Tolsztoj: Háború és béke

I.

a)         Tolsztoj helye az orosz irodalomban

b)         A mű keletkezése

II.

a)                  A mű jelentősége

b)                 Szereplők – jellemek

c)                  Tolsztoj a nyelv mestere

III.

Összegzés

Lev Nyikolajevics Tolsztoj a világirodalom egyik legragyogóbb lángelméje, akit csak Homéroszhoz vagy Shakespeare-hoz szoktak hasonlítani, élete legnagyobb művét az 1860-as években írta. Akkor, amikor Oroszországot a nagy társadalmi fellendülés és a parasztkérdéssel kapcsolatos éles osztályharc jellemezte.

Művének középpontjában Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata felett aratott győzelem áll, amelynek megrajzolásával saját népéről szándékozott véleményt mondani.

Írásából árad a rousseau-i filozófia – a természetes ember eszményének szemlélete, az emberi értékek megbecsülése, az evangélium tisztelete.

A hatalmas mű eposzi levegőt áraszt, amelyben a társadalmi és magánéletből vett jelenetek mesterien tükrözik az ország atmoszféráját. Valósághű képet ad az orosz nép jelleméről és temperamentumáról, általában az orosz életről. Úgy válik a gigantikus mű a családi krónika finom szálain át történelmi regénnyé, hogy Tolsztoj az általa megalkotott személyek viselkedését a történelmi események előterébe állítva erkölcsrajzba ötvözi. Alkotásának címe is ezt az összeolvadást fejezi ki. A regényben helyet kap mindaz, amit Tolsztoj megismert és tapasztalt a katonaéletből, a moszkvai és pétervári előkelő szalonok világából éppúgy, mint a vidéki birtokosok és parasztok életéből.

A regényfolyam tizenöt év történetét öleli fel, 1805-től 1820-ig. Mintegy hatszáz szereplője van, közülük kétszázan történelmi személyiségek, számtalan életkép és húsz csatajelenet leírása található benne. Az egyetemes alkotású mű túllép a gondolkodás osztálykorlátain, nemzethatárain. Francia szereplői éppoly meggyőzőek, mint az oroszok, a közkatonát ugyanolyan hitelesen ábrázolja, mint a tábornokot.

Tolsztoj szerint a történelmet nem a hatalom, az uralkodók, a királyok, a hadvezérek akarata határozza meg, hanem a népek élete, ennek az életnek a mozgása, a mozgás iránya, efölött pedig az istenség szándéka működik, amelyet nem befolyásol semmi. Ekként tűnnek fel a regényben a történelmi személyiségek, az okos, érzékeny, de befolyásolható I. Sándor cár, s kiváltképp az önhitt és hazug Napóleon, valamint a senkire nem hallgató, az udvar és a tábornoki kar gyanakvásának kitett Kutuzov, az orosz seregek parancsnoka, aki Borogyinó után halogató taktikájával Moszkvát is feladja annak tudatában, hogy „fognak még a franciák lóhúst zabálni”. Kutuzov azért rendkívüli egyéniség, mert nincs benne semmi rendkívüli: olyan, mint egy orosz muzsik, aktív tétlenségével utat nyit a gondviselésnek. A gondviselés jelenlétét érezve tudja, mi fog történni. Vele ellentétben Napóleon folyton cselekvő, racionális típus, önakaratúságában úgy gondolja, hogy ő maga a végzet, a történelem kijelölt embere. Számára csupán saját elképzelése a mérték.

A műben Napóleon a nyugati ember szellemi helyzetét hordozza, Kutuzov pedig az oroszét. Az író gondolatainak kifejezésére leginkább három főhősének, Andrej Bolkonszkijnak, Pierre Bezuhovnak és Natasa Rosztovnak az alakját használja fel.

A történet egyik főhősével, Bolkonszkij herceggel, Anna Scherer szalonjában ismerkedünk meg. Társaságbeli rutinja ellenére nyugtalan, harapós kedvű ember, s mint a tőle erősen elütő Bezuhov, ő is idegenül érzi magát a pétervári társaság köreiben. Megveti ezeket az embereket, s mérhetetlenül tiszteli a mindent egyéni elgondolásainak alárendelő Napóleont. Az ő mintájára szeretne kitűnni, ezért háborúba indul. Álmai érdekében eltaszítja magától feleségét, családját. Azt hiszi, hogy a hősnek rendkívüli tetteket kell végrehajtania, de a csatatéren már másként látja a bátorság és a hőseisség fogalmát. A harctéren sebesülten fekve döbben rá, hogy a boldogság, az álmok sohasem a hőstettekkel valósulnak meg. A kék ég, a szürke felhők látványa ébresztik rá, hogy csak egyetlen igazság létezik, a természet örök igazsága, s aki megérti ezt, az a boldog ember. Ott döbben rá, hogy az égbolt mérhetetlen végtelenjéhez képest minden csak hiábavalóság.

Andrej herceg, aki addig az emberek közül való kitűnésről álmodott, egyszerre nemcsak dicsőségvágyát érzi nevetségesnek, hanem általában az emberi tevékenységet. Ebben a hitében még jobban megerősíti hazatérése, felesége értelmetlen halála. Andrej ezután már csak az élet apró örömeiben keresi a boldogságot. Életkedvét a bájos Natasa adja vissza, de ezzel az érzéssel sem tud élni. Halála tragikus sorsának tragikus vége.

A történet másik főhőse Pierre Bezuhov. Jellemét, természetét tekintve éppen ellentéte Andrej hercegnek. Míg Andrej erős akaratú, intellektuális ember, Pierre az érzelmek embere. Fő jellemvonása a megnyugvás, az önmagával való megbékélés keresése. A Háború és Béke szinte minden jelenetős eseményét az ő szemével láttatja meg az író. Sorsa, érzései, gondolatai fejezik ki leginkább a mű alapgondolatát: Pierre – az igazságkereső ember egész életútja során megérti, hogy nem illúziókat, álmokat kell az embernek kergetnie, nem a hamis eszmékben rejlik az igazság, hanem a való életben, csak meg kell találnunk a természetes létformát, s elérhetővé válik a boldogság. A tolsztoji értékrend csúcsa a „természetes ember”, s minél távolabb kerül az ember a természettől, annál inkább tévúton jár, életében annál több a hamis érték, a külsőség, a felszínesség.

Pierre egy dúsgazdag orosz mágnás törvénytelen fia. Apja külföldön neveltette, s ő 20 éves korában került Pétervárra, ahol egy ideig az aranyifjak tivornyázó életét élte. Apja rövidesen meghalt, fiát végrendeletében törvényesítette, és óriási vagyont hagyott rá. Bezuhov egy méltatlan házasság csapdájába sétált bele, s hamarosan különvált Helene Kuraginától. A szabadkőműves tanokban nem lelt megnyugvást; egyetlen igaz barátja Bolkonszkij volt, aki hosszabb külföldi útja idejére őrá bízta menyasszonyát, Natasa Rosztovát. Bezuhov nem tudta megakadályozni a lány és sógora, Anatolij Kuragin fatális kalandját, sem kibékíteni Andrej herceget, ám a lesújtott Natasa mellé ált, és meg is szerette őt. Az 1812-es háborúban nem harcolt, de szembefordult egykori bálványával, az országot dúló Napóleonnal, és még merényletet is tervezett ellene. Az égő Moszkvában francia fogságba esett, kémnek nézték, és kis híján kivégezték. A foglyok közt megismerkedett Platon Karatajevvel, az egyszerű és naivan bölcs paraszttal, s a kisemberek társaságában átélt hónap nélkülözései hatására bensője átalakult, értelme letisztult, eljutott az élet értelmének új, emberségesebb felfogásához. Ez a motívum a tipikus tolsztojánizmus bizonyítéka. A háború után elvált feleségétől, és nőül vette Natasát, gyermekeik születtek, kölcsönös szerelem és megbecsülés fűzte őket egymáshoz. Bezuhov a regény legvonzóbb férfialakja: nyíltszívű, nagylelkű, érzelmei őszinték és erősek. Kövér, esetlen termete, félszegsége, darabos modora miatt sokan lenézik, megmosolyogják az előkelő társaságban, ő viszont fütyül rájuk, a helyes cselekvés, az értelmes élet lehetőségeit kutatja, ő az első tépelődő, önvizsgáló tolsztoji hős a rossz lelkiismeretű arisztokraták között.

Pierre egész életútja nem egyéb, mint szüntelen kutatás az élet értelme után, azt az életet keresi, amely összhangban állna szívének vágyával, és megadná neki az erkölcsi megnyugvást. Ebben a tekintetben jelleme megegyezik Andrej hercegével.

Tolsztoj Pierre és Andrej alakjában saját kettősségét is ábrázolta. Andrej hercegben világias vonásait, Pierre-ben morális természetét fogalmazta meg. Andrej és Pierre az orosz nemesi intelligencia két lehetséges típusát mutatja, ezért kell szembenézniük az elemi törvényekkel, Andrejnek a halál többszörös élményével, Pierre-nek pedig az erkölcsiség alapvető kérdéseivel, hogy mi a jó és mi a rossz. Andrej a halála felé haladva talál választ, míg Pierre a természeti embertől kapja a feleletet: a tömegtől, illetve Platon Karatejevtől. Karatejev a regény méreteihez viszonyítva nem játszik a történetben különösebb szerepet, de Tolsztoj az ő alakjával akarja megmutatni a népet. Karatejev beletörődésével, szegénységével ,apró örömeivel a széles néptömegeket hivatott képviselni. Vele való együttléte után Bezuhov egészen más ember lesz: a népen akar segíteni, politikai tevékenységet folytat.

Pierre Bezuhov feleségének Tolsztoj az első pillanattól kezdve Natasát szánta. Natasa a regény legérdekesebb női alakja, grófnő, moszkvai arisztokratacsalád tagja. Szép, ragyogó szemű, eleven és érzelmes fiatal lány, szerelmes lesz bátyja barátjába, Bolkonszkij hercegbe, aki megkéri a kezét. Ez a szerelem a jóval idősebb, szigorú özvegyember iránt, aki ráadásul rövid ismeretség és eljegyzés után egy évre külföldre távozik, inkább csak a fantáziájának adott  táplálékot, ezért nem csoda, hogy a szenvedélyes bakfist megigézte a fiatal Anatolij Kuragin érzéki férfivarázsa, aki izzó szerelmet mímelve szöktetést és házasságot ígért neki. Natasa Andrej nővéréhez írt levelében felbontotta az eljegyzést. A szöktetés azonban meghiúsult, ráadásul Natasának meg kellett tudnia, hogy Kuragin nős, el se vehette volna. A csalódásba és a szégyenbe Natasa belebetegedett; volt vőlegénye nem bocsátott meg neki, csak annak barátja, Pierre Bezuhov állt melléje teljes odaadással. Mikor a napóleoni hadak közeledtén kiürítették Moszkvát, a Rosztov család is menekülni kényszerült. Natasa egy tábori kórházban bukkant rá a borogyinói csatában súlyosan megsebesült Andrej hercegre, és annak nővérével együtt odaadóan ápolta őt haláláig, aki a végső pillanatokban szerelmes szavakkal búcsúzott tőle. Idővel Pierre, a hű barát is szerelmet vallott, és Natasa hozzáment feleségül, s több gyermekük született a boldog házasságban. Natasa nemcsak a regénynek, de az író egész életművének legelragadóbb nőalakja, a testi és lelki szépség szerencsésen egyesül benne. Tiszta, őszinte és önzetlen. Szellemi horizontja nem tágas, de ő maga fogékony az igaz emberi értékekre, ezért választja az előnytelen külsejű, de nemes szívű Pierre-t élete társának. Kettejük bensőséges kapcsolata mintaszerű.

Natasa az életerő megtestesítője. Életét az érzelmek irányítják: ezért érdeklődik a léha Anatolij Kuragin iránt, ezért szakít Andrej herceggel, s ezért köt Bolkonszkij halála után viszonylag gyorsan házasságot Pierre-rel. Tolsztoj szándéka szerint Natasa az élő bizonyítéka arra, hogy az ösztön és az értelem harcában mindig az ösztön diadalmaskodik. Natasa maga az egyszerűség, a természetesség, s talán ő az egyetlen, akinek fejlődése fokozatos, természetes. A bájos, gondtalan lányból a szemünk előtt válik példás feleség, gondos anya, a családi tűzhely semmi mással nem törődő őre. Ez nem más, mint a női emancipáció sajátos kritikája. Tolsztoj így tesz hitet művében a patriarkális családi élet eszménye mellett.

Ebből a személyiség-rajzból is világossá válik Tolsztoj életfilozófiája: az élet szép, csak élni kell. Ezt kevesen tudják úgy érzékeltetni, mint ő. Regényeit töretlen életvágy hatja át, számára minden fontos és minden értékes, ami él. Emberábrázolásában kívülről befelé halad: a külső alak bemutatásával a szereplők lelkivilágának feltárásáig jut el, s ezáltal azt az életformát mutatja be, amit alakjai élnek. Legszembetűnőbben ezt Natasa alakján látjuk. A bájos és kecses Natasa, miután férjhez megy, elhízik, külsejét elhanyagolja, és semmi mással nem foglalkozik, csak gyermekeivel. Tolsztoj ezt nagyon helyesli: ez az igazi élet, mert ez őszinte és természetes. Minden egyéb csak mímelt póz. S még valamire felhasználja az író Natasa alakját: esztétikai elveit az ő gondolatai közé csempészi be. Tolsztoj regényében is a szépség népi értelmezése mellett állt ki, s elhatárolta magát a széles tömegek számára érthetetlen, hamis, városi művészettől.

Tolsztoj, a szó nagy mestere, aki a valóság teljes feltárására törekedett, s az ember igazi arcát mutatta meg. A jellemzés bámulatos művésze volt. Az ember külsejét ábrázolva rendszerint kihangsúlyozta valamilyen részletét, valamilyen vonzását, s ezt makacsul ismételte, aminek következtében az adott alak mélyen bevésődött az olvasó emlékezetébe. Az egyszerű, a természetes, szívéhez közelálló hősökhöz a festői ecset lágyságával közeledett. Nem bemutatta hőseit, hanem az életre hívott alakok szívébe igyekezett nézni, cselekedtette őket, s így érte el, hogy az olvasó részt kívánjon venni örömeikben, bánataikban, sikereikben, kudarcaikban. Érezni lehet, hogy ezek az emberek milyen egyszerű és finom eszközökkel keresik az élet értelmét és célját, s ezért is találnak rá.

Tolsztoj nemcsak az embert, hanem az események színhelyét is mesterien festi le. Az írónál a természet az a környezet, amelyben az ember él és működik, amelyre hatást gyakorol, amelynek hatását viszont önmagán is érzi.

Tolsztoj a tollforgatás művésze volt. Regénye, a Háború és béke, a világirodalom egyik remekműve, amelyben a hatalmas epikai lendület az emberek lélektani elemzésének csodálatos mélységével párosul. Az író nagy fontosságot tulajdonított a Háború és békében kifejtett eszméinek. Pedig alkotását nem ezek az eszmék tették halhatatlanná, hanem az, hogy hiába van telezsúfolva történelmi, hadtudományi, filozófiai eszmefuttatásokkal, lényegében mégiscsak himnusz a földhöz és az emberhez. Minden, amit leír, életszeretetet sugall. „Az ember boldogságra teremtődött – mondja Bezuhov -, s a boldogság őbenne magában van.” A hatalmas, egymástól elütő szálakból összefont alkotás, amely arisztokratikus regénynek indult, az orosz nép eposzává magasodott.

Tolsztoj szerepe az orosz irodalomban hasonló, mint Balzacé a franciában. Összegző, nagy művész, regényei a 19. század orosz társadalmáról adnak hiteles, árnyalt képet, ember- és környezetábrázolása életszerű. Műveit áthatja az életszeretet, a jövőbe vetett hit és bizalom, amelynek az író szerint egyetlen igazi alapja a család, az emberi közösség.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 3. – A realizmus irodalmából - 51-55. old. – ITEM Könyvkiadó Békéscsaba)