2011. dec. 30.

Komlós Aladár: Kassák Lajos



I.

Néhány évvel ezelőtt a magyar olvasók óriási többsége még meg volt győződve arról, hogy Kassák őrült és sarlatán, de ugyanakkor ismertünk ifjú embereket, akik szánakozva néztek végig rajtunk, ha ki mertük jelenteni, hogy „Goethe vagy Shakespeare lehetett olyan jó író, mint a „Mesteremberek” költője. Csak nyugodt és türelmes ítéletet nem lehetett hallani róla. Kassákot veszedelmes volt imádni. Mert vannak írók, akik megférnek a művészkultusz pliteisztikus rendszerében, a Kassák-imádat azonban türelmetlen monoteizmusra hajlott és feltétlen rajongást, vagy halálos ellenségeskedést ébresztett maga körül.

A háború utáni években Kassák kérdésessé tette egész művészet-szemléletünket. Úgy látszott, hogy ha igaza van, akkor a múlt irodalmának nagy része értéktelen, s valami merőben új művészetnek kell megszületni. Úgy látszott, hogy az emberiség új politikai, gazdasági és erkölcsi rendje előtt állunk s ezért a művészet laboratóriumaiban is új patenteket kell sürgősen kidolgozni. Tele voltunk csodavárással. Minden művészi irány zseniális, míg be nem bizonyította magáról az ellenkezőjét, s mi mindnyájan csökkent kritikai ellenállással néztük az „előőrs” kísérletezéseit. Kassák néhány fiatal társával ültem egyszer egy asztalnál s valaki azt mondta gúnyosan: „A Családi kör”. Mindenki mosolygott s egy pillanatra szinte nekem is úgy rémlett, hogy Arany János költeményén mosolyogni kell. Minden művet, amelyben logika volt, rend, tisztán kialakított kép, kispolgárinak és felületesnek éreztünk. Lehetségesnek látszott, hogy rövidesen, talán már másnap soha nem látott, új művészi formák fognak felbukkanni. 1920-22 közt majd minden hónapban fel is tűnt egy-egy új forma: számvers, képvers, mercizmus, taktilizmus, képarchitektura, maori versek stb. Kassák ennek a korhangulatnak köszönte a glóriát, amely éveken át körülvette. Az volt a híre, hogy ő a főpapja és bizalmasa az új istennek, a Jövő és Forradalom ismeretlen istene neki súgja meg legtitkosabb szándékait.

Az istenről, akinek hatalmasnak vélt szövetsége annak idején Kassáknak tekintélyt adott, az azóta eltelt évek alatt kiderült, hogy tehetetlen bálvány. Ma, túljutva végre az ijedtség mindkét fajtáján, amit Kassák kelteni szokott, itt az idő, hogy józanul szembenézzünk e költővel. Ma nem félelmetes garabonciás többé a szemünkben, csak egyik író a többi közt, erőkkel és gyengeségekkel, érdemekkel és tévedésekkel. Úgy van ez, mint a szerelem elmúlásával. Jön egy pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy nem szerelmes többé. Egyszer csak mi is kiábrándultan néztünk az avantgarde-ra s nem értettük többé, hogyan láthattunk rejtélyes, izgalmas vonásokat ebben a grimaszos, de egyszerű arcban valaha. Kassák alkonya egy kor alkonyát jelenti. Portrét rajzolni róla annyit tesz, mint az avantgarde-ról, egy egész nemzedék, a háború utáni évtized törekvéseiről számolni be.

II.

Talán az a legfeltűnőbb, hogy egykor rejtélyesnek vélt egyénisége milyen átlátszó és egyszerű. Csaknem a szegénységig az. Ady azt írta magáról, hogy őt „betegség, bor, nő, halál összesebezték”. Kassáknak alig volt köze az emberi élet e problémáihoz, vagy szocialista hite legalább is nem engedte meg, hogy közülök bármelyik ezek közül problémává nőjjön számára. A szocializmusba vetett rendíthetetlen hite végtelenül simává, sőt mondhatnám kényelmessé tette életét, mely kívülről tekintve oly göröngyös és nehéz, - bár persze ezt a kényelmet csak hozzá hasonló akaraterejű emberek szerezhetik meg. A művész számára áaz ily hit értéknövekedést, de értékcsökkenést is hoz: művészetét bizonyára elszegényíti anyagban, színben, viszont izmosabbá teheti emberi jelentőségét.

De nem akarom Kassákot egyszerűbbnek feltüntetni, mint amilyen. Első értékes munkájában, a „Misillo királyságá”-ban (1912) még hírük sincs a szocialista igazságoknak. Hőse Misillo, a kapzsi és gonosz „sánta ördög”, akinek az lesz a végzete, hogy vásárol magának egy csinos lányt, beleszeret, de ez nem szereti. A lányt végül a szeretője megöli, Misillo pedig megőrül s eltűnik, talán a kiáradt folyóba vesz. Kassák egyetlen teljesen politikamentes regénye ez. A magyar népies regénynek többnyire van valami politikai jellege, ha több nem, az a ki-nem-mondva is benne-élő gondolat, hogy a nemzet legértékesebb része a nép. Kassákot a tót tanya nem a tót voltáért, nem is az értékeiért érdekli, hanem mint a civilizálatlan ős ösztönök hordozója. S még valamiben különbözik a „Misillo” a magyar népies irodalomtól: a kedélyeskedés teljes hiányában. Kassák parasztjai félelmetes erők közt élnek: maguk és a természet ellenséges erői közt. Naturalizmus? A rajz sötétsége erre emlékeztet, s a „Misillo” mégis távol van a zolai iskolától, mert nem „tudományos” megfigyelésekből, hanem látomásból született. Valami sötét árnyék fekszik állandóan paraszt-alakjain: a zord és kérlelhetetlen természet árnyéka. Mikor újra meg újra megvillan a regényben a megváltozhatatlan s kegyetlen természet látomása, az örök zord díszletek: a tél és a nyomor: mintha ez a vízió Kassák lelkének egy a szocialista élményt megelőző, infantilis rétegéből szállna fel. Kassák palettájának legsajátabb, legerőteljesebb színei ezek, élethangulatának mély jelképei. Fantáziája sehol sem időz olyan otthonosan, mint a felvidéki tél képei közt. (A „Misillo”-n kívül nagyon szép példája még két régi novellája: Az áldás és a Portré, szénnel, s ide tartoznak „Marika, énekelj” legszebb lapjai is.)

Oeuvreje jóval nagyobb része azonban egy későbbi élményéből, a szocializmussal való találkozásából fakadt. Ez döntötte el Kassák életét és írói pályáját. Mint valami égi ragyogás, mint egy új megváltás, jelent meg a nyomorgó, fiatal Kassák előtt a szocializmus ígérete, mely ha a világot még nem is, őt magát mindenestre megváltotta. Tartalmat adott életének, tisztább és magasabb régiókba vezette. Az apostolt azonban, akit hite alacsonyabb fokról magasabbra emelt, mi érdekelheti jobban, mint ennek a csodálatos emelkedésnek a története? Szent Pál ha ma élne és író volna, önéletrajzot írna: megírná erkölcsi nevelkedésének történetét, hogy életének követésére csábítson. A „Misillo” után az „Egy ember élete” című önéletrajz Kassák első regényszerű alkotása, prózai munkái közül máig egyetlen remekműve. Van író, aki akkor a legjobb, ha eltávolodik tulajdon életétől, Kassák akkor jó, ha emlékezik. A „Misillo”-t és egy-két novelláját kivéve, sehol sem tud embereket, jeleneteket, szobákat, hangulatokat oly párolgó testiséggel megeleveníteni, mint itt. S ne higgyük el Kassáknak, hogy emlékezni könnyű, s hogy önéletrajza nem művészi alkotás, ki hihetné, hogy bárki is ilyen részletességgel tud emlékezni? Nem emlékezés ez, újjáteremtés. Szó sincs róla, hogy Kassák „mechanikus pontossággal” dolgoznék! Állandóan kiválaszt az emlékei közül. Egy megértett életet mutat be, s emlékeit úgy rakja fel, hogy életének értelmét ábrázolják. De művének varázsa nemcsak művészi értékeiben rejlik, hanem abban is, hogy a benne feltáruló élet erkölcsileg rendkívül vonzó. Pedig Kassák nem retusál. Kevés ember volna képes oly őszinteségre, mint ő. De hiába, bármit mond el, nem bánt, mert érezni, hogy a siheder, akiről beszél, tiszta. Magát is a tisztaság oly pátosza hevíti, hogy semmi sem hat piszkosan nála. Csupa erő és harmónia. Nem tudna élni, ha nem azt tenné, amit helyesel. Minden nyomort vállal, csak hogy összhangban maradhasson önmagával. Egy dologra vigyáz féltékenyen: emberméltósága sértetlenségére. Szocializmusa nem valami lágy és „megértő” humanizmus, hanem a szigorú és kegyetlen tisztaság vallása. Ennek nevében tiltja meg magának, hogy hozzányúljon unokanővéréhez, akit szeret s aki felajánlja magát neki, ennek nevében ítéli el megesett nővérét. Hősköltemény ez, a tiszta és felfelé törő szegénység hőskölteménye, s a ki olvassa, úgy érzi, hogy maga is tisztább és keményebb lett tőle. Sajnos, az önéletrajz második része kevésbé érdekes.

Az első rész izgalmas, mint egy kalandregény: egy magános ember küzdelmes feltörését mutatja be az ismeretlen és ellenséges világ közepette. Olyan ez az élet, mint Robinsoné. Minden napja csupa csudálkozás és felfedezés. A kamasz Kassák egyforma mohó csodálkozással fogadja a nagyot és a piszkosat.

A második részben Kassák már a szocializmus által megváltott, elintézett, megfejtett ember, egysíkú és titoktalan. Készen van, nem fejlődik. Már nem lepődik meg, csak ítélkezik. Elégületlenségének, tökéletesülési vágyának, legyűrhetetlen életakaratának örök hangoztatás is monotonul hat. S minél jobban közeledik a mához, annál kevésbé érdekes. A mozgalom jobban érdekli az embereknél, akik részt vesznek benne. Sokkal erősebben politikus, semhogy régi elfogulatlanságával tudna még gyönyörködni az élet szemetes tarkaságában. Mihelyt szocialistává lesz, csak jó vagy rossz embereket lát, olyanokat, akiket helyesek, vagy elítél, az a nagyszerű művész elfogulatlansága, amellyel például Szittya komplex alakját meglátta valaha, megszűnt. Talán még várnia kellett volna a második rész megírásával, addig, mikor már csodálkozva tud majd tekinteni életének erre a korszakára is. Az egész azért így is egyik klasszikus alkotása a szocialista irodalomnak, mely csak a jövőben fog megszületni.

Az a négy regény, amelyből egyéb szépprózai munkássága áll, mind a szocialista Kassák műve. Ezek közül aligha fog egy is megmaradni. Leggyengébb a „Napok, a mi napjaink”: Zilcer Ede főügyész története, aki felesége hidegsége miatt a kommunisták közé áll, elzüllik s öngyilkos lesz. Papíros ízű mű, mely sehogy sem tudja elhitetni hőse átalakulását. Az „Angyalföld”-et és a „Marika, énekelj”-t élet- és tájképeik, valamint a mögöttük álló erős egyéniség menti meg annyira-amennyire. Amaz Budapest munkáskülvárosának rajza, Don Passos „Nagyváros”-ának mozaikrakó szerkesztő-módján, és egy Miklós nevű proletárifjúé, akit a szocializmus vezet ki az alkohol, a borgőz és a kártya mocsarából. A képek mögül csendesen süt elő az író világfelfogása: az élet nehéz, de az erős megállja. A „Mariká”-ban nem következik be a szocialista regények happy end-je: a hős feleszmélése a szocializmus igazságaira, ellenkezőleg, itt Sztraka Marika, miután pórul jár a városban, hazamegy falujába vak édesanyjához, s felakasztja magát. Utolsó regényes, a „Megnőttek és elindulnak”, Kassákra jellemző módon, megint nevelkedési kérdésekkel foglalkozik, a háború utáni munkásifjúság fejlődésének kérdéseivel.

Mik e regények fogyatékosságai? Azt a rossz modort, hogy Kassák a „Napok”-ban még hangosabb az alakjainál, állandóan közbeszól s folytonos lármája miatt nem halljuk tisztán az emberek és dolgok beszédét, még aránylag könnyen meg lehetne bocsátani. Nagyobb baj ennél, hogy túlságosan türelmetlen a maga nevelői céljának elérésében. Túl gyorsan akar célt érni. A polgárság harci frontján csupa szívtelen és gonosz embert mutat be, a proletariátusén pedig csupa hajthatatlan hitű, ragyogó emberpéldányt. A legnagyobb baj azonban, hogy ezeket az embereket sem rajzolja meg. Kassák nem tud egyént rajzolni. A megfigyelés képessége teljesen hiányzik belőle. Nem realista, hanem kubista író. Az élet szerkezetét akarja ábrázolni, a felület nemigen érdekli, Parasztja nem magyar és nem tót, csak a paraszt. A „Napok” meg-nem-nevezett és felismerhetetlen városban játszódik, Marika folyton dalol, de dalairól csak annyit tudunk meg, hogy „fájdalmak sírtak és vágyakozások csillogtak bennük”. Ami meg beszéltetéseit illeti, egyenesen ritka a dialógus iránti belső hallás ekkora hiánya. Ez az oka, hogy meggyőzőbb ott, ahol a természetet írja le az óda és idill megkapóan vegyülő hangnemén vagy személytelenül mozgó embereket (vásár a „Mariká”-ban), mint ahol egyéneket kellene megkülönböztetnie. S ezért szegény világ ez. Hiányzik belőle az egyéni vonások fölöslege. Mert a jó realista művész is meg akarja mutatni a világ szerkezetét, de előbb bejárja a felszínét. Innen a fölénye a kubistával szemben, aki toronyiránt megy előre. Kassák nem tudja, hogy a kerülő a művészetben nem mindig időveszteség.

Kassák regényírói gyengesége azonban nem meglepő, mert apostolok nem valók regényíróknak. Még Tolsztoj is megszűnt jó regényíró lenni, mihelyt apostollá lett. De Tolsztojnál ez legalább jó későn következett be. Kassáknál sajnos, nagyon korán. Sohasem volt a külső megfigyelések embere, belső tapasztalatokban pedig szintén nem lehetett elég gazdag, hiszen, épp apostol volta miatt, sokkal kiegyensúlyozottabb belső életet élt, semhogy elég élményt gyűjthetett volna. Érthető, hogy a legművészibb munkáját akkor alkotta, mikor egy készen kapott szép és gazdag életanyagot dolgozhatott fel: önéletrajzában.

III.

A hírhedt Kassák, az avantgardeista Kassák a vers terén bontakozott ki. Amint vannak emberek, akiknek szervezete minden járványra hajlamos, úgy vannak olyanok is, akik minden szellemi betegséget megkapnak. Egy időben Kassák is ilyen volt. Noha csak magyarul olvas, nincs senki nálunk, aki hozzá foghatóan ismerte volna az „előőrs”-művészet külföldi eseményeit. De nemcsak ismerőse, rokona is volt a külföldi nagy bacilustelepeknek, rokona az apokalipszis-várás hangulatában. Ez a hangulat a háború alatt jött létre, s egyik oldala az az utálat volt, amelyet a meglevő állapotokkal szemben éreztünk, másik oldala a vágy, hogy valami még ismeretlen újnak kell jönnie, az elpusztítandó régi világ helyébe. Minden rokonszenves volt a szemünkben, ami újnak látszott, s minél jobban elütött a régitől, minél meglepőbb, minél tótágast állóbb volt, annál több bizalommal fogadtuk. A művésznek új típusa jelentkezett ekkor: a feltaláló-művész. Találmányaira, bizony, ma már jóformán csak a hivatalból emlékező irodalomtörténész emlékszik. Kassák is folyton keresett akkoriban. De mintha nem is akart volna mást találni, mint a keresést magát, a háború előtti évtizedek híres „örök keresését”. Igaz, minden jelentős művész és minden jelentős kor újra megvizsgálja a művészet eszközeit és lehetőségeit, s így semmi rendellenes nincs abban, hogy az avantgarde mindent elölről akart kezdeni. Csak az a baj, hogy ezúttal igen kedvezőtlen volt az arány az elvetett és a hozott értékek között. Az avantgarde sokkal többet vetett el, mint bármely más kor és sokkal kevesebbet hozott. Rombolni oly hevesen és alaposan rombolt, mint egy zseni, építeni azonban már csak úgy épített, mint holmi szerény tehetség.

Három téves túlbecsülés sarjadt ki a leírt állapotból: a ma, a forradalmiság és az újszerűség túlbecsülése.

Az avantgarde felfogása szerint a művész mindig a ma, a legmaibb ma művésze tartozik lenni, mert a ma nagyszerű isten s aki igazán az ő gyermeke, az feltétlenül különb a tegnap gyermekénél. Másképp: a művésznek mindig „haladnia” kell s a „haladottabb” művész különb, mint a kevésbé „haladott”. Nem vették észre, hogy ha a haladáson jobbulást értünk, akkor a művészetben éppúgy nincs haladás, mint ahogy a rádióhallgató ember éjszakai álmai vagy szerelme semmivel sem különb a cölöplakó ember álmainál és szerelménél, s hogy még az értékeléstől függetlenül, pusztán történelmileg sem lehet megmondani, melyik mű vagy írás „haladott”, mert a szellemi irányok örökös váltakozásának következtében ez éppoly értelmetlen kísérlet, mint egy folyton forgásban levő kerékről megmondani, hogy melyik pontja van fönn, melyik lenn, vagy mintha valamely évszak modernebbnek tartaná magát a másiknál.

De értelmetlen az a felfogás is, hogy a művész feltétlenül forradalmat tartozik indítani a múlt ellen. Az avantgarde úgy vélte, hogy az író, ha nem csinál forradalmat, epigon. Azóta rájöttünk – amit az avantgarde előtt mindenki tudott -, hogy nemcsak ez a két lehetőség van. Van egy harmadik, s a legtöbb esetben ezzel kell beérnünk: az önálló folytatás.

De az újszerűség követelményét is túlfeszítették, mert abban az értelemben, ahogy az előőrs használta a szót, „új” sincs, hiszen aligha lehetséges olyan lelki magatartás, érzés, vagy gondolatirány, amely még nem lépet volna fel a történelem folyamán, s amit újnak szoktunk nevezni, rendszerint nem más, mint ami ellenkezik a közvetlenül megelőző nemzedék szellemével. Van azonban e szónak egy másik értelme is, amely szerint éppen úgy minden dolog új, mert hiszen minden dolog más, s így azért van szükség a műalkotás egyéni, eredeti bélyegére, mert ez igazolja, hogy a mű a valóságból fakadt. De ha minden dolog új, akkor minek törekedni rá? Új vagy nincs, vagy fölösleges törekedni rá. Elég az igazságra törekedni; hiszen ami igaz, abban mindig magától is lesz annyi új árnyalat, amennyi a hiteléhez szükséges, az ezen túlmenő eredetiség azonban, az, amely nem automatikus melléktermék, gratis ajándék, hanem külön erőfeszítés fizetsége: rossz eredetiség, nem igazolása, hanem meghazudtolása a valóságnak, mulandó és értéktelen.

IV.

Manapság elterjedt az a summázó kritikai módszer, mely renyhez kényelemszeretetből vagy teljesen elveti, vagy szőrőstől-bőröstől lenyeli a megbírált műveket. Ez az eljárás mindig helytelen, de különösen az volna, ha Kassák verseivel szemben találnók alkalmazni. Senki sem írt vegyesebb értékű műveket. A válogatás itt szokatlan éberséget kíván, de kikerülhetetlen. Kassákot a verseiben is egyszerű egyéniségnek ismerjük meg. Nincs érzése, amelyet bárki meg ne érthetne. Úgyszólván nincsenek privát ügyei. Lírája a magyar proletariátus küzdelmeinek függvénye, érzésben, sőt formában való változásai sem érthetők meg e küzdelem figyelemmel kísérése nélkül. Igaz, kultúrembernél az egyszerűség erőnek a jele is: annak a jele, hogy a lélek ellen tud állni a szellemi élet millió rángatásának. Kassák egyszerűségének is mindenekelőtt az önmagához való robosztus hűséget kell csodálni, azt, hogy oly ritkán téved lényétől idegen utakra. De inkább a gazdagság egyszerűsége az ideálunk, az a gyeplős egyszerűség, amely voltaképp ellentétes erők sokaságának rendbe szedése. Kassák embersége, mely csak a szocialitás húrjával van az élethez kapcsolva és seb-nem-ismerő csak-előre-nézéssel jár a földön, az az egyszerűség, melyből hiányzik a szerelem, az élet örök problémáinak átélése, az az egyszerűség, mely nem egy komplikált élet összefogásából származik, hanem ellenkezőleg, inkább annak érzi ösztönös szükségét, hogy a versszerkesztés és dekorálás eszközeivel bonyolultabbnak tüntesse fel magát, mint amilyen: kissé szegény.

Bármilyen iskolásan hangzik az ilyesmi, nehéz lemondani arról a megállapításról, hogy Kassák lírájának három meglehetős élesen elváló korszaka van. Az első a háború kezdetétől a magyar tanácsköztársaság bukásáig, 1914-től 1919-ig terjed. Ide tartozik az „Éposz Wagner maszkjában” című háborús versciklusa s néhány ismert későbbi remeke: a Mesteremberek, az Örömhöz, az Anyaság, a Gyilkosok, a Vigyázz, a Fiatal munkás, a Boldog köszöntés, a Márciusok, az Idő szomorúságában. A forradalom egyre dagadó hullámain úszik ekkor s tele van töretlen optimizmussal. Kassáknak kitűnően áll ez a magatartás: ez idő tájban írt verseibe lelke legteljesebb mélységeivel árad bele. Legszebb versei ezek. Bár már az emigrációban (1920-ban) írta, ide tartozik a „Máglyák énekelnek” is, melyben „az emberiség forradalámának”, a vörös forradalomnak keretében „világszemlélete megcsiszolt tükrét” óhajtja nyújtani az olvasónak. Nyelve sosem virított úgy mint itt. Expresszionizmusának tobzódása ez a mű. Részleteiben olykor gyöngyszemek csillognak, egészében mégis sivatag. Gyöngyszemsivatag. Mert ebben a történetben sem történéseket, sem alakokat nem látunk, csak a levegőben lógó s egyhangúan váltakozó hangulatokat. Az „elnök”, a „szakállas ember”, a „púpos diák”, „egy költő” csupa elmosódott jegy. A regényíró Kassák minden gyengéje megtalálható e könyvben. Hiába, a puszta szociális motívum nem futja egy époszra s Kassák, megoldott lelkű ember lévén, pszichológiai érdekességek feltárásával sem tudja gazdagítani e művet.

Lírájának második korszaka az emigrációs évek. Mikor Kassák észreveszi a forradalom ügyének bukását, „az énekek ájultan szétcserepeznek”. Meghalnak a duzzadó ódák s letörnek a kifeszített vöröslő zászlók. A célba-ragyogó aktivizmusnak vége. Hiszen micsoda akció volna most lehetséges? Kassák magába roskadtan nézi a lelkében cigánykereket hányó fintoros képeket. Az élet elvesztette értelmét, a világ megváltásának reménye füstbe ment. Gyilkosok, árulók, fráziskérődzők, éhezés, céltalan tengődés – a költő megtépett ruhával és hamuval fején ül a forradalom utáni Európa közepén.

Ez Kassák formai kísérletezéseinek korszaka. Megérinti őt is a dadaizmus szele, ír képverset s oly költeményeket – „atematikus” verseknek nevezte egyik lelkes kommentátora -, amelyekben csaknem minden egység híján követi, vagy inkább keresi össze a legszeszélyesebb és legösszefüggéstelenebb képeket. Ekkoriban röpítette világgá legtöbb tévedését. Miközben elméleti írásaiban racionalizmust és tárgyilagosságot hirdetett (lásd „Tisztaság könyve”), költői gyakorlatában minden sorában túlment a tapasztaláson. „La poésie ne vit que d’évidence”, írja egy francia esztétikus. Kassák képeiben nincs túl sok evidencia. A valóságot hangsúlyozza s minduntalan a legvakmerőbb és legönkényesebb szubjektivizmusba esik. Az ökonómia s a földön-járás elveit hirdeti s ezt írja: „a virágnak agyara van, a felhőnek zöld kecskeszakálla”. Tényeket követelt – és soha még művészetben nem volt kevesebb tény, mint az ő és társai verseiben. A tündérmesében otthonosan mozgok, de ha ő azt írja, hogy „a sárga tehén hétszer átmegy a kerten”, úgy érzem, hogy kiesett a világ feneke. Ha Kassák túlmegy az átlagtapasztaláson, elveszti meggyőzőerejét s kínosan bizarrá válik. A konstruktivista költő se nyújtózzék tovább, mint ameddig a takarója ér! Ami pedig az éhség hiányát, az „atematikusság”-ot illeti, Goethe-vel tartok: „Von Gedichten, aus der Luft gegriffen, halte ich nichts”. Kassák azt írja egyik versében: „Szeretnék jó matematikus lenni, vagy jó mérnök”, de versei gyakorlatában a legmerevebben tartózkodik a szerkesztéstől. Inkább olyan hatást akar tenni, mintha versei nem szerkesztődtek, hanem csak úgy nőttek volna. Paul Ernst írja valakiről (Lichtneberget variálva): „es dichtet in ihm”. Kassák és társai is annak a benyomásnak felkeltésére törekedtek, hogy nem költik verseiket, azok csak költődnek bennük. Ez a non-intervention politikájának poétikai alkalmazása. Kassák verse, új Ödipuszként, kitépte tulajdon szemeit. S mintha néha egyenesen arra törekednék, hogy minél kínosabban és zavartabban érezzük az összefüggés hiányát, össze nem függő sorokat csakazértis olykor kötőszóval fűz össze: „a folyó kiönti a fehérhúsú halakat, azért tudjuk a szél felneveli kölykeit” (50-ik vers), vagy: „a gyűlölet itt van, de az erdők felkúszott az ég kötelein” (58-ik vers). Elismerem, hogy sok költőileg átélt részlet van ezekben a versekben, a nyers életből felfakadt, „tüskével és vastörmelékkel bélelt szavak”, - de csak annál jobban sajnálni való, hogy annyi becses anyag oly reménytelen kísérletekben pazarlódott el. Cikkeiben Kassák – az elsők egyikeként nálunk – irányzatos és kollektív művészetet követelt. Joggal kérdezhetjük, hol van e szélsőségesen szubjektív versekben, amelyek még csak nem is egy ember, hanem legjobb esetben egy ember egyetlen pillanatának kifejeződései, a kollektivizmus, s hol van bennük a forradalmi politikai érték? Hogy tévedhetett a józan szocialista Kassák ezekbe a különös kísérletekbe, ezekbe a furcsa lázálom-fabrikálásokba? Nos, számára ez a költészet a forradalom folytatása volt, forradalom a vers hagyományos formái, rend, logika, a megismerés határai, sőt mondhatnánk a világ szerkezete ellen. Egyik volt fegyvertársa, Déry Tibor, ki is fejtette egyszer, hogy azért lázad a fantázia és gondolat bilincsei ellen, mert ettől a társdalom felborulását is reméli. Igen, de – natura non vincitur, nisi parendo: a természet s a társadalom rendjét csak az győzheti le, aki tudomásul veszi. Kassák úgy tett, mint egy katona, aki olyképpen akarja legyőzni az ellenséget, hogy elalszik s furcsát álmodik róla. Megzavarodása talán az emigrációnak tulajdonítható. Éveken át kiszakadva olvasóközönségéből, kis bécsi kávéházak messiásváró, forradalmi álmai közt, apró költő-szektájának szinte vérfertőző szellemi közösségében élve, érthető, ha kontroll-nélküli magányos álmodozásokba és kísérletezésekbe fulladt.

Lassan azonban kiegyenesedett. A nagy csalódás után lassan újból megveti lábát a hit kemény talaján. A reménytelenség sötét gödrein át visszakapaszkodik a fénybe. Az emigrációban kezdődik s a „Tisztaság könyvé”-ben már látható e fordulat megindulása. Eltemeti, mint mondja, „a tornapapucsait”. Mióta pedig emigrációs magánya fülledt álomgőzeiből hazatért közönségéhez, egyre tovább folytatódott ez a folyamat. Megtalálta régi magát: Kemény és puritán lényének ősi nyugalmát s már nem indul kalandra új formák után, amelyektől mesebeli csodát várt valaha. Elhangzott ellene a vád, hogy mióta itthon van, megalkudott s eltért a forradalomtól. A mondottakból világos, hogy ez a vád félreértésen alapul. Épp az ellenkezője történt: Kassák a szubjektív álmodozásából és a laboratóriumi formakísérletezésből visszatért a közösséghez. A múlt évben „Kassák Lajos 35 verse” címen megjelent egy verses kötete, mely a megérdemeltnél kisebb figyelemben és méltánylásban részesült. Az utolsó versek (66-tól 100-ig) Kassákja távol van attól a kételyt nem ismerő forradalmár fiatalembertől, aki első korszakában volt. Hitét azóta alaposan megcsípte a dér. Most ha szolidaritását vallja is meg küzdőtársai iránt, szava magával hozza a magány és bánat rétegeinek ízét, melyeken keresztülhatolt. Kassák magányos ember lett. Utolsó verseiben felesége majdnem annyit szerepel, mint a proletariátus. Szocializmusa elvesztette programszínezetét: egy fájdalmas, magános ember ügye lett, akinek, mint a haldoklónak Istenre, szüksége van rá, hogy munkástársai felébredjenek a szocializmusra és higgyenek az ő tiszta jószándékában (93). Soha szomorúbb és meghatóbb szocializmust. Az olvasó, érezve, mennyire utolsó szalmaszála ez Kassáknak, szinte drukkol, hogy a költő ki ne ábránduljon az utolsó hitéből:

a gazdag ember haragszik rám s a szegény ember nem ért meg engem

gyere velem mondom neki világítok előtted

hallgat akárha néma lenne. (97-ik vers.)

E versek belső formája is letisztult. Kassák még nagyjából ragaszkodik a lazább kötésű verstípushoz, melyet második korszakában magához vett, de megenyhítette, csaknem eltüntette egykori kihívó keresettségeit.

V.

A mérleg?

1. Kassák igen határozott és erőteljes, de inkább szimplán egyszerű, mint titokzatos és gazdag egyéniség.

2. elbeszélő műveit emberrajzoló tehetségének fogyatékossága marasztalja másodrendűségben, de ez nem vonatkozik önéletrajzára, mert az remekmű,

3. verseit nem szabad mindenestől elvetni, vagy elfogadni, mert vannak köztük igen szépek (főként az első korszakbeliek közt), de vannak mit-sem-érő, máris teljesen halott, tévedt „kísérletek”,

4. sok új formával, technikai fogással próbálkozott, de művei közül éppen azok maradnak meg, amelyekben az újszerűség kevésbé penetráns.

Hatását részben személyi varázsának köszöni. A magyar irodalomban vannak nála tehetségesebb írók, de egy dologban Kassák talán minden kortársának felette áll. Ma, mikor mindenkit összezúz, vagy összezsugorít, vagy porhanyóvá tesz az élet, ez a kemény fából faragott ember erősebbnek bizonyult a külső körülményeknél. Nincs ma senki köztünk, aki olyan biztosan formálná életét, a maga győztes, úri akarata szerint, mint ő. Inkább erkölcsi erejével, mint a fantáziája alkotta képekkel bűvöli el híveit. Politikai ellenfelei kígyót-békát kiáltottak már rá, de aki érintkezik vele, megérzi benne azt az erkölcsi rangot, amit önéletrajza sugároz. Hogy egy írónak mikor s mekkora a hatása – a siker inkább szociológiai, mint esztétikai kérdés lévén -, elsősorban mégis attól függ, hogy mennyiben elégíti ki a kor öntudatlan szükségleteit.

Kassák értékelésének különös története van. Dicsőségét épp a hamis isteneknek köszöni, amelyeknek áldozott. Mikor még eleven volt ezek kultusza, Kassák neve úgy hangzott szájról-szájra a hagyományos kultúra reszkető hívei közt, mint ostromlott várban a kívül táborozó félelmetes vezér neve. Hírességét és jelentőségét felerészben annak köszöni, hogy ő volt nálunk a forradalmi törekvések legnagyobb írói erőközpontja, felerészben tévedéseinek. Mert ha csak a jó munkáit írta volna meg, sokkal kevesebben ismernék és kisebb respektussal ejtenék ki nevét. Akkor csak egy derék író volna a sok között, nem probléma. Mert mikor Kassák jó, nem probléma; ahol pedig annak látszik, ott ál-probléma. Az is valami ugyan, nyugtalanító tévedéseket ajándékozni az embereknek. Amit a háború utáni első években adni lehetett, a formai kísérletezés meddő problémakörét, a magyar nyelvhatáron elsősorban Kassák adta az olvasóknak. Működése nélkül üresebb lett volna az elmúlt évtized magyar szellemi élete, történelmünkből hiányoznék egy európai áramlat hulláma. De ezek az évek többnyire csak különös dokumentumokat termeltek, nem időálló értékeket. Kassákot a korral való megegyezése tette híressé, de (az avantgarde szellemében) korszerű fog belőle legkevésbé megmaradni. Aki foglalkozni fog vele, annak mindig két különböző munkát kell majd elvégeznie: irányának kritikáját és az ő személyes tulajdonságainak és képességeinek kritikáját.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)

Komlós Aladár: Kassák Lajos



I.

Néhány évvel ezelőtt a magyar olvasók óriási többsége még meg volt győződve arról, hogy Kassák őrült és sarlatán, de ugyanakkor ismertünk ifjú embereket, akik szánakozva néztek végig rajtunk, ha ki mertük jelenteni, hogy „Goethe vagy Shakespeare lehetett olyan jó író, mint a „Mesteremberek” költője. Csak nyugodt és türelmes ítéletet nem lehetett hallani róla. Kassákot veszedelmes volt imádni. Mert vannak írók, akik megférnek a művészkultusz pliteisztikus rendszerében, a Kassák-imádat azonban türelmetlen monoteizmusra hajlott és feltétlen rajongást, vagy halálos ellenségeskedést ébresztett maga körül.

A háború utáni években Kassák kérdésessé tette egész művészet-szemléletünket. Úgy látszott, hogy ha igaza van, akkor a múlt irodalmának nagy része értéktelen, s valami merőben új művészetnek kell megszületni. Úgy látszott, hogy az emberiség új politikai, gazdasági és erkölcsi rendje előtt állunk s ezért a művészet laboratóriumaiban is új patenteket kell sürgősen kidolgozni. Tele voltunk csodavárással. Minden művészi irány zseniális, míg be nem bizonyította magáról az ellenkezőjét, s mi mindnyájan csökkent kritikai ellenállással néztük az „előőrs” kísérletezéseit. Kassák néhány fiatal társával ültem egyszer egy asztalnál s valaki azt mondta gúnyosan: „A Családi kör”. Mindenki mosolygott s egy pillanatra szinte nekem is úgy rémlett, hogy Arany János költeményén mosolyogni kell. Minden művet, amelyben logika volt, rend, tisztán kialakított kép, kispolgárinak és felületesnek éreztünk. Lehetségesnek látszott, hogy rövidesen, talán már másnap soha nem látott, új művészi formák fognak felbukkanni. 1920-22 közt majd minden hónapban fel is tűnt egy-egy új forma: számvers, képvers, mercizmus, taktilizmus, képarchitektura, maori versek stb. Kassák ennek a korhangulatnak köszönte a glóriát, amely éveken át körülvette. Az volt a híre, hogy ő a főpapja és bizalmasa az új istennek, a Jövő és Forradalom ismeretlen istene neki súgja meg legtitkosabb szándékait.

Az istenről, akinek hatalmasnak vélt szövetsége annak idején Kassáknak tekintélyt adott, az azóta eltelt évek alatt kiderült, hogy tehetetlen bálvány. Ma, túljutva végre az ijedtség mindkét fajtáján, amit Kassák kelteni szokott, itt az idő, hogy józanul szembenézzünk e költővel. Ma nem félelmetes garabonciás többé a szemünkben, csak egyik író a többi közt, erőkkel és gyengeségekkel, érdemekkel és tévedésekkel. Úgy van ez, mint a szerelem elmúlásával. Jön egy pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy nem szerelmes többé. Egyszer csak mi is kiábrándultan néztünk az avantgarde-ra s nem értettük többé, hogyan láthattunk rejtélyes, izgalmas vonásokat ebben a grimaszos, de egyszerű arcban valaha. Kassák alkonya egy kor alkonyát jelenti. Portrét rajzolni róla annyit tesz, mint az avantgarde-ról, egy egész nemzedék, a háború utáni évtized törekvéseiről számolni be.

II.

Talán az a legfeltűnőbb, hogy egykor rejtélyesnek vélt egyénisége milyen átlátszó és egyszerű. Csaknem a szegénységig az. Ady azt írta magáról, hogy őt „betegség, bor, nő, halál összesebezték”. Kassáknak alig volt köze az emberi élet e problémáihoz, vagy szocialista hite legalább is nem engedte meg, hogy közülök bármelyik ezek közül problémává nőjjön számára. A szocializmusba vetett rendíthetetlen hite végtelenül simává, sőt mondhatnám kényelmessé tette életét, mely kívülről tekintve oly göröngyös és nehéz, - bár persze ezt a kényelmet csak hozzá hasonló akaraterejű emberek szerezhetik meg. A művész számára áaz ily hit értéknövekedést, de értékcsökkenést is hoz: művészetét bizonyára elszegényíti anyagban, színben, viszont izmosabbá teheti emberi jelentőségét.

De nem akarom Kassákot egyszerűbbnek feltüntetni, mint amilyen. Első értékes munkájában, a „Misillo királyságá”-ban (1912) még hírük sincs a szocialista igazságoknak. Hőse Misillo, a kapzsi és gonosz „sánta ördög”, akinek az lesz a végzete, hogy vásárol magának egy csinos lányt, beleszeret, de ez nem szereti. A lányt végül a szeretője megöli, Misillo pedig megőrül s eltűnik, talán a kiáradt folyóba vesz. Kassák egyetlen teljesen politikamentes regénye ez. A magyar népies regénynek többnyire van valami politikai jellege, ha több nem, az a ki-nem-mondva is benne-élő gondolat, hogy a nemzet legértékesebb része a nép. Kassákot a tót tanya nem a tót voltáért, nem is az értékeiért érdekli, hanem mint a civilizálatlan ős ösztönök hordozója. S még valamiben különbözik a „Misillo” a magyar népies irodalomtól: a kedélyeskedés teljes hiányában. Kassák parasztjai félelmetes erők közt élnek: maguk és a természet ellenséges erői közt. Naturalizmus? A rajz sötétsége erre emlékeztet, s a „Misillo” mégis távol van a zolai iskolától, mert nem „tudományos” megfigyelésekből, hanem látomásból született. Valami sötét árnyék fekszik állandóan paraszt-alakjain: a zord és kérlelhetetlen természet árnyéka. Mikor újra meg újra megvillan a regényben a megváltozhatatlan s kegyetlen természet látomása, az örök zord díszletek: a tél és a nyomor: mintha ez a vízió Kassák lelkének egy a szocialista élményt megelőző, infantilis rétegéből szállna fel. Kassák palettájának legsajátabb, legerőteljesebb színei ezek, élethangulatának mély jelképei. Fantáziája sehol sem időz olyan otthonosan, mint a felvidéki tél képei közt. (A „Misillo”-n kívül nagyon szép példája még két régi novellája: Az áldás és a Portré, szénnel, s ide tartoznak „Marika, énekelj” legszebb lapjai is.)

Oeuvreje jóval nagyobb része azonban egy későbbi élményéből, a szocializmussal való találkozásából fakadt. Ez döntötte el Kassák életét és írói pályáját. Mint valami égi ragyogás, mint egy új megváltás, jelent meg a nyomorgó, fiatal Kassák előtt a szocializmus ígérete, mely ha a világot még nem is, őt magát mindenestre megváltotta. Tartalmat adott életének, tisztább és magasabb régiókba vezette. Az apostolt azonban, akit hite alacsonyabb fokról magasabbra emelt, mi érdekelheti jobban, mint ennek a csodálatos emelkedésnek a története? Szent Pál ha ma élne és író volna, önéletrajzot írna: megírná erkölcsi nevelkedésének történetét, hogy életének követésére csábítson. A „Misillo” után az „Egy ember élete” című önéletrajz Kassák első regényszerű alkotása, prózai munkái közül máig egyetlen remekműve. Van író, aki akkor a legjobb, ha eltávolodik tulajdon életétől, Kassák akkor jó, ha emlékezik. A „Misillo”-t és egy-két novelláját kivéve, sehol sem tud embereket, jeleneteket, szobákat, hangulatokat oly párolgó testiséggel megeleveníteni, mint itt. S ne higgyük el Kassáknak, hogy emlékezni könnyű, s hogy önéletrajza nem művészi alkotás, ki hihetné, hogy bárki is ilyen részletességgel tud emlékezni? Nem emlékezés ez, újjáteremtés. Szó sincs róla, hogy Kassák „mechanikus pontossággal” dolgoznék! Állandóan kiválaszt az emlékei közül. Egy megértett életet mutat be, s emlékeit úgy rakja fel, hogy életének értelmét ábrázolják. De művének varázsa nemcsak művészi értékeiben rejlik, hanem abban is, hogy a benne feltáruló élet erkölcsileg rendkívül vonzó. Pedig Kassák nem retusál. Kevés ember volna képes oly őszinteségre, mint ő. De hiába, bármit mond el, nem bánt, mert érezni, hogy a siheder, akiről beszél, tiszta. Magát is a tisztaság oly pátosza hevíti, hogy semmi sem hat piszkosan nála. Csupa erő és harmónia. Nem tudna élni, ha nem azt tenné, amit helyesel. Minden nyomort vállal, csak hogy összhangban maradhasson önmagával. Egy dologra vigyáz féltékenyen: emberméltósága sértetlenségére. Szocializmusa nem valami lágy és „megértő” humanizmus, hanem a szigorú és kegyetlen tisztaság vallása. Ennek nevében tiltja meg magának, hogy hozzányúljon unokanővéréhez, akit szeret s aki felajánlja magát neki, ennek nevében ítéli el megesett nővérét. Hősköltemény ez, a tiszta és felfelé törő szegénység hőskölteménye, s a ki olvassa, úgy érzi, hogy maga is tisztább és keményebb lett tőle. Sajnos, az önéletrajz második része kevésbé érdekes.

Az első rész izgalmas, mint egy kalandregény: egy magános ember küzdelmes feltörését mutatja be az ismeretlen és ellenséges világ közepette. Olyan ez az élet, mint Robinsoné. Minden napja csupa csudálkozás és felfedezés. A kamasz Kassák egyforma mohó csodálkozással fogadja a nagyot és a piszkosat.

A második részben Kassák már a szocializmus által megváltott, elintézett, megfejtett ember, egysíkú és titoktalan. Készen van, nem fejlődik. Már nem lepődik meg, csak ítélkezik. Elégületlenségének, tökéletesülési vágyának, legyűrhetetlen életakaratának örök hangoztatás is monotonul hat. S minél jobban közeledik a mához, annál kevésbé érdekes. A mozgalom jobban érdekli az embereknél, akik részt vesznek benne. Sokkal erősebben politikus, semhogy régi elfogulatlanságával tudna még gyönyörködni az élet szemetes tarkaságában. Mihelyt szocialistává lesz, csak jó vagy rossz embereket lát, olyanokat, akiket helyesek, vagy elítél, az a nagyszerű művész elfogulatlansága, amellyel például Szittya komplex alakját meglátta valaha, megszűnt. Talán még várnia kellett volna a második rész megírásával, addig, mikor már csodálkozva tud majd tekinteni életének erre a korszakára is. Az egész azért így is egyik klasszikus alkotása a szocialista irodalomnak, mely csak a jövőben fog megszületni.

Az a négy regény, amelyből egyéb szépprózai munkássága áll, mind a szocialista Kassák műve. Ezek közül aligha fog egy is megmaradni. Leggyengébb a „Napok, a mi napjaink”: Zilcer Ede főügyész története, aki felesége hidegsége miatt a kommunisták közé áll, elzüllik s öngyilkos lesz. Papíros ízű mű, mely sehogy sem tudja elhitetni hőse átalakulását. Az „Angyalföld”-et és a „Marika, énekelj”-t élet- és tájképeik, valamint a mögöttük álló erős egyéniség menti meg annyira-amennyire. Amaz Budapest munkáskülvárosának rajza, Don Passos „Nagyváros”-ának mozaikrakó szerkesztő-módján, és egy Miklós nevű proletárifjúé, akit a szocializmus vezet ki az alkohol, a borgőz és a kártya mocsarából. A képek mögül csendesen süt elő az író világfelfogása: az élet nehéz, de az erős megállja. A „Mariká”-ban nem következik be a szocialista regények happy end-je: a hős feleszmélése a szocializmus igazságaira, ellenkezőleg, itt Sztraka Marika, miután pórul jár a városban, hazamegy falujába vak édesanyjához, s felakasztja magát. Utolsó regényes, a „Megnőttek és elindulnak”, Kassákra jellemző módon, megint nevelkedési kérdésekkel foglalkozik, a háború utáni munkásifjúság fejlődésének kérdéseivel.

Mik e regények fogyatékosságai? Azt a rossz modort, hogy Kassák a „Napok”-ban még hangosabb az alakjainál, állandóan közbeszól s folytonos lármája miatt nem halljuk tisztán az emberek és dolgok beszédét, még aránylag könnyen meg lehetne bocsátani. Nagyobb baj ennél, hogy túlságosan türelmetlen a maga nevelői céljának elérésében. Túl gyorsan akar célt érni. A polgárság harci frontján csupa szívtelen és gonosz embert mutat be, a proletariátusén pedig csupa hajthatatlan hitű, ragyogó emberpéldányt. A legnagyobb baj azonban, hogy ezeket az embereket sem rajzolja meg. Kassák nem tud egyént rajzolni. A megfigyelés képessége teljesen hiányzik belőle. Nem realista, hanem kubista író. Az élet szerkezetét akarja ábrázolni, a felület nemigen érdekli, Parasztja nem magyar és nem tót, csak a paraszt. A „Napok” meg-nem-nevezett és felismerhetetlen városban játszódik, Marika folyton dalol, de dalairól csak annyit tudunk meg, hogy „fájdalmak sírtak és vágyakozások csillogtak bennük”. Ami meg beszéltetéseit illeti, egyenesen ritka a dialógus iránti belső hallás ekkora hiánya. Ez az oka, hogy meggyőzőbb ott, ahol a természetet írja le az óda és idill megkapóan vegyülő hangnemén vagy személytelenül mozgó embereket (vásár a „Mariká”-ban), mint ahol egyéneket kellene megkülönböztetnie. S ezért szegény világ ez. Hiányzik belőle az egyéni vonások fölöslege. Mert a jó realista művész is meg akarja mutatni a világ szerkezetét, de előbb bejárja a felszínét. Innen a fölénye a kubistával szemben, aki toronyiránt megy előre. Kassák nem tudja, hogy a kerülő a művészetben nem mindig időveszteség.

Kassák regényírói gyengesége azonban nem meglepő, mert apostolok nem valók regényíróknak. Még Tolsztoj is megszűnt jó regényíró lenni, mihelyt apostollá lett. De Tolsztojnál ez legalább jó későn következett be. Kassáknál sajnos, nagyon korán. Sohasem volt a külső megfigyelések embere, belső tapasztalatokban pedig szintén nem lehetett elég gazdag, hiszen, épp apostol volta miatt, sokkal kiegyensúlyozottabb belső életet élt, semhogy elég élményt gyűjthetett volna. Érthető, hogy a legművészibb munkáját akkor alkotta, mikor egy készen kapott szép és gazdag életanyagot dolgozhatott fel: önéletrajzában.

III.

A hírhedt Kassák, az avantgardeista Kassák a vers terén bontakozott ki. Amint vannak emberek, akiknek szervezete minden járványra hajlamos, úgy vannak olyanok is, akik minden szellemi betegséget megkapnak. Egy időben Kassák is ilyen volt. Noha csak magyarul olvas, nincs senki nálunk, aki hozzá foghatóan ismerte volna az „előőrs”-művészet külföldi eseményeit. De nemcsak ismerőse, rokona is volt a külföldi nagy bacilustelepeknek, rokona az apokalipszis-várás hangulatában. Ez a hangulat a háború alatt jött létre, s egyik oldala az az utálat volt, amelyet a meglevő állapotokkal szemben éreztünk, másik oldala a vágy, hogy valami még ismeretlen újnak kell jönnie, az elpusztítandó régi világ helyébe. Minden rokonszenves volt a szemünkben, ami újnak látszott, s minél jobban elütött a régitől, minél meglepőbb, minél tótágast állóbb volt, annál több bizalommal fogadtuk. A művésznek új típusa jelentkezett ekkor: a feltaláló-művész. Találmányaira, bizony, ma már jóformán csak a hivatalból emlékező irodalomtörténész emlékszik. Kassák is folyton keresett akkoriban. De mintha nem is akart volna mást találni, mint a keresést magát, a háború előtti évtizedek híres „örök keresését”. Igaz, minden jelentős művész és minden jelentős kor újra megvizsgálja a művészet eszközeit és lehetőségeit, s így semmi rendellenes nincs abban, hogy az avantgarde mindent elölről akart kezdeni. Csak az a baj, hogy ezúttal igen kedvezőtlen volt az arány az elvetett és a hozott értékek között. Az avantgarde sokkal többet vetett el, mint bármely más kor és sokkal kevesebbet hozott. Rombolni oly hevesen és alaposan rombolt, mint egy zseni, építeni azonban már csak úgy épített, mint holmi szerény tehetség.

Három téves túlbecsülés sarjadt ki a leírt állapotból: a ma, a forradalmiság és az újszerűség túlbecsülése.

Az avantgarde felfogása szerint a művész mindig a ma, a legmaibb ma művésze tartozik lenni, mert a ma nagyszerű isten s aki igazán az ő gyermeke, az feltétlenül különb a tegnap gyermekénél. Másképp: a művésznek mindig „haladnia” kell s a „haladottabb” művész különb, mint a kevésbé „haladott”. Nem vették észre, hogy ha a haladáson jobbulást értünk, akkor a művészetben éppúgy nincs haladás, mint ahogy a rádióhallgató ember éjszakai álmai vagy szerelme semmivel sem különb a cölöplakó ember álmainál és szerelménél, s hogy még az értékeléstől függetlenül, pusztán történelmileg sem lehet megmondani, melyik mű vagy írás „haladott”, mert a szellemi irányok örökös váltakozásának következtében ez éppoly értelmetlen kísérlet, mint egy folyton forgásban levő kerékről megmondani, hogy melyik pontja van fönn, melyik lenn, vagy mintha valamely évszak modernebbnek tartaná magát a másiknál.

De értelmetlen az a felfogás is, hogy a művész feltétlenül forradalmat tartozik indítani a múlt ellen. Az avantgarde úgy vélte, hogy az író, ha nem csinál forradalmat, epigon. Azóta rájöttünk – amit az avantgarde előtt mindenki tudott -, hogy nemcsak ez a két lehetőség van. Van egy harmadik, s a legtöbb esetben ezzel kell beérnünk: az önálló folytatás.

De az újszerűség követelményét is túlfeszítették, mert abban az értelemben, ahogy az előőrs használta a szót, „új” sincs, hiszen aligha lehetséges olyan lelki magatartás, érzés, vagy gondolatirány, amely még nem lépet volna fel a történelem folyamán, s amit újnak szoktunk nevezni, rendszerint nem más, mint ami ellenkezik a közvetlenül megelőző nemzedék szellemével. Van azonban e szónak egy másik értelme is, amely szerint éppen úgy minden dolog új, mert hiszen minden dolog más, s így azért van szükség a műalkotás egyéni, eredeti bélyegére, mert ez igazolja, hogy a mű a valóságból fakadt. De ha minden dolog új, akkor minek törekedni rá? Új vagy nincs, vagy fölösleges törekedni rá. Elég az igazságra törekedni; hiszen ami igaz, abban mindig magától is lesz annyi új árnyalat, amennyi a hiteléhez szükséges, az ezen túlmenő eredetiség azonban, az, amely nem automatikus melléktermék, gratis ajándék, hanem külön erőfeszítés fizetsége: rossz eredetiség, nem igazolása, hanem meghazudtolása a valóságnak, mulandó és értéktelen.

IV.

Manapság elterjedt az a summázó kritikai módszer, mely renyhez kényelemszeretetből vagy teljesen elveti, vagy szőrőstől-bőröstől lenyeli a megbírált műveket. Ez az eljárás mindig helytelen, de különösen az volna, ha Kassák verseivel szemben találnók alkalmazni. Senki sem írt vegyesebb értékű műveket. A válogatás itt szokatlan éberséget kíván, de kikerülhetetlen. Kassákot a verseiben is egyszerű egyéniségnek ismerjük meg. Nincs érzése, amelyet bárki meg ne érthetne. Úgyszólván nincsenek privát ügyei. Lírája a magyar proletariátus küzdelmeinek függvénye, érzésben, sőt formában való változásai sem érthetők meg e küzdelem figyelemmel kísérése nélkül. Igaz, kultúrembernél az egyszerűség erőnek a jele is: annak a jele, hogy a lélek ellen tud állni a szellemi élet millió rángatásának. Kassák egyszerűségének is mindenekelőtt az önmagához való robosztus hűséget kell csodálni, azt, hogy oly ritkán téved lényétől idegen utakra. De inkább a gazdagság egyszerűsége az ideálunk, az a gyeplős egyszerűség, amely voltaképp ellentétes erők sokaságának rendbe szedése. Kassák embersége, mely csak a szocialitás húrjával van az élethez kapcsolva és seb-nem-ismerő csak-előre-nézéssel jár a földön, az az egyszerűség, melyből hiányzik a szerelem, az élet örök problémáinak átélése, az az egyszerűség, mely nem egy komplikált élet összefogásából származik, hanem ellenkezőleg, inkább annak érzi ösztönös szükségét, hogy a versszerkesztés és dekorálás eszközeivel bonyolultabbnak tüntesse fel magát, mint amilyen: kissé szegény.

Bármilyen iskolásan hangzik az ilyesmi, nehéz lemondani arról a megállapításról, hogy Kassák lírájának három meglehetős élesen elváló korszaka van. Az első a háború kezdetétől a magyar tanácsköztársaság bukásáig, 1914-től 1919-ig terjed. Ide tartozik az „Éposz Wagner maszkjában” című háborús versciklusa s néhány ismert későbbi remeke: a Mesteremberek, az Örömhöz, az Anyaság, a Gyilkosok, a Vigyázz, a Fiatal munkás, a Boldog köszöntés, a Márciusok, az Idő szomorúságában. A forradalom egyre dagadó hullámain úszik ekkor s tele van töretlen optimizmussal. Kassáknak kitűnően áll ez a magatartás: ez idő tájban írt verseibe lelke legteljesebb mélységeivel árad bele. Legszebb versei ezek. Bár már az emigrációban (1920-ban) írta, ide tartozik a „Máglyák énekelnek” is, melyben „az emberiség forradalámának”, a vörös forradalomnak keretében „világszemlélete megcsiszolt tükrét” óhajtja nyújtani az olvasónak. Nyelve sosem virított úgy mint itt. Expresszionizmusának tobzódása ez a mű. Részleteiben olykor gyöngyszemek csillognak, egészében mégis sivatag. Gyöngyszemsivatag. Mert ebben a történetben sem történéseket, sem alakokat nem látunk, csak a levegőben lógó s egyhangúan váltakozó hangulatokat. Az „elnök”, a „szakállas ember”, a „púpos diák”, „egy költő” csupa elmosódott jegy. A regényíró Kassák minden gyengéje megtalálható e könyvben. Hiába, a puszta szociális motívum nem futja egy époszra s Kassák, megoldott lelkű ember lévén, pszichológiai érdekességek feltárásával sem tudja gazdagítani e művet.

Lírájának második korszaka az emigrációs évek. Mikor Kassák észreveszi a forradalom ügyének bukását, „az énekek ájultan szétcserepeznek”. Meghalnak a duzzadó ódák s letörnek a kifeszített vöröslő zászlók. A célba-ragyogó aktivizmusnak vége. Hiszen micsoda akció volna most lehetséges? Kassák magába roskadtan nézi a lelkében cigánykereket hányó fintoros képeket. Az élet elvesztette értelmét, a világ megváltásának reménye füstbe ment. Gyilkosok, árulók, fráziskérődzők, éhezés, céltalan tengődés – a költő megtépett ruhával és hamuval fején ül a forradalom utáni Európa közepén.

Ez Kassák formai kísérletezéseinek korszaka. Megérinti őt is a dadaizmus szele, ír képverset s oly költeményeket – „atematikus” verseknek nevezte egyik lelkes kommentátora -, amelyekben csaknem minden egység híján követi, vagy inkább keresi össze a legszeszélyesebb és legösszefüggéstelenebb képeket. Ekkoriban röpítette világgá legtöbb tévedését. Miközben elméleti írásaiban racionalizmust és tárgyilagosságot hirdetett (lásd „Tisztaság könyve”), költői gyakorlatában minden sorában túlment a tapasztaláson. „La poésie ne vit que d’évidence”, írja egy francia esztétikus. Kassák képeiben nincs túl sok evidencia. A valóságot hangsúlyozza s minduntalan a legvakmerőbb és legönkényesebb szubjektivizmusba esik. Az ökonómia s a földön-járás elveit hirdeti s ezt írja: „a virágnak agyara van, a felhőnek zöld kecskeszakálla”. Tényeket követelt – és soha még művészetben nem volt kevesebb tény, mint az ő és társai verseiben. A tündérmesében otthonosan mozgok, de ha ő azt írja, hogy „a sárga tehén hétszer átmegy a kerten”, úgy érzem, hogy kiesett a világ feneke. Ha Kassák túlmegy az átlagtapasztaláson, elveszti meggyőzőerejét s kínosan bizarrá válik. A konstruktivista költő se nyújtózzék tovább, mint ameddig a takarója ér! Ami pedig az éhség hiányát, az „atematikusság”-ot illeti, Goethe-vel tartok: „Von Gedichten, aus der Luft gegriffen, halte ich nichts”. Kassák azt írja egyik versében: „Szeretnék jó matematikus lenni, vagy jó mérnök”, de versei gyakorlatában a legmerevebben tartózkodik a szerkesztéstől. Inkább olyan hatást akar tenni, mintha versei nem szerkesztődtek, hanem csak úgy nőttek volna. Paul Ernst írja valakiről (Lichtneberget variálva): „es dichtet in ihm”. Kassák és társai is annak a benyomásnak felkeltésére törekedtek, hogy nem költik verseiket, azok csak költődnek bennük. Ez a non-intervention politikájának poétikai alkalmazása. Kassák verse, új Ödipuszként, kitépte tulajdon szemeit. S mintha néha egyenesen arra törekednék, hogy minél kínosabban és zavartabban érezzük az összefüggés hiányát, össze nem függő sorokat csakazértis olykor kötőszóval fűz össze: „a folyó kiönti a fehérhúsú halakat, azért tudjuk a szél felneveli kölykeit” (50-ik vers), vagy: „a gyűlölet itt van, de az erdők felkúszott az ég kötelein” (58-ik vers). Elismerem, hogy sok költőileg átélt részlet van ezekben a versekben, a nyers életből felfakadt, „tüskével és vastörmelékkel bélelt szavak”, - de csak annál jobban sajnálni való, hogy annyi becses anyag oly reménytelen kísérletekben pazarlódott el. Cikkeiben Kassák – az elsők egyikeként nálunk – irányzatos és kollektív művészetet követelt. Joggal kérdezhetjük, hol van e szélsőségesen szubjektív versekben, amelyek még csak nem is egy ember, hanem legjobb esetben egy ember egyetlen pillanatának kifejeződései, a kollektivizmus, s hol van bennük a forradalmi politikai érték? Hogy tévedhetett a józan szocialista Kassák ezekbe a különös kísérletekbe, ezekbe a furcsa lázálom-fabrikálásokba? Nos, számára ez a költészet a forradalom folytatása volt, forradalom a vers hagyományos formái, rend, logika, a megismerés határai, sőt mondhatnánk a világ szerkezete ellen. Egyik volt fegyvertársa, Déry Tibor, ki is fejtette egyszer, hogy azért lázad a fantázia és gondolat bilincsei ellen, mert ettől a társdalom felborulását is reméli. Igen, de – natura non vincitur, nisi parendo: a természet s a társadalom rendjét csak az győzheti le, aki tudomásul veszi. Kassák úgy tett, mint egy katona, aki olyképpen akarja legyőzni az ellenséget, hogy elalszik s furcsát álmodik róla. Megzavarodása talán az emigrációnak tulajdonítható. Éveken át kiszakadva olvasóközönségéből, kis bécsi kávéházak messiásváró, forradalmi álmai közt, apró költő-szektájának szinte vérfertőző szellemi közösségében élve, érthető, ha kontroll-nélküli magányos álmodozásokba és kísérletezésekbe fulladt.

Lassan azonban kiegyenesedett. A nagy csalódás után lassan újból megveti lábát a hit kemény talaján. A reménytelenség sötét gödrein át visszakapaszkodik a fénybe. Az emigrációban kezdődik s a „Tisztaság könyvé”-ben már látható e fordulat megindulása. Eltemeti, mint mondja, „a tornapapucsait”. Mióta pedig emigrációs magánya fülledt álomgőzeiből hazatért közönségéhez, egyre tovább folytatódott ez a folyamat. Megtalálta régi magát: Kemény és puritán lényének ősi nyugalmát s már nem indul kalandra új formák után, amelyektől mesebeli csodát várt valaha. Elhangzott ellene a vád, hogy mióta itthon van, megalkudott s eltért a forradalomtól. A mondottakból világos, hogy ez a vád félreértésen alapul. Épp az ellenkezője történt: Kassák a szubjektív álmodozásából és a laboratóriumi formakísérletezésből visszatért a közösséghez. A múlt évben „Kassák Lajos 35 verse” címen megjelent egy verses kötete, mely a megérdemeltnél kisebb figyelemben és méltánylásban részesült. Az utolsó versek (66-tól 100-ig) Kassákja távol van attól a kételyt nem ismerő forradalmár fiatalembertől, aki első korszakában volt. Hitét azóta alaposan megcsípte a dér. Most ha szolidaritását vallja is meg küzdőtársai iránt, szava magával hozza a magány és bánat rétegeinek ízét, melyeken keresztülhatolt. Kassák magányos ember lett. Utolsó verseiben felesége majdnem annyit szerepel, mint a proletariátus. Szocializmusa elvesztette programszínezetét: egy fájdalmas, magános ember ügye lett, akinek, mint a haldoklónak Istenre, szüksége van rá, hogy munkástársai felébredjenek a szocializmusra és higgyenek az ő tiszta jószándékában (93). Soha szomorúbb és meghatóbb szocializmust. Az olvasó, érezve, mennyire utolsó szalmaszála ez Kassáknak, szinte drukkol, hogy a költő ki ne ábránduljon az utolsó hitéből:

a gazdag ember haragszik rám s a szegény ember nem ért meg engem

gyere velem mondom neki világítok előtted

hallgat akárha néma lenne. (97-ik vers.)

E versek belső formája is letisztult. Kassák még nagyjából ragaszkodik a lazább kötésű verstípushoz, melyet második korszakában magához vett, de megenyhítette, csaknem eltüntette egykori kihívó keresettségeit.

V.

A mérleg?

1. Kassák igen határozott és erőteljes, de inkább szimplán egyszerű, mint titokzatos és gazdag egyéniség.

2. elbeszélő műveit emberrajzoló tehetségének fogyatékossága marasztalja másodrendűségben, de ez nem vonatkozik önéletrajzára, mert az remekmű,

3. verseit nem szabad mindenestől elvetni, vagy elfogadni, mert vannak köztük igen szépek (főként az első korszakbeliek közt), de vannak mit-sem-érő, máris teljesen halott, tévedt „kísérletek”,

4. sok új formával, technikai fogással próbálkozott, de művei közül éppen azok maradnak meg, amelyekben az újszerűség kevésbé penetráns.

Hatását részben személyi varázsának köszöni. A magyar irodalomban vannak nála tehetségesebb írók, de egy dologban Kassák talán minden kortársának felette áll. Ma, mikor mindenkit összezúz, vagy összezsugorít, vagy porhanyóvá tesz az élet, ez a kemény fából faragott ember erősebbnek bizonyult a külső körülményeknél. Nincs ma senki köztünk, aki olyan biztosan formálná életét, a maga győztes, úri akarata szerint, mint ő. Inkább erkölcsi erejével, mint a fantáziája alkotta képekkel bűvöli el híveit. Politikai ellenfelei kígyót-békát kiáltottak már rá, de aki érintkezik vele, megérzi benne azt az erkölcsi rangot, amit önéletrajza sugároz. Hogy egy írónak mikor s mekkora a hatása – a siker inkább szociológiai, mint esztétikai kérdés lévén -, elsősorban mégis attól függ, hogy mennyiben elégíti ki a kor öntudatlan szükségleteit.

Kassák értékelésének különös története van. Dicsőségét épp a hamis isteneknek köszöni, amelyeknek áldozott. Mikor még eleven volt ezek kultusza, Kassák neve úgy hangzott szájról-szájra a hagyományos kultúra reszkető hívei közt, mint ostromlott várban a kívül táborozó félelmetes vezér neve. Hírességét és jelentőségét felerészben annak köszöni, hogy ő volt nálunk a forradalmi törekvések legnagyobb írói erőközpontja, felerészben tévedéseinek. Mert ha csak a jó munkáit írta volna meg, sokkal kevesebben ismernék és kisebb respektussal ejtenék ki nevét. Akkor csak egy derék író volna a sok között, nem probléma. Mert mikor Kassák jó, nem probléma; ahol pedig annak látszik, ott ál-probléma. Az is valami ugyan, nyugtalanító tévedéseket ajándékozni az embereknek. Amit a háború utáni első években adni lehetett, a formai kísérletezés meddő problémakörét, a magyar nyelvhatáron elsősorban Kassák adta az olvasóknak. Működése nélkül üresebb lett volna az elmúlt évtized magyar szellemi élete, történelmünkből hiányoznék egy európai áramlat hulláma. De ezek az évek többnyire csak különös dokumentumokat termeltek, nem időálló értékeket. Kassákot a korral való megegyezése tette híressé, de (az avantgarde szellemében) korszerű fog belőle legkevésbé megmaradni. Aki foglalkozni fog vele, annak mindig két különböző munkát kell majd elvégeznie: irányának kritikáját és az ő személyes tulajdonságainak és képességeinek kritikáját.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)

Szemlér Ferenc: Mint por



A tarkoponyájú mezőkön a szél szétbontja a porlegyezőt
és reszket a szélben a fák gallya, mint langy vízben a lágy evezők
nyúlt, hosszú csapása s az összetolult gallyak közt tompa az ég
és mord ködöket gomolyít feketén, mint kályhatetőn a fazék.
Ballagsz egyedül a tar telepen, ereidben zajlik a vér,
meghalt az idő s körülötted a mély, torz semmibe tágul a tér
s mint vak gladiátor a durva körönd közepén nem látja a kört
most már te se látod a körbefutó tájat s nem látod a tört
halk alkonyi fényt, csak önmagadat, kinek útja a semmibe vesz,
mert nincs hova mérjed lépteidet s nyomukon nem hallik a nesz,
csak mély, monoton zúgás, mit a szél berregtet, mint a motor,
mit gyors repülő, mi a végtelen ég tágult mezejébe kotor.
Már hallani, látni, akarni nehéz, lét s nemlét közt kicsi köz
van csak, te is érzed: mind kevesebb szál van mi a földre kötöz,
már lengeni, hullani, szállani kell, itt hagyni a ferde talajt,
mint köd míg az ég szül lengetegen, mint por mit a szél tovahajt.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)

Móra Ferenc: Harena refugii


Lapis Refugii-nek nem mondhatom, mert itt a kőkorszakban láttak utoljára követ, az pedig régen volt. Habinak legalább az a véleménye, hogy az még Kossuth atyánknál is régebben lehetett. Ennek a meggyőződésének akkor adott kifejezést Habi, mikor másfél órás előadást tartottam neki a kőkorszakról. Habinak ugyanis van egy dioritkőből való baltája, a puli kaparta ki az Ürgedomb tövéből. Igen szép példány, arasztosnál hosszabb, azt hiszem, kőkori királyok személyes használatára készült, akik ezzel verték agyon a főesőcsinálókat, ha az állami érdek úgy kívánta, s azért igen szerettem volna megszerezni Habitól a múzeum számára, a kormány¬zati eszközök csoportjába. Habi azonban nem adhatja Luca-nap előtt, mert a kőbalta arról nevezetes, hogy aki azzal Luca-nap éjszakáján fejbe üti magát, az meglátja a föld gyomrában a kincseket. - Hét kád arany, hét kád ezüst meg egy kocsiderék négykrajcáros, azon mód, ahogy a Szent Dárius király elásta űket a partban. - Aztán minek volna már kendnek az a temérdek sok kincs, Habi? - Hát a halott-toromra, uram. Mert azt hagyom testamentomba az asszonynak, hogy: kis temetés, nagy halott-tor. Hát ha így áll a dolog, akkor nem a múzeumban van a helye az ördöngős baltának, hanem a pénzügyminiszter asztalán. Valahányszor elfogy az aprópénze, csak egy kis türelmet kér Luca-napig, akkor fejbe üti magát, és lehet szanálni rogyásig. Most azonban én kérek tőle egy kis türelmet Luca-napig, mert ha azt megérjük, okvetetlenül prezentálom a baltát. (Ámbár ami a fejbe ütést illeti, az addig is megeshetik mindnyájunkkal.) ...Homok, homok, homok, egynapi járóföldre mindenütt homok. Az az aranycsillámú szép fehér homok, amit csak a latin neve érzékeltet igazán, a harena. Ebben benne van a tenger hullámverése, a szelek tánca, a déli verőfény szikrázása és a holdsugarak játéka e geológiai lisztmezők felett, amelyek aeonok malmában őröltettek és szitáltattak, és amelyek még mindig emlékeznek tengerkorukra. Fűvel-fával megköthetik a homokot, elhitethetik vele, hogy ő erdő, rét, búzamező, szőlő- és kukoricaföld: de a hangja, az örök zizegése ma is az ősóceáné. Ezt nem tudja megtenni se az aszfalt, se a kőszikla: a homok mindig beszélget magamagával. Persze, fül kellene hozzá, amely megértse, emlékezés-e, panasz-e, fenyegetés-e a homok szün¬te¬¬¬len percegése, de a Habiak füle igazán nem erre való műszer. Ám azért szeretik az ősem¬be¬rek a homokot, amely termette őket, és szemfedőjük is lesz, mint volt minden nemzetségüknek, és elkérkednek vele a tudatlan városi embernek, hogy a homokkal még az a rettenetes herkentyű se bír, akinek a neve szilokférög, értetődvén alatta természetesen a filoxéra. - Kiszúri neki a homok a szömit... Erdők éldegélnek itt vagy nyolcezer holdon, vannak azok közt fenyvesek és tölgyesek, nyárjasok és nyírjesek, került ide még Kalifornia mamutfáiból is, de mind magán viseli az a homok habitusát, és megismerszik az a rókán és az őzön, a fácánon és a sündisznón is, és azt hiszem, hogy a teremtő Isten itten az embereket se agyagból formálta, hanem homokból. Habi például egészen olyan figura, mint azok a löszbubák, amik a homokban teremnek, hosszú derekú és kurta lábú, és hull belőle a homok, akármerre megy, és ahogy esőben víztócsák maradnak a városi ember lába nyomán, úgy hagy maga után Habi homoktócsákat. Annyiban is jeles ember, hogy a bajuszát ott viseli, ahol más ember a szemöldökét, és azt Habinénak minden holdújuláskor meg kell nyírni. (Az újhold húzza ki a szőröket az emberből, és azért aki rendes lány, az holdújuláskor csak úgy mén ki a házból, hogy a kötőjével eltakarja a száját.) A Habi házaspárt a Dollár egészíti ki, amely névre egy homokszínű pulikutya hallgat. (Az a bizonyos ebállat ez, aki ürgeásás közben mellékfoglalkozásul a régészetet űzi.) Menedék¬helyem határain belül csak a puli neve emlékeztet arra, hogy az erdőkön túl a bálványimádók országa kezdődik, akik az Istent aranyparitásnak hívják, és annak tiszteletére megeszik egymást. Azt azonban, hogy a puli miképpen vette fel a Dollár nevet, holott Krajcárnak vagy Fillérnek, vagy legfeljebb Garasnak született, Habi nem árulja el. - Cifra neve van a kutyájának, Habi. - Cifra. De akit tavaly agyonlűtt a finánc, annak még cifrább volt. - Hogy hívták? - „Aminek tégöd.” Ez vót űneki a neve. Ezért lűtte mög a finánc, mert mögharagudott, hogy a kutyát is annak híjják, aminek űtet. - Hát a finánccal mi lett? - Űtet is möglűtték. Sánta finánc lött belüle. Minek volna azt kérdezni, hogy ki lőtte meg? Tudnivaló, hogy Habi ért a puskához, mert betyár volt valaha, noha erről senki se tud már biztosat, Habi pedig nem beszél róla. Nem azért, mintha azon valami szégyellni való volna, hanem éppen azért, mert Habi nem dicsekvő természet. Hát maradjunk csak a Dollárnál, aki igen cickézi Gabót, a nagy fekete macskát. - Nagyon hatalmaskodó kutya ez a Dollár - adom föl a szót. - Az az, hallja. Nem is öszik mán mást, csak rágott ételt, a fene cifrázza ki a nyeldöklőjét. - Hát aztán ki rágja meg neki az ételt? - csodálkozom el őszintén. - Hát ű maga - feleli Habi némi lenézéssel. Mert csakugyan nem is való másra a városi ember, aki még ennyit se tud, noha bűrszivart szív, és akkor is két nadrágban jár, mikor egy is sok belőle. Nem tudom, Bergson mitévő lenne a humornak azon nemével, amely Habiban tartózkodik, de ő igen jó hasznát veszi, mert a házban való közjogi állásának körülbelül ez az alapja. Ez a ház afféle karavánszeráj itt a pusztai erdők közepén; négy-öt bőrdíványos, sifonéros, szénaszagú vendégszobája arra való, hogy éjjeli menedéket találjanak benne azok a hivatalos városi urak, szenátorok, mérnökök, számvevők, akik mindenféle sarcoltatások végett kikocsikáznak a belterületről a külterületre. (Hogy miért belterület a város, és miért külterület a tanya, azt nem lehet tudni, de alighanem azért, hogy a paraszt ne értse. Mindegy no, ami szabál, az szabál.) Csendőrök és vámőrök számára külön szárnyék van a hotelhez ragasztva, sőt az ereszet alatt dohányfináncok és végrehajtók is álomra hajthatják fejüket, mert utóvégre ők is Isten teremtései, különösen mikor alszanak. A tanyai fogadóban hivatalos ember viszi a kormányzást, az erdőőr, de az impérium csak névleg az övé. A gledicsiasövényen túl a puska az úr, azon belül azonban a főzőkanál. Az erdőőrné ismeri a férfiszelídítés főprincípiumát („tartsd jól a bestiát!”), és valóban nem volt még hivatalos gyomor, amely rajongó hódolattal ne ismerte volna el a külterületi csirkepaprikás és fordított kása fölényét minden belterületi litty-löttyök és pószpászok fölött. Habi ugyan azt mondja, hogy a fordított kása is jobb volt addig, míg lopott birka húsa főtt benne, és nem tányérról ették, hanem a leterített suba bőrére fordították ki a bográcsból. Hiszen bizonyos, hogy ez a subának is jólesett, mert bőrét puhán tartotta a beivódott zsír, de hát minden divat változó e világi életben, az erkölcsé csakúgy, mint a subáé és fordított kásáé. Lám, Habi is lóhátról kergette valaha a zsandárt, és akkor azért volt becsülete, most pedig azért van, mert éjszaka ő kerüli a házat, őrizvén azt a lopóktól és minden gonoszoktól. Nappal leginkább csak azzal foglalkozik, hogy ül a ház végiben a létra fokán, süttetvén fázós tetemét a nappal és lesvén a bagót. Nem azt, amelyiknek huhogásától rosszat álmodnak a tyúkok az ágason, hanem azt, amit én hagyogatok el úton-útfélen, mint búcsúsok a szilvamagot. - Leginkább csak azért tartjuk már Habit, mert fabulás ember - mondja az erdőőr -, és ha városi urak járnak idekint, elmulattatja őket a bolond beszédjeivel. Nem tudom, okosabb ember volna-e Habi, ha kormányfőtanácsos volna, de az bizonyos, hogy alkalmasabb tökszárdudát akkor se tudna szerkeszteni Ósikának, mint így, s a tökszárduda hajt annyi hasznot Ósikának, mint a kormánynak azok a tanácsok, amiket a maga Habijaitól kap. Ósika kenyeres társa lappangásom napjainak, s kölcsönös tudói vagyunk egymás titkainak. Én tudom őróla, hogy szőlőtakaráskor lesz ötesztendős, nagyon szereti a gombóca cukrot és fél szem gombócáért különb bukfencet vet akármelyik pozitív politikusnál. Ő tudja énrólam, hogy engem Murkus bácsinak hívnak, ami engem magamat is nagyon meglepett, és hogy én nagyon jó ember vagyok. Hogy erre nézve kitől szerezte bizonytalan hitelességű információit, azt nem tudom, de annyiszor hallom tőle, hogy már magamat is gondolkozóba ejt. - Mujkus bácsi, vesszön mada is butfencöt! - Most nem érek rá, Ósika. - Mitüj nem éj já? - Mert én most tanulok. Csakugyan tanulok. Hanyatt fekve a mályvák közt, azt próbálgatom, hogy össze tudnám-e még rakni a felhőkből a paradicsomkertet úgy, mint kisgyerek koromban. Nem megy, hiába. Az az aranycsipkés felhő, amelyikből Évát akarom kiszabni, mindig szétfoszlik. Abbahagyom, és mást próbálok. Fecskefarkú pille libeg a szamárszemöldöke nevezetű virágon. Fecske cikcakkozik, a fecskefarkú pille fölött. Az ól tetején ugrásra meredve a Gabó lesi a fecskét. Az ól tövében a Dollár várja lihegve a pillanatot, hogy rávethesse magát a Gabóra. Látnivaló, hogy itt világtörténelem készül. Soha szebb alkalom nem volt rá, hogy én legyek az isteni gondviselés. Ha közéjük hajítok egy féltéglát, az olyan lesz, mintha tíz esztendővel ezelőtt illetékes helyről egy üstököst vágtak volna Európához. Attól négyen ötfelé szaladnak, és nem tör ki a pille-fecske-kutya-macska-háború. Huss! - a tégla elröpült, és úgy ütött vakszemen egy ártatlanul kapirgáló jércét, hogy az a nagyhatalmak közbejötte nélkül is nyomban fölfordult. No, én se leszek többet gondviselés. Ósika megint belém csimpeszkedik. - Mujkus bácsi, vesszön mán butfencöt! - Nem lehet, Ósika. - Méjt nem löhet? - Mert én üvegből vagyok, és eltörök, ha bukfencet vetek - mondom neki, mert azt úgyse értené, ha azt mondanám, hogy nem hajlanak már az én vén csontjaim. Természetesen Ósikának most már nincs forróbb kívánsága, mint hogy Murkus bácsit széttörve lássa. Addig regnál rajtam, míg haragosan össze nem csattantom a tenyeremet és el nem káromkodom magamat: - Innnterparlamentáris konnnferencia! A gyerek megszeppen, és maszatos kis kezét védőleg tartja maga elé: - Mujkus báci, te jó emböj vad? Ijedtében tegez, én zavarba jövök, és olyan huppanással bukfencezem bele a paprikaágyba, hogy félhavi fizetésemmel fölérő kárt teszek hazánk paprika-statisztikájában. És miközben próbálgatjuk Ósikával, hogy össze lehetne-e forrasztani nyomkodás útján a szétrepedt paprikacsöveket, az erdőőrné kiszól a pitvarból: - Lelköm tekintetös úr, kiszaladnék a tyúkokat megtojózni, ha vigyázna addig Nanikára, hogy be ne sározza magát. Nanika hároméves lesz dióveréskor, eszményien tökéletes karikalába van és specialista bizonyos tudományágban. Olyan szárazság van, hogy a fecske nem talál annyi sarat, amiből fészket építhessen, de Nanika ilyenkor is be tudja sározni még a hasát is. Hogy tudományának mi a nyitja, azt nem árulja el, már csak azért sem, mert beszélni még egy kukkot se tud. Érteni azonban mindent megért, s értelmes ember őt is megérti. A legértelmesebb ember e tekintetben Ósika. Például, ahogy a karomra veszem Nanikát, ki nem tudom találni, mit jelent az, mikor azt mondja: - Mö gö gö. Ósika egy törvényszéki tolmácsot megszégyenítő gyorsasággal magyarázza: - Nanika azs epöjfáhozs akajja mönni. Nanika akarata teljesedik. Új óhajtása így hangzik: - Hö hö mö! (E gyerekből nagykövet lesz, akárki meglássa!) - Nanika másni akajja a fája! Nanikát hozzáértetem a fához, s a csöpp ember parányi lábait és karocskáit azonnal a fa köré kulcsolja, s boldogan mozgatja még hajlékony talpacskáját, lábujjait, szemöldökét, orrcimpáit. A kis ősemberben mindig az ösztön dolgozik. Ringó ágak susogása mellett aludtak valamikor az ősök a trópusi fák sűrű koronájában! Apró ajándékok erősítik meg a barátságot. Nanika akkor kedvelt meg igazán, mikor csigákat kezdtem neki hazahordozgatni az erdőből. Együtt legeltettük a kis planorbisokat a forró homokon, s Nanika földöntúli tisztelettel nézett rám, mikor gyújtóüvegemmel sikerült kimele¬gí¬tenem a kis fejlábúakat a házukból. Kérkedés nélkül legyen azonban mondva, nemcsak a kis ősemberek kedveltek meg, hanem a csigácskák is. Egyszer egy marék tányércsigát a zsebem¬ben felejtettem s csak esti vetkőzéskor markoltam ki őket az éjjeliszekrényre. Reggel felé arra ébredtem, hogy rajtam mászkálnak a kis ártatlanok. Mindjárt eszembe jutott Szent Ammonius remete, akinek a thebaisi pusztaságban mindig krokodilus lopódzott az ágyába, valahányszor a Sába királynőjével kísértette meg álmában a sátán. Persze, én csak Marikával álmodtam mint kezdő remete, s azért nem dukál krokodilus, csak csigabiga. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, van itt egy Marika is. Kis rokonlány az erdőőréknél, kalászszín haja van és lenvirág-szeme, de azt mindig lesüti, mikor reggelenkint behozza friss mosdóvizemet a favödörben a kútról. A vödröt rég csorbára korhasztotta a víz, füle sincs, s két karjával szívére ölelve hozza Marika. Hans Thoma mezítlábas Madonnát festett volna róla, s Habi, ha fiatalabb volna ötven esztendővel, azt mondaná neki: - Marika, olyan szép szömed van, hogy ha egy szömed volna, egy szömmel is többet érnél, mint más kettővel.

(Forrás: Móra Ferenc: Georgikon)

Áprily Lajos: Megállítottam én réti víz futását...



Megállítottam én réti víz futását
Malom-zuhogónál, hol égerfa nőtt;
Víz remegő színén nyári nap múlását,
habon játszadozó napfény ragyogását,
derült éjszakákat, holdat csillag-árban
a lelkembe zártam -
nem tarthattam vissza a futó időt.

Tenyerembe fogtam fecske fiókáját,
Éreztem szívét, a riadt-remegőt;
Öleltem karommal szerelmek csodáját…
Egy-őszi madarat, bús szív néma vágyét.
Gyűjtöttem, mint lombot dérütött határban
s a lelkembe zártam -
nem tarthattam vissza a szálló időt.

Megőriztem gondot, szólást, tréfaszókat,
mosolyt, megbocsátót, jajt is, hördülőt,
névtelen sok arcot, sokfelé-valókat,
utamba-jövőket s tova-illanókat,
magamba gyűjtöttem mind, amerre jártam
s a lelkembe zártam -
nem tarthattam vissza a futó időt.