Kozma Andor (1861-1933): II. Túr születése

 

A mint a hajnal felpirul,
Már légben úszik a nagy turul.
Leng lassudan, fenségesen,
Nem néz a légbe, az égre sem,
Csupán a föld felé figyel,
De nem a vadász-sas kedvivel.
És mind alább ereszkedőn
Már látja árnyát a mezőn
S amott, egy kútfős sziklaszál
Tövébe, csendesen leszáll.

Ős, gondosan tekintve szét,
Lehántja szárnyát s tollmezét;
Azt kőüregbe rejti be
S lenéz a víz fénytükribe.
A képben, a kit abba’ lát,
Mint embert látja önmagát.
Alakja, arcza mind övé,
De testül állott együvé;
Mert földi porban a ki jár,
Ha isten is, csak szép király.

Csak Ős testvére az Idő
Maradhat itt is égi nő;
Ki nem alakban jött ide,
De szétoszolt a semmibe
S mint mindenen győző erő,
Örök törvényül tört elő;
Anyagtalan s az anyagon
Feltétlen úr és hatalom;
Jelentől gyorsan ellohol,
Volt, lesz, de térben nincs sehol.

Ős tudja ezt a nincs gondja rá,
Nem testvért látni szállt alá,
Csak új világot, életet,
Mit szebbé a testvére tett.
Ős már a földön harmatos
Mezőket emberül tapos;
Ujong virágos fák alatt,
S hogy egy nagy erdőn áthalad,
Hol mind zenélve zeng a galy,
Belőle is kitör a dal.

Nem szó e dal, csak hangvihar,
Mely boldog szívből felrival:
Szilaj, duhaj ihaj-tyuhaj,
Visszhangverő vidám kaczaj,
Túlzengi a madárhadat,
Őzet riaszt és dúvadat,
És rebben, suhan sok árny
Nagy roppanás – elhallgat Ős,
Egy medve ront rá, bősz, erős.

Két lábra áll a bestia,
Átkapja Uk ügyes fa;
Forognak, mint a birkozók,
De roppan ujra a bozót -
S már itt a nőstény medve is,
Már talpa sujt, - Uk, most segits!
Ős úgy pördíti a hímet,
Hogy párja azt legyinti meg;
Elbódul az, ereje fogy,
Gerincze-törten összerogy.

Vad félszre válván vak dühe,
Fut, búvik a másik a sürübe.
Ott hagyja hűtlen a himét,
Egy perczig Ős ezt nézi még:
Hogy vállon sebzé őt a vad,
Mit bánja! – arra mit sem ad.
Kevély, hogy első emberi
Érzéseit megismeri:
A szánalmat s a diadalt -
S folytatja útját és a dalt.

Az erdő véget ér odább,
Terjeng azon túl messzi láp.
Czölöp beverve abba sok,
Azokon hidlás és lakok.
Vagy száz silányabb, egy remek -
Így laknak, ím az emberek:
Sok egyszerűn, egy nagyszerűn,
S ki és bejárnak egy bürün.
Ama remekben, a főhelyen,
Ott lakhatik a fejedelem.

Hol a bürűre lejt a part
Ős bátran lépve arra tart.
Talál nehány járókelőt,
Ki mind nagyon csodálja őt.
Szelíd, halászi, szőke nép:
Férfia karcsu, nője szép;
De ősnek fürtje fekete,
Fenséges arcza, termete,
Nézése égi fénysugár,
S a föld szinén suhanva jár.

A bürün egy-két őrlegény
- Réz csillog dárdáik hegyén -
Elébe áll, de fél, dadog.
Ős szól: „Turul király vagyok!”…
A jámbor őrség leborúl:
„Kegyelmezz felség,nagy Turul!”…
Ős nyájasan, biztatva int
S azok felállván, szól megint:
„Hol van a társam, Láp király? -”
A válasz: az halászni jár.

Tovább megy Ős: „bevárom őt” -
S már ott van a legjobb ház előtt.
A padkán egy szép szende szűz
Hálószemet gyalomba fűz.
Dolgára néző szeme kék,
Ős azt hiszi: szebb mint az ég!
S aranyhajának szálai
A nap legszebb sugárai.
Most összenéznek, - vallomás
Nem kelle köztük soha más.

Mit szemtől szembe a szív kivall,
A szerelem nem szóvihar.
Jól el se mondhatnák betűk,
Mit akkor a tekintetük:
„Tevagy!” „Tevagy!” „Teszép!” „Tenagy!”
„Kereslek!” „Várlak!” „Jöjj!” „Maradj!”
„Érted…” „veled…” „élek-halok…”
Óh, szerető szép fiatalok!
Gazdag a szív, a szó szegény -
S ők már menyasszony s vőlegény.

Jó Láp király, a vén halász
Megjött, örül: „ma lesz a nász.
Ma van lakodalmi hal elég.
Nem volt fogás jobb soha még.
Én is király, ő is király,
Én vizre, ő vadászni jár;
Megélünk télen s nyáron is,
Megfér király itt három is;
Egyik halász, másik vadász -
A harmadik lesz madarász.”

A harmadik, a kire már
Eleve vár a lápkirály,
Egy év se’ múl, meg is jelen
Egy viharos vad reggelen.
Mikor dühödt birokra kél
Szilaj Tavasszal szörnyű Tél,
S Nyár mennyköve, Ősz bús szele
Harczokba sokszor szól bele,
Megszületett a kis nagyúr,
Majdan turánok apja: Túr.

Forrás: Kozma Andor:Turán-Ősrege. Budapest, Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, MTA kiadása 1922.