2012. jan. 12.

Szép Ernő: Imádság



Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra nem haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen a sötét éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.

Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza szőke vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.

Tudod a nyáj kolompját ha megyen,
Édes szőllőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod, Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.

S hogy víg esztendőt várunk mindenért
S hisszük, hogy lesz még szőllő, lágy kenyér.

Oh, keljetek a magyart védeni,
Ti Istennek fényes cselédei:

Uradnak mondd el forró, drága Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek,
Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog...
Könyörögjetek értünk, csillagok.

*

Szép Ernő: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.

Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőlőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,

S hogy víg esztendőt várunk mindenér
S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

Óh, keljetek a magyart védeni
Ti Istennek lényes cselédei:

Uradnak mondd el, arany arcu Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog
Könyörögjetek értünk, csillagok.

*
A háborúnak a legelső hónapjaiban, ha azt kérdezték, vajon meddig tart a háború, akkor az órámért nyúltam. Fél kilenc múlt tíz perccel. Remélem, kilencre vége.” Mielőtt még valaki mai ésszel és történelmi ismerettel ezek után cinikusnak tartaná a lírikus Szép _Ernőt, sietve jegyezzük meg, hogy inkább naiv volt. Az első világháború végét, amikor még senki sem sejtette, hogy második is lesz, Ferenc József császár őszre ígérte, „mire a levelek lehullanak”... „Igen, olyan irtózatos volt, olyan lehetetlen, olyan tűrhetetlen, hogy háborút tartanak Európában – folytatta előbbi morfondírozását a költő. – Azt is megszoktam azután. Mindent kibír ez a húsból való szív az ember mellében. Ha kőből lenne, biztos megszakadt volna már.” (Aluljáró, 1937)

Ilyen helyzetben még az is a Mindenhatóhoz fordul, aki egyébként nem hívő. Költészetünk régi lehetősége a vallási gyakorlatból átvett imádság, amikor az áhítatos gondolkodás szavakban is megnyilvánul. Tudjuk, az ima tárgyára nézvést lehet dicsérő, hálaadó, engesztelő, könyörgő. Választott versünk az utóbbi, Istentől jótéteményeket kér.

A költemény késleltetett megszólítással indul. A költő előbb Isten égbeli helyzetét, a földi „vihar” (azaz: a háború) felettiségét regisztrálja, majd a birtokos személyraggal kapcsolatuk közvetlenségét érzékelteti. Ez a mintegy gyermeki kisajátítás végig meghatározó a versben: az Istennel folytatott egyoldalú párbeszéd annyira magától értetődő, hogy csak a figyelem ébrentartására szólítja meg újra és újra meghallgatóját (így például kiemelten sor élén: „Édes istenem”; illetve nyomatékos rímhelyzetben: „istenem, atyám”; „uram”).

Az egész költemény honszeretete szinte kisiskolás lelkesültséggel szól. Mintha egy gyermek imájában ajándékot kérne magának, egészséget öccsének, boldogságot szüleinek, békességet a háznak. Ez az ámuldozó kamasztekintet, ez a kisfiús hangvétel Szép Ernő lírájának állandó sajátja. Világirodalmi jelenség a 20. század elején a gyermek- és ifjúkor lélekállapotának megidézése. Voltaképpen a felnőttség kiszolgáltatottsága elől menekültek az alkotók, a többszörösen szétzilált világ ellentmondásait vetik össze a gyermekség tudattalan és tiszta harmóniájával.

Ha jobban szemügyre vesszük ennek a patrióta költeménynek a felépítését, három szerkezeti egységet fedezhetünk fel. A számszerűleg középen lévő tíz sorpárt gondolatilag öt-öt fogja közre.

Az első öt sorpár hivatott közvetlenül a magyarságra irányítani a Mindenható figyelmét. A költő mintegy személyével szavatolja népe jóindulatát. Cserébe bocsánatot és szeretetet kér. „Magyar vagyok” – definiálja önmagát és identitását az a lírikus, akit aztán harminc esztendő múlva zsidóként munkaszolgálatra hurcolnak el. Ezzel kapcsolatos Szép Ernő döbbenetes háborús emlékirata (Emberszag, 1945).

A következő egység, a további tíz sorpár a magyarságot, a magyar tájat, életformát, gondolkodásmódot és történelmet mutatja be eufemisztikus utalásokkal. Mint az előző részben, itt is, mintegy intarziaként, magyar szólásokat („jó, mint a falat kenyér”; „a bárány nála nem ártatlanabb”; „lesz még szőllő, lágy kenyér”) épít be soraiba, más fordulataival („édes szőllőnket”; „víg esztendőt”) pedig Kölcsey Himnuszára céloz.

A verset Szép Ernő utólag többször kézbe vette: egy-egy jelzőt igazított benne. A Tisza „szőke” vize „sárga” lett, a „forró, drága” Nap „arany arcu”. Egyetlen sor („Mert itt a népek nem tudják, mit ér”) változott lényegesen: „Távol népekhez híre el nem ér.” Magyarázat erre többféle is kínálkozik. A legkézenfekvőbb az a történelmi tapasztalat, amely Trianon katasztrófájával érte a költőt. Más szempontból ezúttal mégis az első közlés szövegvariánsához ragaszkodtunk.

Az utolsó öt sorpár viszonylag élesen elkülönül az előbbiektől. Emlékezhetünk az Ószövetségből, hogy a teremtés negyedik napján kigyúlt az égen a Nap, a Hold és a csillagok sok-sok ezre, hogy amaz nappal, emezek pedig éjszaka adjanak világosságot. Szép Ernő végezetül már nem a Teremtőt, hanem az „istennek fényes cselédei”-t hívja segítségül „a magyart védeni”. A költő kedvesen és szellemesen „honosítja” az égitesteket: a „drága” Napot a délibáb jelenségével, a „tiszta” Holdat a Balaton tüneményével. Modern televízióba illik a két utolsó sorpár „képúsztatása”, ahogy a hősi halottakért gyűjtött mécsek világa és a csillagok visszfénye egymásra montírozódik. A költő egyébként is jó viszonyban volt a kozmikus térrel: számos verse szól a Holdról, a csillagokról.

A költemény formailag szerény köntöst ölt magára: kereken húsz egyszerű kétsoros versszak sorakozik fel a hazaszeretet jegyében. A tíz szótagos sorok alaplejtése lazán jambikus jellegű, de a témának megfelelően sok helyt áthallatszik valaminő magyaros zengés, a népdalainkra is jellemző ritmus. A sorpárok végén, három kivétellel, mindenütt két szótag mélységű finom rímek, amelyek együttes értékét némely ragrím (keresd – szeresd; bántani – szántani; ízét – vizét) sem rontja le. A kétsoros strófák gyakorlatát egyébként Petőfi hozta vissza költészetünkbe, a jambusi tízesek páros csoportosítására példát Aranynál találhatunk. A Nyugat első nemzedékének tagjai közül Ady és Juhász Gyula alkalmazta előszeretettel ezt a strófaszerkezetet, de Babits és Kosztolányi is.

Szükséges tartozéka-e a versnek keletkezési dátuma? Az aktualitás múltán nem állnak-e önmagukért helyt, torzulás nélkül, a sorok?! Jelen strófák először Az Est 1914. szeptember 17-i számában jelentek meg. „Szép Ernőt már az első világháború idején a szerkesztője avval bízta meg – ismerhetjük meg a keletkezéstörténetet Hatvany Lajostól -, hogy a hivatalos köröknek s a népnek, sőt mi több, az értelmiségi, humánus rétegeknek megfelelő verset írjon. Ezt a paradoxoni kényes feladatot oldotta meg a költő a legbensőségesebb s ugyanakkor a legbravúrosabb líra hangján az Imádságban. Ezért került ez a vers megszámlálhatatlan szavalóestélyek programjába, olvasókönyvek tartalomjegyzékébe.”

„Háborús vers”, értsd ezen, hogy uszító propagandaszöveg – szólt róla a verdikt az elmúlt fél évszázadban. Kétségkívül, a maga idejében rossz emlékű „háborús antológiák” darabja volt. Később a költő válogatott verseinek köteteiből (például: De kár..., 1978) is nagy óvatosan kihagyták. „Szép Ernő háborús Imádsága a magyarságért fohászkodik, de soha ilyen szelíd háborús verset” – mentegette még 1970-ben is Komlós Aladár, amely szépítgetés felért talán egy újabb feljelentéssel.

Maga a költő jól tudta, sorain nincs mit félreérteni, csak félremagyarázni lehet. Mikor haditudósítóként megjárta a déli harcteret, legközelebbi verses-prózai kötetének (Élet, halál, 1916) élére is ezt a költeményt tette. A könyv egésze is, lírai karcolataival meg több fájdalmas versével – tiltakozás az esztelen vérontás ellen. A költőtárs, Tóth Árpád, aki közelesen megírja majd a Nyugat-mozgalom talán legszebb és legszigorúbb háborúellenes versét (Elégia egy rekettyebokorhoz), így vélekedett még 1916-ban Szép Ernő később inkriminált sorairól:

„Az Imádság” című költemény (...), melyről nem emlékezhetem meg kritikával, csak a teljes elragadtatás elfogultnak tetsző hangján. Mikor a vers először jelent meg egy újságban, napokig hordtam magamnál, hogy barátaimnak fölolvassam. Úgy hiszem, hogy ríkatóbb, nemesebb, magyarabb verset alig kereshetnénk a háborús évek termésében. E nehéz időkben jólesik, hogy a háború, a véres és bűnös rém, az édes költészet ily gyönyörű megnyilatkozását lehetőé tette.”

Majd nyolcvan esztendővel később most már ezzel a szentenciával értsen végre egyet az utókor.

BORBÉLY SÁNDOR
*

SZÉP ERNŐ (1884-1953) költő, próza- és színműíró. Szegény zsidó tanító fiaként született. Debrecenben gimnazista. Az érettségi vizsgája ugyan nem sikerült, de a fővárosba már egy vékonyka versesfüzettel érkezett. Egy ideig sok mindennel próbálkozó pesti kisember, míg újságíró lett, sanzonjaival pedig az orfeumok kedvence. Verseit a Nyugat közölte, a vidéki magyar életről szóló elbeszéléskönyveit, későbbi regényeit mind nagyobb elismerés fogadta. A húszas években sikeres színházi szerző. A zsidótörvények ellehetetlenítették érvényesülését. A második világháború személyes kálváriája után elfeledetten nyomorgott; Szép Ernő voltam – mutatkozott be fájdalmas öniróniával élete utolsó éveiben.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 255-258. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)


Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben




"Csak a derű óráit számolom",
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél... A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én... csak testben öreg...
(Nono! - mordul bennem a szörnyeteg
igazság)... Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik s annyit én; -
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki - "Non numero
horas nisi serenas!" - drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
"Csak derűs órát veszek tudomásul!"

A Mozart hallgatása közben hatvanhat sora 1956 elején, úgy másfél esztendővel a költő halála előtt született.

A vers igazán meglepheti Szabó Lőrincnek azokat a híveit, akik elsősorban 1945 előtti lírájából ismerik. A Te meg a világ (1932), a költő ötödik kötete óta elemző elmének, a jelenségeket bizalmatlanul átvilágító, szétbontó értelemnek, a tapasztalat alatt a lét törvényeinek szerkezetéig fúró agynak tarthatták számon olvasói. Költői énje az öt érzék élményeire éhesen is a világot meghatározó összefüggéseket fürkészte, személyes tudatát, így költészetét is tükörszínjátéknak tekintette, nevezte. Jellemző, hogy a másfél évtized alatt írt verseinek nyelvében a leggyakoribb szófajok az elvont főnevek, kötő- és határozószavak. Versbeszéde kifejtő, élőbeszédszerű, nemegyszer viszonylatokat, kapcsolatokat magyarázó, még gyermektörténeteiben, távol-keleti tárgyú költeményeiben is.

Mi sem állt távolabb ettől a megismerés vágyát tükröző, már-már didaktikus, tanító magatartású lírától, mint a zene. Márpedig Szabó Lőrinc vallomásaiból és a Tücsökzene megnyilatkozásaiból is tudjuk, a muzsika korántsem volt közömbös neki. Halála után Vers és valóság címen előkerült – egyébként Babits példáját követő – igen hasznos vállalkozása, verseinek keletkezéstörténetét tartalmazó magyarázatgyűjteményes. Itt többször is úgy emlékezik, ifjúkorában rajongott Wagnerért, ami egybevág az akaratot és életvágyat dicsőítő első négy kötetének szemléletével.

De hogy kerül Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791),az emberfölötti harmóniák művésze, az anyagi lét gondjai fölött lebegő önfeledés zenei megfogalmazója z örökké kétkedő, folyamatosan kérdező költő tollára?

Szabó Lőrinc nyilatkozatából tudjuk, Mozart, bár a lista végén, Wagner, Beethoven, Berlioz után áll, mégis legkedvesebb zeneszerzői közé tartozott. A Harc az ünnepért (1938) kötet élén a Rádiózene a szobában is a borzongató túlvilág fölötti – tündéri játékot ünnepli, mely a teremtést építi át.

Az a zene, mely a Mozart hallgatása közbent elragadtatással, a mindenséget és benne a költőt átható boldogsággal járja át, a divertimentók, a klarinétötös, a Varázsfuvola dallamvilágának ellenállhatatlan örömmámora. Pedig a vers kiindulópontja, egy napóra felirata, egyszersmind a nyitány – „Csak a derű óráit számolom” -, költői ötlet, fikció. „Hol láthattam én ilyen napórát? Nem emlékszem. És ilyen felírást? Saját találmányom?” – írja Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről, és a felelet alighanem a kérdés maga. Azaz: sehol, a jelige a bölcsesség vágyából ered, a költő tudatában visszhangzik.

Át szoktunk siklani azon a formai sajátságon, hogy egy vers szakozott vagy szakozatlan, holott a költői megnyilatkozás lényegbevágó eltérését jelzi. A strófánkénti szakozás általában tételesen kifejtő, tanító jellegre vall, a szakozatlanság az áradó vagy éppenséggel hullámzó életérzés lenyomata, himnikus magatartás vagy a rapszódiák forrón lüktető ritmusa. A szakozatlan Mozart hallgatása közben is a himnikusan emelkedett pillanatokat váltogatja a rapszodikus ujjongással, és párrímei ugyancsak az érzések korlátlanul hullámzó áradását mélyítik el.

Figyeljünk a címre is! A vers korántsem Mozartról szól, hanem a salaktalan zene hatására az élet adakozó gyönyörűségeit, a természet ritka képeit, a lélek egyszeri állapotait, a szerelmi szenvedélyt örökíti meg a költészet képeivel, utalásaival. Az ész sebészkésével boncoló Szabó Lőrinc kivételes pillanatokat érzékel – új szóösszetételeket, egyéni szószerkezeteket, sőt a szimbolisták példájára, az együttérzékelés (szünesztézia) elve szerint szokatlan képzetfűzéseket teremt. Így olvashatunk „az édes könnyelmüség lepkeszárnycsókú pillanatai”-ról; „kékzománc tűz”-ről; „láng-delek”-ről; sőt még a költő képzeletéről-agyáról is, és távoli benyomásokat egymáshoz ölelő mozzanatként „az élő lomb tengerzöldjé”-ről; az érzékek bűvöletes szerepcseréjeként „a nap arany árvizé”-ről; „illatok táncá”-ról, s mint valami tündérszótárból vett fogalomként „szélhalk őziké”-ről. A „Testtelen úszás, lebegés” pedig, ahogy a költő utal rá, a szerelmi szenvedély önfeledését írja körül.

Az újjáteremtett, újonnan alkotott szókincsű nyelvvel Szabó Lőrinc a lét pazarló gazdagságát hirdeti. Az életmű csúcsán, és mi már tudjuk, pályája alkonyán egyszerre a számadás gesztusa és a visszavonásé is. A vers kereken ki is mondja, a mozarti varázs a súlyos árnyakat tagadtatja meg vele, és „grönlandi szörnyek” közül menekíti ki. A célzások vonatkozhatnak az egyén bajaira, emberközi nehézségeire, társadalmi elszigeteltségére; a Mozart hallgatása közben az örök kétkedő szemléletétől gyökeresen eltérő magatartásformája egy másik Szabó Lőrincet állít elénk.

Nem kivétel, nem is áll egyedül a költő életművében. Egyívású, szintén a negyvenes-ötvenes esztendők fordulóján született több társa ugyancsak a természeti lét mámorító jelenlétét kottázza le, azt az eleven világot, amelyben a fájó Én önmagát mintegy megszüntetve, a személy fölötti létbe olvad. Így A földvári mólón a természeti erők lélekemelőn örökmozgó ritmusát sugallja, a Ficseri-füsti a fecske „nyílgyors” röptében földek és tengerek „áldó igézetét” mintázza át, A forzicia éneke a virágzó formák és színek tavaszi zsongásával kápráztat, a Májusi orgonaszag pedig ópium-ittas szellemek illatmámorával kábít. A mindent átvilágító és leleplező értelem meg az akarat keserű tapasztalatai után a tenyészetnek ezeket az öntudatlan, boldog ünnepélyeit emeli felső fokra a Mozart hallgatása közben.

De már tulajdonképpen Szabó Lőrinc elbeszélő költeményét, a Tücsökzenét – „Rajzok egy élet tájairól”, így nevezi-jellemzi az alcím – a tematikai tagolás ellenére a jelen gondjait-bajait föloldó emlékezés téren és időn kívüli révült harmóniával hatja át, és költői előadásának ugyanaz a párrímes ritmusterve, mint a Mozart hallgatása közbené. Amennyivel az utóbbi terjedelmesebb a Tücsökzene tagverseinél, annyival tágabb teret nyit az emlékező ujjongását és eszmélkedését visszapillantva cserélgető számadásnak.

Úgy látszik, 1945 után Szabó Lőrinc újabb korszakával, költői megújulásával kell számolnunk. Fölhagyott a csaknem természettudományos kíváncsiság sarkallta szellemi műtéteivel, és verseiben is elsősorban élni akart, a valóság örömét megsokszorozva, az ösztönös lét gyönyörébe feledkezve. Ennek a magatartásnak legnagyszerűbb megvalósítója pedig a zenében Mozart.

RÁBA GYÖRGY

SZABÓ LŐRINC (1900-1957) költő, műfordító. Miskolcon született. Debreceni diákévek után a budapesti bölcsészkaron tanult. A költészetben Babits tanítványa, mestere másfél évre otthonába fogadta. Kenyerét Az Est-lapoknál mint újságíró kereste. Szenvedélyes utazóként főként a német nyelvterületet járta be, de eljutott az Adriától az egyiptomi piramisokig. 1945 után a politikai hatalom korábbi megnyilatkozásai miatt, másokkal együtt, háttérbe szorította a Nyugat második nemzedékének talán legeredetibb képviselőjét is.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 326-329. old.) – Versek és versmagyarázatok – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)