Tudor Arghezi (1880-1967): Pillangó, te

 

Pillangó, te, hogyan tudtál a
Függönyön át bejönni kis szobámba?
Mi hírt hozol a tavaszról nekem,
Napfény-bársonyból nőtt szépségesem?
Finom derékszöged máris falhoz tapad,
Rubin-parázs szemeddel polcomat,
A könyveket s a füzeteket nézed.
Neked is van sorsod? Van küldetésed?

Nyissátok ki a kerti ablakot,
Nehogy üvegbe ütődjön valahogy.
A fény fia kifelé keresgélget,
Ha nekimegy, vége lehet szegénynek.
Itt, az ösvényünk szelíd fasorában,
Ahol meghalni senki és semmi mást nem láttam,
Csak egy-egy csillagot, virágot alkonytájban.

Ford.: Kányádi Sándor

Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 5. sz.

Tudor Arghezi (1880-1967): Tavasz

Vad, bronzvállán felhőkig húzza már

Barázdáját. Nagy kőszobor a mása.

Nyomában leng majd szőke búzaszál,

A boldog nyárnak harsány robbanása.

Csírák robbannak. Jön az árpa, zab,

Embernek és állatnak édes étel,

Viharok nékik már nem ártanak,

Minden szem él, a földben egy se vész el.

Az eke, hogy a nap kévéje szétdűl,

Munkába lendül s megy mindig tovább.

Amíg a hold a tájba beleszédül

S széthinti acélkemény bíborát.

Az égre borulnak föl mind a fák,

Az alkony sóhajt minden falevélben,

Szél dudorássza a fonók dalát

S az éj ring szerteszét fekete vérben.

Nagy csönd lesz, mint a világ reggelén,

A szántáson az Isten árnya szálldos,

Már látom kék angyalsereggel én

a barmok szarvára, hogy koronát hoz.

Ford.: Zeley Ferenc

Forrás: Tiszatáj I. évf. 6-7. szám 1947. aug.-szept.

Tudor Arghezi: Jó barátom

Követlek az időben évezredek homályán,
Mióta hátgerinced mancsodra görbitéd,
Midőn a látomások közt csúszva-mászva, árván,
Ételt s vackot keresve bolyongtál szerteszét. 
 
Halk, szótalan kísérőd mozgásban, pihenésben,
Hasonmásom, szakasztott társam, te rám szabott,
Egymás mellett szorongtunk borzongó figyelésben,
Lesvén bozótba járó, éhes vadállatot. 
 
Odúkban, üregekben mellettem bujdokolva
Nem tudtad, hogy a kettőnk egysége már örök,
Két idegen fonálbúl örökre összefonva
A gyenge levegő-szál által, mely összeköt. 
 
Vagyok elválhatatlan ember-árnyad örökre,
Azonos körvonallal rajzolt s karcolgatott
A sistergő homokra s kopott kovakövekre,
Akár egy körülötted járó, fekete pók. 
 
Az éjnek egy darabja, mit kaptál megszületve,
Belőled ki-bejárok hajnalban s alkonyon.
Belőlem lépsz ki, s újra belém szállsz vissza estve,
Embertársakra s tűnő napokra oszthatón. 
 
A sors belém van írva nem látható betűkkel.
Fejtsd meg, ha bírod, vemhes, meddő-e a tied.
Sarkai ajtainknak forognak zajt sem ütve,
S jelképül kibocsátva egy-egy füstfelleget. 
 
(Ford.:Áprily Lajos)