Az élet értéke Kosztolányi Dezső lírájában

I.

a)         Kosztolányi Dezső költői művészete

b)         Témái

II.

    a)         Halotti beszéd

    b)         Szeptemberi áhítat

III.               Összegzés

A Nyugat első nagy nemzedékének képviselője volt Kosztolányi Dezső, aki kortársai közül virtuóz eleganciájával tűnt ki. Elutasította a közéleti költészetet, a társadalmi hasznosság elvét, az elkötelezettséget. Az ő erkölcse a szépség volt. A szellem és az alkotás függetlenségét hirdette, a szépséget, az esztétikai megformáltságot hangoztatta. Esztétának vallotta magát, s valóban, a művészi magatartásától messze állt a misztikus, bölcseleti felfogás.

Kosztolányi a polgári életforma, a polgári gondolkodás, a 20. századi humanizmus egyik szószólója. Larája az 1930-as évekre elérte végső formáját, s egyre erősödött benne a közelgő elmúlás tudata is. Ez a gondolatkör nála azonban nem a haláltól való félelem, hanem az élet szépségeinek és örömeinek ecsetelésében jelentkezik.

Az emberi élet nagy titkai, végső kérdései mindenkor tárgyai voltak a költészetnek, s amíg lesz költészet, tárgyai is maradnak. Élet, halál, szerelem, az emberi test és lélek rejtelmei, a sors kifürkészhetetlen útjai mindig is olyan kérdések lesznek, amelyekre egy érzékeny lélek, egy költő mindig keresni fogja a választ, s ez határozza meg költészetének célját és értelmét. Költőink számára talán a legizgalmasabb titokkör az élet mulandósága, a halál elkerülhetetlen közeledése.

Mit jelent Kosztolányi számára a halál? Erre a kérdésre ő maga is megadta a választ: „Nekem az egyetlen mondanivalóm.” S valóban, talán senki nem írt irodalmunkban annyi halálverset, mint ő. Alkotásainak középpontjában a nemlét áll, de ő ettől az érzéstől nem fél, természetes dolognak tartja.

Kosztolányi az emberi lélek legmélyét kutatta. „Kutatásának” egyik fő gyönyörű művészi megfogalmazása az 1933-ban írt Halotti beszéd. A vers utal a legrégibb magyar nyelvemlékre, az 1200-as évek elején keletkezett Halotti Beszéd és Könyörgésre. Ez a Halotti beszéd papi búcsúztató és ima, ami a kor mély vallásosságát fejezi ki: a halott lelkét Isten kegyelmébe ajánlja. Kosztolányi verse más. Itt a tételmondat: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Ezt bizonyítja Kosztolányi erkölcsi, filozófiai és tudományos szinten is. Az ember legfőbb értéke megismételhetetlen egyedisége, így válik halálával pótolhatatlanná.

A Halotti beszéd című vers értelmezése és elemzése nyomán megérthetjük, hogy mit jelentett ez a mélyen ülő élmény Kosztolányi számára, és hogyan jelentkezik mindez költészetében. Kosztolányi tudott gyógyíthatatlan betegségéről. Tudta, hogy meg fog halni, s ez a kegyetlen érzés olyan erőt adott neki, hogy irodalmi munkásságát ez idő alatt tudta kiteljesíteni. Olyan műveket írt, amelyekkel örökre beírta magát az irodalomtörténet nagy könyvébe.

Van költő, akinél a halál egyfajta menedéket jelent az élettel együtt járó rossz dolgok elől, megpihenést jelent az élet fáradalmai után, Kosztolányi ezzel szemben az élet értékeit hirdeti; azt, hogy az ember egyszeri csoda. Életszeretetét és az élet értékeit hirdető hangját jól példázza ez a verse.

A címnek és a vers indításának a költemény esztétikai értékének növelésén kívül még más szerepe is van: a vers ugyanúgy kezdődik, mint magyar nyelvünk első összefüggő, írásos emléke: „Látjátok feleim”. A két költemény folytatása azonban eltér. Amíg a középkori versben minden ember „por és hamu”, addig Kosztolányi költeményében az egyén pótolhatatlan, „egyedüli példány”. Ez a gondolat az egész költemény folyamán ismétlődik. Ezzel a költő szándéka egyértelmű, a vers mondanivalóját egyetemessé kívánja tenni hatalmas idő-intervallumban. Az élet értékét hirdeti azáltal, hogy láttatja velünk azt a veszteséget, amit egy ember halála jelent. Nem általában az ember, hanem az egyén, „milliók közt az egyetlenegy” elvesztését, aki még ha nem is volt nagy és kiváló, „csak szív, a mi szívünkhöz közel álló”.

Megérteti velünk azt is, hogy az ember egyszeri csoda, „egyedüli példány”, hogy „nem élt belőle több és most sem él”. Arra biztat minket is, hogy szeressük az életet és szeressük embertársainkat, hiszen minden emberből csak egy van, az egyes ember, az egyén elmúlásával egy világ múlik el, és hiába születnek százak a helyébe, nincs olyan, aki pótolná. Azt kéri a költő, hogy gondolkozzunk el ezen: „okuljatok mindannyian e példán”. Be is mutatja „e példát”, szinte láthatóvá válik számunkra a halott, amint ott fekszik mozdulatlanul, és végigtekintünk rajta: „Nézzétek e főt, ez összeomló, / kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, / mely a kimondhatatlan ködbe vész...”, itt már sejtelmesebbé válik a kép: a kimondhatatlan köd, az elmúlás, egy eltűnni készülő világ, az ő világa, aki már nincs közöttünk, és ennek a világnak a képei jelennek meg lassan a harmadik versszakban: „Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt”, s ahogy azt mondta nemrég: „édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy ahogy bort ivott, cigarettázott, futott és telefonált és szőtte álmait.

E versszak utolsó két soraként fogalmazta meg a költő azt az egyetemes igazságot, ami megadja a választ arra a kérdésre, hogy miért a legnagyobb veszteség egy embertársunk halála, „mert milliók közt az egyetlenegy”.

A negyedik versszak, mintegy nyomatékosítja az előbb megfogalmazott igazságot. Kimondja, hogy hiába keresnéd őt, mert úgysem lehet meg „se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben”, hogy születhetnek százak, „akárki megszülethet már, csak ő nem”. Igen, ő már soha többé nem születhet meg, mert az ember egyszeri csoda, és „szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse.”

Az ötödik versszakot ismét megszólítással kezdi. A „látjátok feleim”-ből „édes barátaim” lesz, ami már egy közvetlenebb viszonyt tételez fel a költő és embertársai között. Itt egy gyönyörű hasonlat segítségével bontja ki azt, hogy mennyi volt ez az élet. A mesére emlékeztető elemekkel a halott alakja úgy tűnik fel, mintha csak álmodta volna a környezete, hogy létezett, hogy élt, hogy köztünk volt éveken át. Hihetetlen, hogy soha többé nem lesz velünk, nem beszél hozzánk, nem sír értünk vagy velünk, s nem lehet hozzá fordulni tanácsért. Akiről mesélni kezdünk: „Hol volt...” és hamarosan azt mondjuk: „Nem volt...”, amikor „rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt”, úgy fekszik ő is előttünk „ ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt – néma szobra”, aki mint a mesében: „Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”. Őt már „nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”. Az utolsó sor utolsó szavára, arra, hogy: „egyszer”, nagy hangsúly tevődik.

A költő érzékelteti és még egyszer nyomatékot ad annak, hogy minden emberből csak egy van.

Kosztolányi a halállal és a halál gondolatával már fiatal korában is foglalkozott, ami egyre erőtejesebbé vált az évek folyamán. Az élet, valamint az elmúlás titkainak, csodáinak megsejtésére, feltárására törekedett. Humanizmusa, embercentrikussága, mint legtöbb költeményében, ebben is megfigyelhető. Kihangsúlyozza, hogy a legfőbb érték az ember. Azonban az ember egyedül nem képes igazán nagy dolgokat alkotni, ezért szükség van arra, hogy az emberek összefogjanak. Kölcsey Parainesise rokon Kosztolányi gondolataival. „Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is.”

Ha végigtekintünk azon, hogy az elmúlás tudata más költőknél milyen gondolatokat ébreszt, hogyan jelentkezik művészetükben, láthatjuk, hogy ez minden költőnél más és más. Kosztolányi Dezső nem menekülni próbál a halálba, hanem az életet dicsőíti, küzd az életben maradásért, verseiben az élet értékeit hangoztatja. Életszeretete és emberszeretete példamutató számunkra.

Már súlyos betegen, kínok között írja meg utolsó remekét, hattyúdalát, a csodálatosan megható Szeptemberi áhítatot. A halálközelség az életért, e meg nem ismétlődő csodáért való rajongás váltja ki az ekkor súlyosan beteg költőből ezt a verset, amelyben gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségét.

A verset a kései szerelem miatti eufórikus állapotban írta. Betegségének utolsó szakaszában ismerte meg Radákovich Máriát, aki utolsó 15 hónapjára a mennyei boldogságot jelentette számára. A költő, a boldog ember önfeledten tesz vallomást az élet varázslatairól. A vers születésekor már túl volt néhány műtéten, de az ebből fakadó bizakodáson kívül utolsó nagy szerelmi élménye is beleszövődik a versbe.

A vers első soraiban a múlt himnuszát idézve a naphoz fordul imádságával. A mindig hű költő szól a „roppant világhoz”, halála előtt egyszer, utoljára, emelje fel magához, a halál fölé, hiszen erre minden joga megvan: „még sok hívő száj büszkén emleget, / ... / s nők sem vihognak a hátam megett”. Nem kíván ő semmi különlegeset, csak „a semmiség előtt még újra lenni”. Reményét ugyanaz táplálja, ami a természetet is megtermékenyíti: az éltető napsugár.

A költemény további része Kosztolányi számára újra kivirító világ szépségeinek újra felfedezett bűvöletében íródott. A harmadik, rövidke versszak a természet végtelen termékenységét mutatja be, amely újra elkápráztatja a már amúgy is lenyűgözött költőt. A megjelenő csodás ország az el-nem-múló vendégséggel a boldog ókori aranykort idézi. „Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.”

Kosztolányi filozófiai tanulmányai során sokat foglalkozott a gyermekkor élményvilágával, amely művészetében mindvégig nagy szerepet töltött be. A versben is újra feltör ez az élmény. A szenvedésben a költő szinte gyermekien csodálkozik rá a természet csodáira. A rég elsüllyedt mesevilágban érthetetlenül beszélnek a felnőttek, a csillagokról aranypor hullik. A naiv áhítatba hasít bele a felkiáltás: „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, / a fájdalom, a koldus gúnya is.” Ez a mondat adja az egész mű kulcsát: a halál közelségének érzése mindent – jót és rosszat egyaránt jóvá, a csúnyát és a szépet egyaránt széppé varázsol. Boldogan fedezi fel a régen semmitmondó tárgyait, jelenségeit, azok szépségét. E bűvöletből azonban váratlanul visszatér a jelenbe, a szeptemberi estébe, s ijedten kap élete után. A halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: „Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?...” A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: Azt kívánja: „föl-föl, még ez egyszer, / halál fölé, a régi romokon” és később, hogy „szép életem lobogj, lobogj tovább”.

Úgy érzem, hogy valahol a ma emberének is ezzel az életszeretettel, ezzel az élet utáni vággyal, az élet értékeinek ismeretével, tiszteletével és megbecsülésével kellene szemlélni a világ nagy körforgását, és abban alázattal élni, s talán ez adná az emberek számára azt az oly sokat vágyott és kergetett boldogságot is.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 3. – A realizmus irodalmából 100-103. old. – ITEM Könyvkiadó Békéscsaba)