nyomorúságot... miért újra én...?

Az öreg fűzfán harkályok kopogtak. Ismerte őket, annak a fának bő odújában volt a fészkük. Látta, amikor ételt hordtak a fiaiknak, látta, amikor repülni tanították s kopogtatva álcát keresni a kéreg alatt. Most már csak hárman voltak. A két öreg s az egyik fiatal. Bizonyára a legkisebb s leggyámoltalanabb gyermek, amelyik nem merte még elhagyni őket.

Kopogott szorgalmasan a két öreg harkály s néha féloldalt a fiatalra néztek. Az ott ugrált mögöttük, faragta ő is a kérget. De egyszerre – úgy látszik igen közel merészkedett – az egyik öreg feléje vágott a csőrével s visító vad hanggal kergetni kezdte a fa körül. A fiatal ijedten rebbent erre-arra az ágak között, aztán elhagyta a fát s felemelkedett a levegőbe. Néhányat billent, tétovázva, aztán hosszú lökésekkel elindult délnek, a távoli berek felé. Az öreg megnyugodva visszatért, kopogtatta tovább a maga fáját, nem is figyelt eltűnő fia után, kinek szomorú kicsi alakját lassan-lassan elnyelte a távol.

De Jóska utánanézett és megértette. A természet törvénye ez. Aki fiatal, az menjen és küzdjön, keressen új fát, új odút, új otthont magának. Kegyetlen törvény, de a természet törvénye.

S Jóska azon az estén elbúcsúzott élete legszebb örömétől, mely éppen csak megmutatta magát egy pillanatra neki. Magyarországtól. Elbúcsúzott, mielőtt megismerte volna.

Azon az éjszakán csomagoltak. Hajnalban elindult három ökörszekér, bútorral megrakodva, Varjas felé. Nem is Varjasra, de Ciorásra éppen, ahogy románul mondják.

A falu elején már ácsolták akkor a díszkaput. A zászlók készen voltak, szép piros-fehér-zöld zászlók, csak várták még, hogy az utolsó román katonák is elhagyják a falut. A falu magyarjai ünneplő ruhában s izgatottan hordták a híreket: a honvédek már bejöttek oda... már ott vannak... már ott... már a szomszéd falu határát járták...

Még összeszedtek néhány apróságot, jártak, matattak, búcsúztak eddigi életüktől s a reményeiktől, amik itt születtek. Csak délután indultak el, két öreg lóval s az ócska szekérrel.
- Kár odavinni mást – mondotta az öreg -, elviszik a románok úgyis.

Elbúcsúztak mindenkitől, ahogy azokhoz illik, kik külországba mennek s hosszú útra. Az öreg egy pillanatra elérzékenyült. Megszorította Jóska kezét s a szeme megfényesedett.

- Isten áldjon, fiam... s ne búsult semmit... néhány hét és te is ide kerülsz...
Aztán kidöcögtek az udvarból. Elmaradt lassan a ház s az ünneplőbe öltözött falu. Még egy darabig kísérte a birtok, a föld, aztán lemaradt az is.
A két gyerek ott kuporgott hátul a kasban, útikosarak és széna között, izgatottan és ijedten, síróra görbült szájjal.
- Apuka, mi nem ünnepelünk...?
Jóska mélyebben húzta szemére a kalapot.
- Ünnepelünk, fiam, ne félj, ünnepelünk...

A dombtetőn, ahol majd a határt emelik, megállította szusszanni a lovakat. Magasan volt még a nap s az ég ragyogott tisztán.
- Szálljunk le – mondotta.
Egy csapat katona haladt előttük az úton, megvárta, amíg eltűntek a völgy akácai között. Aztán felkapaszkodott az útszéli partra. Tetőn voltak éppen, őszbe hanyatló szomorú erdélyi tetőn. Két oldalán két völgy s a két völgyben két ország.

Visszanézett a régi völgy felé. Távol, a falu alatti úton hosszú sötét vonal mozgott előre. Feléjük pattan a karja.
- Honvédek! – mondta és a szeme fölragyogott – magyar honvédek!
Nézte az asszony is a mozgó sötét vonalat ott lent az úton és elővette a zsebkendőjét.
- Hol, hol...? – kérdezte izgatottan a nagyobbik fiú s kezéből ernyőt formált szeme elé, hogy jobban láthasson. A kisebbik ágaskodott.
- Apuka, látni fogjuk őket?
Jóska hangjában furcsa rezdülés volt, amikor felelt.
- Lehet fiam... egyszer még bizonyára látni fogjuk őket...
Sokáig álltak ott Jóskáék a dombon s nézték Magyarországot, ahogy lassan és ünnepélyesen bevonult régi otthonukba. Nézték s az asszony csöndesen törülgette a szemét s a férfi ráncolt, sötét homlokán bánat és büszkeség viaskodott. Aztán rászólt a gyermekekre.
- Ide gyertek mellém. Ünnepelni fogunk.
- Itt? Csak így? Apuka, csak így fogunk ünnepelni...?
- Csak így.
Megfogta a kezüket. Az asszony odaállt a háta mögé, vállának dőlve egy kicsit. Arccal északnak mind a négyen, Magyarországgal szemközt.
- Énekeljünk.

A himnuszba kezdett. Rekedten és érdesen jöttek ki torkából a hangok s az asszony halkan, sírva vele énekelt. A két gyermek állt dermedten és figyelt, riadtan, megrendülve, értelmetlenül.

Úgy énekelték végig. Hangjuk néha meg-megremegett s arcukon lassú, égető könnycseppek peregtek alá. Utána elmondott egy imát. S aztán még sokáig, sokáig néztek némán a falu felé. Négy szobor, két kicsi s két nagy, négy magányos szobor a dombtetőn, Románia s Magyarország között. Magyarok szobra, erdélyi magyaroké.

Hirtelen lárma támadt. Lovaskatonák jöttek sietve az úton, románok. A tiszt megállt a szekér mellett.
- Mit csináltok itt?
- Búcsúzunk – felelte Jóska románul s nagyon komolyan. S indultak mind a négyen a szekér felé.
- Mitől búcsúztatok itt?
- Csak a hazánktól.

A tiszt hallgatott. Csöndesen mondta, mikor a szekérhez értek.
- Mi vagyunk az utolsók. Utánunk már a magyarok jönnek. De csak idáig! – tette hozzá felemelt fejjel.

Némán kapaszkodtak vissza a szekérbe. Csak ott szólalt meg pityergő hangon az egyik gyermek.
- Ez nem volt szép ünneplés, apuka... zászlót nem is hoztunk...
A tiszt meglepetten kapta rájuk a tekintetét. Ámultan bukott ki szájából a kérdés.
- Ti nem vagytok románok?
- Nem – mondotta Jóska s a szava kemény volt és sötét, mint barlangba rekedt visszhang – magyarok vagyunk.

Kezébe vette a gyeplőt s a lovak elindultak. A völgyet alattuk átvonuló felhő sötét árnyéka födte.
(Forrás: Pesti Hírlap 1941. évi naptára 55-64. o. – Bp. Pesti Hírlap R.T. kiadása)