Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra nem haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.
Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen a sötét éjszakán.
Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,
Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.
Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.
Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.
Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza szőke vizét.
Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.
Tudod a nyáj kolompját ha megyen,
Édes szőllőnket tudod a hegyen.
S keserű könnyeink tudod, Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.
S hogy víg esztendőt várunk mindenért
S hisszük, hogy lesz még szőllő, lágy kenyér.
Oh, keljetek a magyart védeni,
Ti Istennek fényes cselédei:
Uradnak mondd el forró, drága Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.
Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.
Csillagok, értünk könyörögjetek,
Kis házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs ragyog...
Könyörögjetek értünk, csillagok.
*
Szép Ernő: Imádság
Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.
Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.
Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,
Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.
Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.
Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.
Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.
Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.
Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőlőnket tudod a hegyen.
S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,
S hogy víg esztendőt várunk mindenér
S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.
Óh, keljetek a magyart védeni
Ti Istennek lényes cselédei:
Uradnak mondd el, arany arcu Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.
Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.
Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs ragyog
Könyörögjetek értünk, csillagok.
*
A háborúnak a legelső hónapjaiban, ha azt kérdezték, vajon meddig tart a háború, akkor az órámért nyúltam. Fél kilenc múlt tíz perccel. Remélem, kilencre vége.” Mielőtt még valaki mai ésszel és történelmi ismerettel ezek után cinikusnak tartaná a lírikus Szép _Ernőt, sietve jegyezzük meg, hogy inkább naiv volt. Az első világháború végét, amikor még senki sem sejtette, hogy második is lesz, Ferenc József császár őszre ígérte, „mire a levelek lehullanak”... „Igen, olyan irtózatos volt, olyan lehetetlen, olyan tűrhetetlen, hogy háborút tartanak Európában – folytatta előbbi morfondírozását a költő. – Azt is megszoktam azután. Mindent kibír ez a húsból való szív az ember mellében. Ha kőből lenne, biztos megszakadt volna már.” (Aluljáró, 1937)
Ilyen helyzetben még az is a Mindenhatóhoz fordul, aki egyébként nem hívő. Költészetünk régi lehetősége a vallási gyakorlatból átvett imádság, amikor az áhítatos gondolkodás szavakban is megnyilvánul. Tudjuk, az ima tárgyára nézvést lehet dicsérő, hálaadó, engesztelő, könyörgő. Választott versünk az utóbbi, Istentől jótéteményeket kér.
A költemény késleltetett megszólítással indul. A költő előbb Isten égbeli helyzetét, a földi „vihar” (azaz: a háború) felettiségét regisztrálja, majd a birtokos személyraggal kapcsolatuk közvetlenségét érzékelteti. Ez a mintegy gyermeki kisajátítás végig meghatározó a versben: az Istennel folytatott egyoldalú párbeszéd annyira magától értetődő, hogy csak a figyelem ébrentartására szólítja meg újra és újra meghallgatóját (így például kiemelten sor élén: „Édes istenem”; illetve nyomatékos rímhelyzetben: „istenem, atyám”; „uram”).
Az egész költemény honszeretete szinte kisiskolás lelkesültséggel szól. Mintha egy gyermek imájában ajándékot kérne magának, egészséget öccsének, boldogságot szüleinek, békességet a háznak. Ez az ámuldozó kamasztekintet, ez a kisfiús hangvétel Szép Ernő lírájának állandó sajátja. Világirodalmi jelenség a 20. század elején a gyermek- és ifjúkor lélekállapotának megidézése. Voltaképpen a felnőttség kiszolgáltatottsága elől menekültek az alkotók, a többszörösen szétzilált világ ellentmondásait vetik össze a gyermekség tudattalan és tiszta harmóniájával.
Ha jobban szemügyre vesszük ennek a patrióta költeménynek a felépítését, három szerkezeti egységet fedezhetünk fel. A számszerűleg középen lévő tíz sorpárt gondolatilag öt-öt fogja közre.
Az első öt sorpár hivatott közvetlenül a magyarságra irányítani a Mindenható figyelmét. A költő mintegy személyével szavatolja népe jóindulatát. Cserébe bocsánatot és szeretetet kér. „Magyar vagyok” – definiálja önmagát és identitását az a lírikus, akit aztán harminc esztendő múlva zsidóként munkaszolgálatra hurcolnak el. Ezzel kapcsolatos Szép Ernő döbbenetes háborús emlékirata (Emberszag, 1945).
A következő egység, a további tíz sorpár a magyarságot, a magyar tájat, életformát, gondolkodásmódot és történelmet mutatja be eufemisztikus utalásokkal. Mint az előző részben, itt is, mintegy intarziaként, magyar szólásokat („jó, mint a falat kenyér”; „a bárány nála nem ártatlanabb”; „lesz még szőllő, lágy kenyér”) épít be soraiba, más fordulataival („édes szőllőnket”; „víg esztendőt”) pedig Kölcsey Himnuszára céloz.
A verset Szép Ernő utólag többször kézbe vette: egy-egy jelzőt igazított benne. A Tisza „szőke” vize „sárga” lett, a „forró, drága” Nap „arany arcu”. Egyetlen sor („Mert itt a népek nem tudják, mit ér”) változott lényegesen: „Távol népekhez híre el nem ér.” Magyarázat erre többféle is kínálkozik. A legkézenfekvőbb az a történelmi tapasztalat, amely Trianon katasztrófájával érte a költőt. Más szempontból ezúttal mégis az első közlés szövegvariánsához ragaszkodtunk.
Az utolsó öt sorpár viszonylag élesen elkülönül az előbbiektől. Emlékezhetünk az Ószövetségből, hogy a teremtés negyedik napján kigyúlt az égen a Nap, a Hold és a csillagok sok-sok ezre, hogy amaz nappal, emezek pedig éjszaka adjanak világosságot. Szép Ernő végezetül már nem a Teremtőt, hanem az „istennek fényes cselédei”-t hívja segítségül „a magyart védeni”. A költő kedvesen és szellemesen „honosítja” az égitesteket: a „drága” Napot a délibáb jelenségével, a „tiszta” Holdat a Balaton tüneményével. Modern televízióba illik a két utolsó sorpár „képúsztatása”, ahogy a hősi halottakért gyűjtött mécsek világa és a csillagok visszfénye egymásra montírozódik. A költő egyébként is jó viszonyban volt a kozmikus térrel: számos verse szól a Holdról, a csillagokról.
A költemény formailag szerény köntöst ölt magára: kereken húsz egyszerű kétsoros versszak sorakozik fel a hazaszeretet jegyében. A tíz szótagos sorok alaplejtése lazán jambikus jellegű, de a témának megfelelően sok helyt áthallatszik valaminő magyaros zengés, a népdalainkra is jellemző ritmus. A sorpárok végén, három kivétellel, mindenütt két szótag mélységű finom rímek, amelyek együttes értékét némely ragrím (keresd – szeresd; bántani – szántani; ízét – vizét) sem rontja le. A kétsoros strófák gyakorlatát egyébként Petőfi hozta vissza költészetünkbe, a jambusi tízesek páros csoportosítására példát Aranynál találhatunk. A Nyugat első nemzedékének tagjai közül Ady és Juhász Gyula alkalmazta előszeretettel ezt a strófaszerkezetet, de Babits és Kosztolányi is.
Szükséges tartozéka-e a versnek keletkezési dátuma? Az aktualitás múltán nem állnak-e önmagukért helyt, torzulás nélkül, a sorok?! Jelen strófák először Az Est 1914. szeptember 17-i számában jelentek meg. „Szép Ernőt már az első világháború idején a szerkesztője avval bízta meg – ismerhetjük meg a keletkezéstörténetet Hatvany Lajostól -, hogy a hivatalos köröknek s a népnek, sőt mi több, az értelmiségi, humánus rétegeknek megfelelő verset írjon. Ezt a paradoxoni kényes feladatot oldotta meg a költő a legbensőségesebb s ugyanakkor a legbravúrosabb líra hangján az Imádságban. Ezért került ez a vers megszámlálhatatlan szavalóestélyek programjába, olvasókönyvek tartalomjegyzékébe.”
„Háborús vers”, értsd ezen, hogy uszító propagandaszöveg – szólt róla a verdikt az elmúlt fél évszázadban. Kétségkívül, a maga idejében rossz emlékű „háborús antológiák” darabja volt. Később a költő válogatott verseinek köteteiből (például: De kár..., 1978) is nagy óvatosan kihagyták. „Szép Ernő háborús Imádsága a magyarságért fohászkodik, de soha ilyen szelíd háborús verset” – mentegette még 1970-ben is Komlós Aladár, amely szépítgetés felért talán egy újabb feljelentéssel.
Maga a költő jól tudta, sorain nincs mit félreérteni, csak félremagyarázni lehet. Mikor haditudósítóként megjárta a déli harcteret, legközelebbi verses-prózai kötetének (Élet, halál, 1916) élére is ezt a költeményt tette. A könyv egésze is, lírai karcolataival meg több fájdalmas versével – tiltakozás az esztelen vérontás ellen. A költőtárs, Tóth Árpád, aki közelesen megírja majd a Nyugat-mozgalom talán legszebb és legszigorúbb háborúellenes versét (Elégia egy rekettyebokorhoz), így vélekedett még 1916-ban Szép Ernő később inkriminált sorairól:
„Az Imádság” című költemény (...), melyről nem emlékezhetem meg kritikával, csak a teljes elragadtatás elfogultnak tetsző hangján. Mikor a vers először jelent meg egy újságban, napokig hordtam magamnál, hogy barátaimnak fölolvassam. Úgy hiszem, hogy ríkatóbb, nemesebb, magyarabb verset alig kereshetnénk a háborús évek termésében. E nehéz időkben jólesik, hogy a háború, a véres és bűnös rém, az édes költészet ily gyönyörű megnyilatkozását lehetőé tette.”
Majd nyolcvan esztendővel később most már ezzel a szentenciával értsen végre egyet az utókor.
SZÉP ERNŐ (1884-1953) költő, próza- és színműíró. Szegény zsidó tanító fiaként született. Debrecenben gimnazista. Az érettségi vizsgája ugyan nem sikerült, de a fővárosba már egy vékonyka versesfüzettel érkezett. Egy ideig sok mindennel próbálkozó pesti kisember, míg újságíró lett, sanzonjaival pedig az orfeumok kedvence. Verseit a Nyugat közölte, a vidéki magyar életről szóló elbeszéléskönyveit, későbbi regényeit mind nagyobb elismerés fogadta. A húszas években sikeres színházi szerző. A zsidótörvények ellehetetlenítették érvényesülését. A második világháború személyes kálváriája után elfeledetten nyomorgott; Szép Ernő voltam – mutatkozott be fájdalmas öniróniával élete utolsó éveiben.
Ilyen helyzetben még az is a Mindenhatóhoz fordul, aki egyébként nem hívő. Költészetünk régi lehetősége a vallási gyakorlatból átvett imádság, amikor az áhítatos gondolkodás szavakban is megnyilvánul. Tudjuk, az ima tárgyára nézvést lehet dicsérő, hálaadó, engesztelő, könyörgő. Választott versünk az utóbbi, Istentől jótéteményeket kér.
A költemény késleltetett megszólítással indul. A költő előbb Isten égbeli helyzetét, a földi „vihar” (azaz: a háború) felettiségét regisztrálja, majd a birtokos személyraggal kapcsolatuk közvetlenségét érzékelteti. Ez a mintegy gyermeki kisajátítás végig meghatározó a versben: az Istennel folytatott egyoldalú párbeszéd annyira magától értetődő, hogy csak a figyelem ébrentartására szólítja meg újra és újra meghallgatóját (így például kiemelten sor élén: „Édes istenem”; illetve nyomatékos rímhelyzetben: „istenem, atyám”; „uram”).
Az egész költemény honszeretete szinte kisiskolás lelkesültséggel szól. Mintha egy gyermek imájában ajándékot kérne magának, egészséget öccsének, boldogságot szüleinek, békességet a háznak. Ez az ámuldozó kamasztekintet, ez a kisfiús hangvétel Szép Ernő lírájának állandó sajátja. Világirodalmi jelenség a 20. század elején a gyermek- és ifjúkor lélekállapotának megidézése. Voltaképpen a felnőttség kiszolgáltatottsága elől menekültek az alkotók, a többszörösen szétzilált világ ellentmondásait vetik össze a gyermekség tudattalan és tiszta harmóniájával.
Ha jobban szemügyre vesszük ennek a patrióta költeménynek a felépítését, három szerkezeti egységet fedezhetünk fel. A számszerűleg középen lévő tíz sorpárt gondolatilag öt-öt fogja közre.
Az első öt sorpár hivatott közvetlenül a magyarságra irányítani a Mindenható figyelmét. A költő mintegy személyével szavatolja népe jóindulatát. Cserébe bocsánatot és szeretetet kér. „Magyar vagyok” – definiálja önmagát és identitását az a lírikus, akit aztán harminc esztendő múlva zsidóként munkaszolgálatra hurcolnak el. Ezzel kapcsolatos Szép Ernő döbbenetes háborús emlékirata (Emberszag, 1945).
A következő egység, a további tíz sorpár a magyarságot, a magyar tájat, életformát, gondolkodásmódot és történelmet mutatja be eufemisztikus utalásokkal. Mint az előző részben, itt is, mintegy intarziaként, magyar szólásokat („jó, mint a falat kenyér”; „a bárány nála nem ártatlanabb”; „lesz még szőllő, lágy kenyér”) épít be soraiba, más fordulataival („édes szőllőnket”; „víg esztendőt”) pedig Kölcsey Himnuszára céloz.
A verset Szép Ernő utólag többször kézbe vette: egy-egy jelzőt igazított benne. A Tisza „szőke” vize „sárga” lett, a „forró, drága” Nap „arany arcu”. Egyetlen sor („Mert itt a népek nem tudják, mit ér”) változott lényegesen: „Távol népekhez híre el nem ér.” Magyarázat erre többféle is kínálkozik. A legkézenfekvőbb az a történelmi tapasztalat, amely Trianon katasztrófájával érte a költőt. Más szempontból ezúttal mégis az első közlés szövegvariánsához ragaszkodtunk.
Az utolsó öt sorpár viszonylag élesen elkülönül az előbbiektől. Emlékezhetünk az Ószövetségből, hogy a teremtés negyedik napján kigyúlt az égen a Nap, a Hold és a csillagok sok-sok ezre, hogy amaz nappal, emezek pedig éjszaka adjanak világosságot. Szép Ernő végezetül már nem a Teremtőt, hanem az „istennek fényes cselédei”-t hívja segítségül „a magyart védeni”. A költő kedvesen és szellemesen „honosítja” az égitesteket: a „drága” Napot a délibáb jelenségével, a „tiszta” Holdat a Balaton tüneményével. Modern televízióba illik a két utolsó sorpár „képúsztatása”, ahogy a hősi halottakért gyűjtött mécsek világa és a csillagok visszfénye egymásra montírozódik. A költő egyébként is jó viszonyban volt a kozmikus térrel: számos verse szól a Holdról, a csillagokról.
A költemény formailag szerény köntöst ölt magára: kereken húsz egyszerű kétsoros versszak sorakozik fel a hazaszeretet jegyében. A tíz szótagos sorok alaplejtése lazán jambikus jellegű, de a témának megfelelően sok helyt áthallatszik valaminő magyaros zengés, a népdalainkra is jellemző ritmus. A sorpárok végén, három kivétellel, mindenütt két szótag mélységű finom rímek, amelyek együttes értékét némely ragrím (keresd – szeresd; bántani – szántani; ízét – vizét) sem rontja le. A kétsoros strófák gyakorlatát egyébként Petőfi hozta vissza költészetünkbe, a jambusi tízesek páros csoportosítására példát Aranynál találhatunk. A Nyugat első nemzedékének tagjai közül Ady és Juhász Gyula alkalmazta előszeretettel ezt a strófaszerkezetet, de Babits és Kosztolányi is.
Szükséges tartozéka-e a versnek keletkezési dátuma? Az aktualitás múltán nem állnak-e önmagukért helyt, torzulás nélkül, a sorok?! Jelen strófák először Az Est 1914. szeptember 17-i számában jelentek meg. „Szép Ernőt már az első világháború idején a szerkesztője avval bízta meg – ismerhetjük meg a keletkezéstörténetet Hatvany Lajostól -, hogy a hivatalos köröknek s a népnek, sőt mi több, az értelmiségi, humánus rétegeknek megfelelő verset írjon. Ezt a paradoxoni kényes feladatot oldotta meg a költő a legbensőségesebb s ugyanakkor a legbravúrosabb líra hangján az Imádságban. Ezért került ez a vers megszámlálhatatlan szavalóestélyek programjába, olvasókönyvek tartalomjegyzékébe.”
„Háborús vers”, értsd ezen, hogy uszító propagandaszöveg – szólt róla a verdikt az elmúlt fél évszázadban. Kétségkívül, a maga idejében rossz emlékű „háborús antológiák” darabja volt. Később a költő válogatott verseinek köteteiből (például: De kár..., 1978) is nagy óvatosan kihagyták. „Szép Ernő háborús Imádsága a magyarságért fohászkodik, de soha ilyen szelíd háborús verset” – mentegette még 1970-ben is Komlós Aladár, amely szépítgetés felért talán egy újabb feljelentéssel.
Maga a költő jól tudta, sorain nincs mit félreérteni, csak félremagyarázni lehet. Mikor haditudósítóként megjárta a déli harcteret, legközelebbi verses-prózai kötetének (Élet, halál, 1916) élére is ezt a költeményt tette. A könyv egésze is, lírai karcolataival meg több fájdalmas versével – tiltakozás az esztelen vérontás ellen. A költőtárs, Tóth Árpád, aki közelesen megírja majd a Nyugat-mozgalom talán legszebb és legszigorúbb háborúellenes versét (Elégia egy rekettyebokorhoz), így vélekedett még 1916-ban Szép Ernő később inkriminált sorairól:
„Az Imádság” című költemény (...), melyről nem emlékezhetem meg kritikával, csak a teljes elragadtatás elfogultnak tetsző hangján. Mikor a vers először jelent meg egy újságban, napokig hordtam magamnál, hogy barátaimnak fölolvassam. Úgy hiszem, hogy ríkatóbb, nemesebb, magyarabb verset alig kereshetnénk a háborús évek termésében. E nehéz időkben jólesik, hogy a háború, a véres és bűnös rém, az édes költészet ily gyönyörű megnyilatkozását lehetőé tette.”
Majd nyolcvan esztendővel később most már ezzel a szentenciával értsen végre egyet az utókor.
BORBÉLY SÁNDOR
*
SZÉP ERNŐ (1884-1953) költő, próza- és színműíró. Szegény zsidó tanító fiaként született. Debrecenben gimnazista. Az érettségi vizsgája ugyan nem sikerült, de a fővárosba már egy vékonyka versesfüzettel érkezett. Egy ideig sok mindennel próbálkozó pesti kisember, míg újságíró lett, sanzonjaival pedig az orfeumok kedvence. Verseit a Nyugat közölte, a vidéki magyar életről szóló elbeszéléskönyveit, későbbi regényeit mind nagyobb elismerés fogadta. A húszas években sikeres színházi szerző. A zsidótörvények ellehetetlenítették érvényesülését. A második világháború személyes kálváriája után elfeledetten nyomorgott; Szép Ernő voltam – mutatkozott be fájdalmas öniróniával élete utolsó éveiben.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 255-258. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
