Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

I.

Kosztolányik, a novellista

II.

a)                  Esti Kornél születése

b)                 Esti Kornél jellemzése

c)                  A villamosutazásról szóló fejezet elemzése

d)                 Az utolsó felolvasás című novella elemzése

III.

Összegzés

Az 1930-as években bontakozott ki Kosztolányi novellaíró művészete. Korábban is írt már rövidebb elbeszéléseket, de az átütő és maradandó sikert az 1933-as Esti Kornél című novelláskötete hozta meg számára.

Esti Kornél Kosztolányi számos novellájának főhőse. Két elbeszélésfüzér jelent meg Estiről: az Esti Kornél címmel önálló kötetként kiadott, 18 egységből álló mű 1933-ban, és a Tengerszem című kötetben helyet kapó, Esti Kornél kalandjai című 17 elbeszélést tartalmaz ciklus 1936-ban.

Hogy kicsoda Esti Kornél, az az első fejezetből derül ki. Kosztolányi másik énjét fedezhetjük fel benne, aki az író elfojtott vágyait testesíti meg. Barátságuk fiatalkorukra nyúlik vissza, amikor még elválaszthatatlan ellentétei voltak egymásnak. Esti Kornél sajátosan összetett jellem: egyszerre komisz, léha, szeleburdi, züllött és ugyanakkor a legnemesebb emberi érzések is ott rejtőznek benne. Tréfából bárkiben képes kárt tenni, de a szenvedők iránt részvétet táplál, s a bajban mindig segítségükre siet. Kosztolányi azt akarja megmutatni, hogy az élet apró dolgaiban is véghezvihetünk nemes cselekedeteket, s igazából ezek adják az élet értelmét, nem pedig a látszat dolgok, miként azt Esti Kornél énekében mondja: „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”. Tudjuk azt is, hogy csak fiatalkorukban voltak elválaszthatatlanok, majd mintegy tíz évre elfelejtették egymást. Amikor újra találkoztak, Esti Kornél továbbra is a kicsapongó, állandóan úton lévő, szabad agglegény, míg Kosztolányi, a narrátor, addigra már családos ember, aki beleszokott a konszolidált polgári életformába: már nem utazgat, nem rúg ki a hámból, hanem szorgalmasan dolgozik és családjával törődik. Valójában a XIX. és XX. századi írók egyik alapélményét dolgozza fel az író saját jellemének kettészakításában: művész és polgár ellentétét.

Nem véletlen a névválasztás sem: Kornél Kosztolányi szerint a leghétköznapibb, a „legnyárspolgáribb” keresztnév, amely akkoriban használatos volt, míg az Esti feltétlenül valami különlegeset jelentett a számára, valamit, ami elüt a nappalok prózai világától, s az álmok világába kalauzol bennünket.

Kosztolányi úgy érzi, hogy ő maga már túlságosan idomult a polgári létformához, s a művészlét bohémságától, fiatalos lendületétől, korlátlan szabadságától való eltávolodás értékvesztéssel jár együtt az ő életében. Ezt a hiányt próbálja pótolni ezekben a novellákban. Egy olyan hőst álmodott meg, amilyen ő szeretne lenni, aki állandóan úton van, akit nem húznak le a hétköznapok gondjai, aki a puszta szemlélődés embere, aki az élet és a lélek szépségein él, mert élete ezáltal szélesedik ki.

Az Esti Kornél című ciklus utolsó fejezete egy villamosútról számol be, mely allegorikusan az emberi élet útját jeleníti meg. Így Esti Kornél – metaforikus értelemben vett halálával zárul. A rövid novella példázat, számvetés. Eltér a többi Esti-novella megszokott hangvételétől, kedélyes, bájos, humoros történeteitől.

Esti Kornél „életútja” ott indul, hogy felszáll az emberfürtöktől duzzadó villamoskocsira, melyen alig jut hely a számára. Kezdetét veszi élet-halál harca a fennmaradásért, később a beljebbjutásért. Fokról fokra jut a kocsi belsejébe, míg végre ülőhelyet talál. A villamosban mindenki az ellensége, az állandó tolakodás a társadalmi ranglétrán való érvényesülés allegóriája.

Az elbeszélésben különös szerepet kap a véletlen szerencse, a sorsszerűség: úgy érezzük, mindez történhetett volna szerencsétlenebbül is, s igazából nem az ember saját akarata irányítja sorsának alakulását.

Az egész út során egyetlen igazi értékkel találkozik a főhős: a szerelemmel. Ez az érték sem lehet azonban maradandó, a társadalmi érvényesülés kényszere folytán útjaik elválnak, s Kornél örökre elszakad a kékszemű nőtől.

A befejezés többféleképpen értelmezhető, és az elbeszélő részéről is ambivalens érzéseket sugall. Amikor Kornél végre leül az ablak melletti ülésre, kibámul a jégvirágos ablakon, s megállapítja: „... de csak lámpaoszlopokat láttam, a szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat”. Nem sokkal később azzal vigasztalja magát, hogy elért mindent, amit elérni módja volt egy ilyen „villamosúton”. Megpihenni s diadalát élvezni azonban már nincs ideje, mert elérkeztek a végállomáshoz. A kalauz bejelentését a főhős mosolyogva fogadja: már számított rá.

Kosztolányi az életével számot vető ember helyzetével azonosul, aki azt mérlegeli, megérte-e a küzdés, a fáradozás ezt az eredményt. Egyfelől nem, mert mindaz, amit életünk során tapasztalunk: csalódás, eszményvesztés, fájdalom. Kosztolányi szerint létünk azonban nem attól lesz teljes, hogy ennek ellenkezőjét éljük meg – hiszen sorsunk nem saját választásunk eredményes – hanem attól, hogy létünket megvalósítani magasabb szellemi-etikai vizsgálat tárgyává teszi a puszta tapasztalásnál.

Az előbbiéhez hasonló és szintén részben jelképes értelmű novella az Esti Kornél kalandjainak záró fejezete, Az utolsó felolvasás.

Alapgondolata szintén az életút befejezése, a halállal való szembesülés és a számvetés. A novella két részre tagolódik: az utazás elbeszélésére és a szállóban történtekre. Az első rész egy szokásos Esti-novella bevezetésének tűnik: Esti Kornél egy vidéki városba utazik, felolvasásra. Belső monológból ismerjük meg, milyen élmények érték az utazás során, gondolatai derűsek, életszeretetről tanúskodnak, de érezzük szavai mögött a panaszt is: kezd belefásulni valamibe, ami mindig egyforma, ismétlődik, és az élet monotonitását jelenti számára, de még nem unja. „Jó volna még élni egy darabig.” – sóhajt a belső monológ zárósorában.

A második rész az Aranysas nevű szállodába való megérkezéssel kezdődik. Esti belép a liftbe, s az olvasó érzi, valami furcsa dolog veszi kezdetét. Ott van egy kisfiú, akitől a szobája felől érdeklődik, de az nem világos, hogyan került a fiúcska oda. Az sem derül ki, miért ő kezeli a felvonót. A hosszú ideig tartó liftezés, a bezártság és a különös fiú megteremti azt a fojtogató atmoszférát, amely jelzi, hogy a külvilágból átléptünk egy belső térbe, az író belső világának kivetülésébe, oda, ahol az érzelmek és a gondolatok tárgyiasulnak.

A hosszú, szűk folyosó, a szürkére festett egyforma ajtók, a gőzfűtéstől pállott levegő kafkai hatást tükröz, s eszünkbe juttatja Esti elmélkedését az élet egyformaságáról, szürkeségéről, monotonitásáról.

Esti Kornél a szobájában talál egy tükröt, mely később visszatérő motívumként központi szerepet kap a mű értelmezése során. A tükör a művészet szimbóluma, s a költő mindig e tükrön keresztül kívánja látni a világot. A művész számára az egyetlen kiút az élet sivárságából maga a művészet, csak ennek segítségével képes eligazodni a világban, s csak ezen keresztül képes olyannak látni, amilyennek szeretné. Amikor azonban a valóság már annyira kíméletlen és kopár, hogy a művészet erejével nem lehet védekezni ellene, ez a varázstükör összeomlik.

Kosztolányinak is számtalan ilyen tükre volt: számos lírai költeményt és novellát írt a halálról, egyszer azonban számára is világossá vált az, amit eddig csak gondolatainak fényjátékaként élt meg.

A novella főhőse élete utolsó pillanataiban is a művészetben keresi a kiutat: „Minthogy mennél előbb a színpadra akart érni, a tükör felé igyekezett, abban a reményben, hogy ott majd valami kijáratot lel, vagy lépcsőt. De csalatkozott. Amint a közelébe ért, meggyőződött, hogy amit a tükörben lát, az nem is tükörkép, hanem maga a valóság.” Esti végül a felvonóhoz rohan, amely idehozta. Talán Kosztolányi gyermekkor-élményét hivatott kifejezni a kisfiú másodszori megjelenése.

Esti beszáll a liftbe, helyet cserél a kisfiúval, de hamarosan ordítva követeli, hogy engedjék ki, mert nem bírja benn tovább.

Kosztolányi nem bújhat olyan álarc mögé, amely nem hiteles, neki már a halállal kell számolnia.

Esti a szobájában ismét megtalálja a tükröt, s haláltusájának utolsó pillanatáig abban szemléli önmagát. Utolsó mondata – az orvos kérdésére adott válasza – is meghökkentő. Arra a kérdésre, hogy miért szedi azokat a bizonyos tablettákat, így felel: „Azért, mert a földön meghalnak a gyermekek.” Első olvasásra nevetésre késztet a válasz, hiszen az adott szövegkörnyezetben teljesen értelmetlen. Az orvos azonnal megállapítja, hogy félrebeszél. Közben azonban – éppen oda nem illő volta miatt – fejünkben mintegy visszhangként ismét visszacseng a mondat. Ekkor fedezzük fel a groteszk hatást a novella utolsó jelenetében: a főhős utolsó mondata, mely az előbb nevetségesnek hangzott, most tragikusan igaznak tetszik. Egy másik, sokkal komolyabb kérdést sejthetünk mögötte, a már haláltusában hallucináló esti Kornél sokkal lényegibb dologra próbált választ adni. Lényének, létének esszenciája fogalmazódik meg ebben az egy sorban, s e lényegi vonás által válik azonossá Esti Kornél Kosztolányival, aki saját életének és művészetének etikáját ekképp fogalmazta meg Számadás című versében: „ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, / szemedben éles fény legyen a részvét, / úgy közeledj a szenvedők felé.”

Így végzi be a művész, akinek – Kosztolányi szerint – erkölcsi kötelessége, hogy élete utolsó  pillanatáig művészete tükrén keresztül szemlélje önmagát és a világot.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából -108-111. old. – ITEM Könyvkiadó Békéscsaba)