Ady Endre: De ha mégis? (műelemzés)

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Ady Endre utolsó éveinek legmélyebben átélt költői élménye kétségtelen a háború hozta egyetemes pusztulás, a minden értéket veszélyeztető katasztrófa-érzés. A szörnyű felismerés: „Egész világ szőttje kibomlott.” Az életből magát kikényszerültnek érző költő utolsó verskötetét kilátástalanságot sejdítő sorokkal adja kézbe:

Jönnek mindenek,, jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek.

    Hol kozmikus látomásokkal, hol a hajdani krónikások ténytisztelő puritánságával döbbenti rá kortársait a „nagy tivornya” (a háborút nevezte így) világfordító rettenetére – azért, hogy meg lehessen őrizni az ember „szépbe szőtt” hitét.
    A közösségi és egyéi sorsnak ebben a válságos időszakában bontakozik ki a nem mindig harmonikus Csinszka-szerelem, születnek meg a társkeresés, egymásra találás bensőséges lírai vallomásai. Mert ez esetben is a művek fontosak és nem a mögöttük álló mindennapi élet esetlegességei.
    Érdemes visszapillantani. Mély sodrású héja-nász szerelem volt a Léda-szerelem, megnyugvást nem lelő, szüntelen belső küzdelem. Merészen őszinte, szenvedélyes és sokakat megbotránkoztató; a szimbolizmus és a nyelvi díszítettség lehetőségeivel gazdagon élő szerelmes versek voltak Léda asszony zsoltárai.
    Nem mindennapi a Csinszka ihlette szerelmi líra sem. Időnkénti feszültségektől, civódásoktól nem mentes az új szerelem sem.
    Mégis egészen más léthelyzetből fakad ez a szerelmi költészet. Végletes indulatok éltették az egyiket, a meghitt egymásra találás visszafogottabb boldogsága a másikat. A halál árnyékában kibontakozó szerelem inkább menedék, nyugvópont-keresés egy értemét vesztett világban, a meg-meghasonló lélek utolsó reménye. Perlekedés a pusztulással, az Életet fenyegető Halállal. És már nem annyira a szimbólumok nyelvén – közvetlenebbül, gondolatibb síkon.    
    Az Ady és Csinszka sorsát eldöntő 1914-es júniusi csucsai találkozás s a szentkirályi kirándulás „sodró szerelmének” idilljébe (amelynek emlékélt szép vers őrzi: A KALOTA PARTJÁN) csakhamar beleszól a történelem. „Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” – ez a sor zárta az előbbi költeményt hogy aztán a boldogságnak ezt a biztonságérzetét csakhamar „az összebúvó félelem órái” árnyékolják be, tegyék tragikussá.
    S közben a saját és az emberiség sorsát féltő gyötrődésben, a tépettségben újra és újra versbe kívánkozik a túlélés, a megmaradás szándéka.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
de a kezedet fogom
S őrizem a szemedet

- szállnak felénk a szerelemben védettségre, otthonra találó költő himnikusan áradó sorai a jól ismert költeményben (ŐRIZEM A SZEMED).
    Egy „hű, igaz élet” megszépítője ez a szerelem, a lélek szaggatásait kiegyenlítő: „Téged találtalak menekedve” (NÉZZ, DRÁGÁM, KINCSEIMRE). Mert a „Rettenetben is óvott / Örök dala a szívnek” – olvashatjuk egy másik elégikus hangvételű versében, az EGY HÁBORÚS VIRÁGÉNEK-ben.
    Jó mindezt emlékezetbe idéznünk, hisz választott versünk 1918 februárjában kerül ki Ady toll a alól. Az „állat-hős igék”-től megborzadó, testileg, lelkileg megtört, halálosan beteg költő megrázó művészi számvetése ez a különös szerelemi költemény. Az iménti háborús virágénekből kölcsönözve a szavakat: „Halál és Szépség násza.” A fiáért aggódó anya ráérzett a vers élményhátterére. „Nagyon meghatott, lelkem, Endrém verse (…) Úgy érzem, valami baj van” – vetette papírra sejtelmeit kisebbik fiának, Lajosnak küldött levelében, miután a költeményt a NYUGAT hasábjain elolvasta.
    A versnek – mint általában a lírai költeményeknek – már az indítása, az intonációja hangulatteremtő. Az iszonyat bizonyosságára érzelmileg feszült első strófa döbbent rá bennünket:

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos vad dulásban.

    Az értelemre és az érzelmekre egyszerre ható, szerkezetileg lekerekített, de zártságával is várakozást ébresztő versszak. Feszültséget, emberi próbatételt előlegező A képzeteknek ezek a kettősségei („drága, kicsi társam” – „a gyilkos, vad dulásban”), a meghittség és a pusztítás képei mintegy átszövik az egész költeményt. S a személyes énen túlnövő lírai én belső állapotát kiteljesítendő: a képek, poétikai formák a továbbiakban is kiemelt vershelyzetben – rendszerint egységek végén vagy elején – tűnnek fel.
    Az esztétikai hatáskeltésben különös szerepe van az ellentétezésnek, illetve az ismétlésnek. Az első sor („Gondoltam, drága, kicsi társam,”) még kétszer ismétlődik meg: először a számvetés tudatosságát nyomósítva („Gondoltam…”), aztán – módosulva – inkább érzelmi hangsúllyal, a meghasonlott én egyetlen menedékeként, a „véres ájulás” ellentéteként:

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Eben a véres ájulásban.

    A gondolatritmus, a szóismétlés és a szóhalmozás szintén szembetűnő esztétikai hatóerő a költeményben. Már a második versszaktól kezdődően:

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának vagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak, 
-    -    -    -    -    -
Tarts meg engem igérő Multnak.

    Valamikor a HOLNAP volt az emberi teljességet, az értékeket hordozó kifejezés Ady lírájában – most az egyre sűrűbben visszatérő tegnap válik azzá. A „tegnapi ember”, az ígérő múlt ebben a költeményben is a hajdani erkölcsi értékeket, szépségeket – pontosabban: azok áhítását, akarását – őrző embernek lesz a jelképe. Innen a kései Ady-versekben a „tegnapi tegnap” siratása. Az ilyen múltba fordulás: „Drága Tegnap, sebetlen homlok. (…) S minden Leendő összeomlott.” (VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL); „Óh, tegnapi-tegnap igéje, / Megrontásoddal megszépült varázs” (TEGNAPI TEGNAP SIRATÁSA).
    Érzelmet elmélyítő szerepe van a vers zeneiségének („tűnnek – bűnnek”, „hullnak – Multnak”), az alliterációknak („mégis megmaradni”, „Tarts meg tegnapnak, tanuságnak”). Ilyen irányba hat a ritmus kettőssége (átjátszhatósága az időmértékesből a hangsúlyosba) és az ismétléses versszerkesztés is.
    Igaz, ebből az önemésztő perlekedésből, ebből az önmegadó könyörgésből hiányzik az Adyra – még a „lemondásos hitű” Adyra is – oly jellemző dacos indulat; a mégis itt már nem a szembeszegülés, nem a lázadó szenvedély szava, mint annak idején tapasztalhattuk végletes indulatokat szembesítő versekben („Mégis győztes, mégis új…”; „Az Óceánt mégis elérem”).
    Egyfajta mégis csak jelen van most is. Ha lefokozottabban is.
    „De ha mégis?” – tűnik fel már a vers címében, ha kérdőjelesen is, a hinni akaró, hinni tudó költő jellegzetes kifejezése. Versünk egyfajta választ tehát a címben megfogalmazott kérdésre, hisz a belső és külső világ szorításában mégiscsak ott van a túlélni akarás vágya, a lehetséges jobbnak az igénye, az utolsó lehetőséghez való ragaszkodás:

De ha megyek, sorsom te vedd el,
-    -    -    -    -    -    
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Így lesz ez a mély emberi érzelmekből fakadó szerelem s a belőle kivirágzó szerelmi líra a halál árnyékában is megtartó erő. Menedék a megsemmisülésben, bizonyosságkeresés az elbizonytalanodásban.
    Ezért írhatta Ady – Csinszkához sólva – életének utolsó, A HALOTTAK ÉLÉN című kötetét berekesztő költeménye fölé címként:

„Akkor sincsen vége.”

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 2. sz. 1988.

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (műelemzés)

 
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen.
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
1914.

    Szükségünk van-e a költő életrajzi adataira versének megértéséhez? És ha igen, tényleg halhatatlanok-e a remekművek, vagy csak keletkezésük körülményeit, előzményeiket, hátterüket  ismerve, tehát olvasáskor saját korukban újra meg újra visszaképzelve őket, tulajdonítunk nekik örök életet? Egyszóval éppen olyan nagy vers lenne-e, mondjuk, az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET, ha mit sem tudnánk a benne kimondott beteljesüléséről. Vagy éppen annyira szíven ütne-e a BALÁZSOLÁS életért esdeklő hangja, ha nem sejlene fel mögötte a halálos beteg Babits utolsó csontra és bőrre soványodott embert mutató fényképe? Nem minden verset lehet ilyen magától értetődően kapcsolni az életrajzhoz, vannak távolságtartó költők, akik alig-alig árulnak el valamit is magukról műveikben, és az időben mélyebbre visszanyúlva, akadnak olyan magányos remeklések is, amelyeknek szerzőjéről semmit sem őrzött meg az írott vagy íratlan emlékezet. Mégis, ezeknek a szövegeknek is van bizonyos „konetxtusuk”, nemcsak fellelésük vagy megmaradásuk körülményei, hanem az az asszociációs kör, az a nyelvi háttér, amely olvasásukkor óhatatlanul megelevenedik bennünk. A mű nyelvének állapota, szókincse, régisége vagy újdonsága már elegendő ahhoz, hogy ne önmagában szemléjük, ne csak arra figyeljünk, amit kimond, de arra is, amit ismereteinktől függően felidéz bennünk. S mivel nincsen két egyforma, ugyanolyan ismeretekkel, ugyanolyan élet- és műveltségélménnyel rendelkező olvasó, nincsen két egyforma olvasat sem. Márpedig a halhatatlan műnek, úgy képzeljük, tartalmaznia kellene valami olyan állandóságot, ami nem függ a kortól, amikor olvassák, és nem függ a személytől, aki olvassa. Ilyen mű valószínűleg nincsen. Minden alkotás csak addig halhatatlan, amíg van, aki belemerüljön és megfejtse. A költő értéke nem kisebb és nagyobb, mint az olvasók értéke.  A költők csak addig halhatatlanok, amíg az olvasók is azok. Bizonyos, hogy amikor irodalomtörténeti tudásunkat megmozgatva egy-egy verset elhelyezünk az időben, és adatokkal, tényekkel, rokon szövegekkel bástyázzuk körül, tulajdonképpen eltávolítjuk magunktól, hiszen azt tudatosítjuk talán a kelleténél is jobban, hogy nem rólunk, nem hozzánk szól a vers, nem elünk történik, ami benne van. Ám kétértelmű távolságtartás ez mégis, mert ahogy mind pontosabban helyezzük el saját korában a s szöveget, úgy nyer egyre gazdagabb tartalmat, úgy bomlanak ki egyre dúsabban színei, utalásai, következtetései, úgy válik egyre – személyesebbé. Minél inkább próbáljuk történelemként kezelni, ezáltal látszólag eltávolítva magunktól, annál közelebb férkőzik hozzánk, mert önazonosságunkat egy percre sem feledve, annál közelebb kerülünk a költő látásmódjához, annál inkább a miénk lesz az a pillanat, amelyben a vers megfoganhatott. Nemhogy haszontalan lenne hát a filológusi aprómunka, amely látszólag elmúlt idők sarjába rántja vissza az onnan elszabadult művet, hanem éppenséggel a költői örök élet egyik nélkülözhetetlen táplálója. A remekművek örök élete különben sem jelent olümposzi sérthetetlenséget és változatlanságot. Szüntelenül mozgásban vannak, éppen időszerűbbnek vagy avultabbnak tűnnek, nyelvük egyre archaikusabb, szavaiknak egyre nagyobb súlya van, de az is lehet, hogy az irodalom gyors áramából holtágba sodródnak, ragyogásuk csökken, megkopnak, tengenek-lengenek, feledésbe merülnek, majd később újra feltűnnek a fősodorban. Van vers, amit aszúvá érlel az idő, van, ami élvezhetetlenné ecetesedik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy emberi fájdalmakat, a közös, általános, korokon és divatokon átívelő gondolatokat csak a személyes átéltség, éppen a saját korba való ágyazódás tudja igazán hitelesíteni. Alapvető ellentmondása ez, vagy talán nem is ellentmondása, csak termékeny kettőssége a művészetnek. Személyes és általános, korhű és elvonatkoztatott, időtlen és időszerű: közhellyé koptatott, de igazságukban meg nem kérdőjelezhető fogalompárok ezek. Ellentmondásos a művek halhatatlansága is: nap mint nap meghalnak és újjászületnek, nap mint nap más-más olvasatban élnek tovább. Úgy ahogy a sajátos kettősséget sugall az olvasás élménye is, az itt is, ott is, az én vagyok, és mégsem én semmit mással össze nem hasonlítható élményét. Egyszerre érzékeljük az olvasottak jelenvalóságát és távollétét, azt, hogy ránk is vonatkozik és nem is, amit olvasunk, egyazon pillanatban adjuk át magunkat egy képzeletbeli világnak és őrizzük meg kívülállásunkat. Nem igaz hát, hogy az olvasáskor csak a mű léteik, amely teljesen magával ragadja az olvasó személyiségét, mert hiszen mindvégig ott van mögötte a „kontextus” is, ismereteink szövevényes, dúsító, gazdagító háttere. Azt is mondhatnánk természetesen, hogy minél egyszerűbb „kontextusra”, minél kevesebb eligazító adatra van szükségünk a műélvezethez, annál önállóbb, teljesebb, szabadabb a vers. Csakhogy nem csupán a költő születési éve számít eligazító adatnak, hanem az előzmények végtelen sora az eladdig megírt művek garmadája, a korabeli szemlélet, erkölcs, világnézet, és nem utolsósorban: a mi szemléletünk, erkölcsünk, világnézetünk, tehát ráhangoltságunk is. Mi az, amit átvett, mi az, amit újított a költő. Mi az, ami egyéni, mi az, ami irányzatos vonás nála, esetleg utalás kortárs alkotókra. Nem valószínű, hogy könyvtárakat kellene átrágni egy-egy vers megértéséhez – riasztó perspektíva! –, de könyvtárakat átrágva bizonyosan nem unalmasabbá, éppen ellenkezőleg, izgalmasabbá válnak a költők remeklései is. Ha valóban remeklések! Hogyha nem azok, akkor a „kontextus” gazdagodásával párhuzamosan szegényednek, sorra-szerre kiderül, hogy ez sem új, az sem új, ezt is megírták már, azt is megírták már. Nincsen ebben semmi különös: egyszerűen arról van szó, hogy amiként, mondjuk, a bennünk élő elvont „virág” forgalom annál összetettebb, minél több valóságos virágot láttunk életünkben, úgy egy vers jelentésköre is a hozzá kapcsolható információk mennyiségével egyenes arányban tágítható. Ettől még öntörvény marad a vers, csak éppen el kell fogadnunk, hogy amiként a „virág” szó elolvasása is társításokra késztet, ugyanúgy a szöveg más rétegei, a szavak hangalakjai, a mondatszerkesztés vagy esetleg a költő életére való utalások is jelentést asszociálnak bennünk. Ez együtt: maga a mű jelentése, ami olvasónként és koronként változik, de alapvető mondanivalóját – „állagát” – mégis megőrzi.
    Ady Endre annyi hévvel, indulattal, szenvedéllyel, akkora célzatossággal szólt a világhoz, amelyben élt, annyira egy tőről fakadnak sokszor napi publicisztikái és versei, hogy mára már értetlenül kellene szemlélnünk őt. És mégsem. Életrajzának ismerete, megújító szerepének méltatása jelentésbővítő „kontextus” ugyan, iskolai tananyag ám élményadó maiságát ez csak gazdagíthatja, de nem helyettesítheti. Kíséreljük meg hát kétféleképpen megközelíteni az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ című verset. Először, feledve mindazt, amit Ady Endréről tudunk, próbáljunk csak a költeményből, az előttünk levő szövegből kiindulni és így körülírni mondanivalóját. Hasonlít ez a módszer a „műközpontú elemzéshez”, amikor a veres különböző jelentéssíkjait – hanganyagát, zenéjét, szókincsét, mondatszerkesztését, stílusalakzatait, a benne megjelenített látványt – sorra megvizsgálva jutunk el olyan, vagy esetleg egészen más konklúziókhoz, amilyeneket a kívülről, tehát járulékos információk segítségével történő megközelítés kínál. Beszéljen a mű! Ezt a mottót lehetne a módszer fölé írni. És tényleg általa ellenőrizhetjük magunkat, hogy csupán a mű beszél-e hozzánk, vagy belehalljuk azt is, amit már előre tudni velünk róla. Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ alaphelyzetét tulajdonképpen már a cím és az első két sor egyértelműen megadja: őrök vigyáznak az éjszakában, őket inti éberségre a költő, mert valamilyen veszély fenyeget. Az első strófa ezt az alaphelyzetet részletezi tovább, mesteri fogással egyesítve a leírásban a múltat és a jelent, amikor kélt évszakos („elmúlt nyarak” és „búcsúztató őszi Lidónak”) és két napszakot („Csillag-szórók és az éjszakák” és „hajnali / Párás, dísz-kócos tánci termen”) szembesít ugyanakkor, kisebb és nagyobb időegységben is érzékeltetve az elmúlást. A „strázsa” környezetét vázolva, egyúttal azt is felsorolja, hogy mik azok az értékek, amelyek „aggódva, árván" megőrzésre várnak. A felsorolás egyre általánosabb, és a második strófában már az összes részleteket egyetlen mondatba vonja össze a költő: »Az Élet él és élni akar.« Míg az előző versszak konkrét látványt, személetes leírást adott, itt az egyénített emléktöredékeken túllépve – vagy inkább azok hangulatára alapozva – már átfogó szimbólumokkal találkozunk. Az élet szépségével a »Véres és ostoba feneségeket« állítja szembe, az »embernek lenni” erkölcsi parancsával az „állat-hős igéket”, vagyis a "szomorú”, érző emberrel a frázisok embertelen morálját. A „csillag-szórós” ég képét, amely a szépséget és állandóságot szimbolizálja, két másik képpel erősíti fel, sokszorozza meg a költő („Szent-János bogarak a kertben”, és a „dísz-kócos tánci teremhez” is hozzáképzeljük kimondatlanul a csilláros mennyezetet). Ősz van, hajnal van, vége a táncnak, „emlékek” vannak csak, minden múlt idejű („elmúlt”, „búcsúztató”, „történt szépek, éltek és voltak”), minden távoli („Szívek távoli mosolya”). „Intés az őrzőkhöz”, harc a feledéssel, veszélyérzet, aggódás, értékmentés, kétségbeesett figyelmeztetés a költemény. Két legfontosabb sora nyilvánvalóan: „Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék”. Ezzel a két sorral ad távlatot nosztalgiájának, mert történelmi tapasztalatot sugall, az értékteremtő, szépségben hívő embert szembehelyezi a hamis „igék” nevében romboló „hősökkel”. Állásfoglalása nyilvánvalóan jogos és igaz, de vajon gondolatilag nem túlságosan áttetsző-e, nem túl sematikus-e ahhoz, kérdezhetnénk hogy csupán ennyiben foglaljuk össze a vers mondanivalóját. Nos, a vers mondanivalója: maga a vers. Mivel minden megfejtés valójában egyszerűsítés is, a lényeg az, hogy egy közhelyszerű gondolatot, amely önmagában nem mozgat meg minket, olyan hangulati erővel, olyan szuggesztíven igenel a költő, hogy ezzel érzelmileg is a maga oldalára állít minket, erkölcsi-érzelmi indítékot ad, hogy „strázsán” állóknak képzeljük magunkat. Már-már azt mondanám: arról győz meg, amit úgyis tudunk. De gy látszik, tudás és meggyőződés között különbség van. Nem mindegy egyetérteni valamivel vagy azonosulni is vele. A költészet csak kivételesen nyúlt bölcseleti újdonságokat nem is lehet ez a feladata, de mindig elhozza nekünk az egyetértés mellett az azonosulást is.
    Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ nyelvileg színes, érdekes, különös vers: bővelkedik alkalmi szóösszetételekben („csillag-szórók”, „dísz-kócos”, „állat-hős”, „Szépbe-szőtt”, hatásosan sűrítve egy-egy mellékmondatnyi közlést) és archaikus kifejezésekben vagy szóalakokban („strázsa”, „Flórenc”, „fenség”). A rapszodikusnak tetsző felsorolás szigorú szerkezetet takar, és ezt nemcsak a kétszer-kétszer strófanyitó és -záró sor mutatja, hanem az alapellentétet kifejező élet és halál többszöri, több alakban való előfordulása, vagy ahogy például az első versszak utolsó sorából az „aggódva, árván” a második versszak utolsó előtti sorában megváltozva visszatér: »őrzőn, árván«.
    Hogyha ismereteinket mozgósítva, kívülről közelítjük meg a verset, akkor talán azzal kezdhetnénk, hogy 1914-ben íródott, a háborús veszélyérzet ihlette a költőt, és kései konkrétabb, a látomásos megjelenítést valamennyire háttérbe szorító, „realistább” szimbolizmusának terméke. Rokoníthatnánk olyan remekműveivel, mint az EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA hiszen ugyanazon rettenet munkál mindkettőben, és elmondhatnánk azt is, hogy az archaizálás Ady Endre kedvelt módszere, nemcsak formai, hanem tartalmi jegy is: nagyon sokszor a múlt értékeire támaszkodva fordul szembe jelenével, és egy-egy archaikus kifejezés arra is jó, hogy a szó fogalmi jelentésén túl a költő már létező ismereteinkre apellálhasson, egy már bennünk élő hangulatra építhesse rá képeit. A hivatkozásokat még sokáig folytathatnánk, hiszen Ady Endre költői lénye, a költészetéből kirajzolódó szellemarc visszasugárzik minden egyes versére, nem tudhatjuk, hogy csak ennek a versnek a fényét látjuk-e, vagy a többitől is vett kölcsön néhány sugarat. A teljes átéléshez és megértéshez, úgy gondolom, mindként megközelítés szükséges, a vers keletkezési körülményeinek felvázolása épp úgy, mint a kortól és költőtől független, magányos műremek maiként való szemlélése. Nem feledhetjük, kihez szól, miért írta versét a költő. S el kell mindent felednünk, hogy egyszerre csak átélhessük: hozzánk szól a vers.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 12. sz. 1985.

Szemlér Ferenc (1906-1978): Heraklesz (legenda)

Heraklesz, a félisten, a dicső
kissé pihenni dúlt
világnagy munkái után
s újabb munkák előtt.
Győzelmei sok diadaljele
ott csüngött háza s tornáca falán.
Egy kissé eljátszott vele
elméje s büszke volt talán.
És joggal büszke lehetett,
mert ki aratott igazán
ily kis idő alatt
ilyen nagy diadalt
ilyen sok ellenség felett?!

Tüzelt a dél. A kék hellén habot
kék hellén szellő keze túrta.
Heraklesz elgondolkodott
és hosszú sorban tarka-barka
keveredésben látta-vítta szinte
a sok csatát, hol megvizült az inge.
A Hidra és a Vadkan s az Oroszlán
táncolt a nyári fényverésben – aztán
a Sztümfalidák tolla s különöskép
Augejásznak istállója ismét,
melyet – belévezetvén egy folyót -
huszonnégy óra alatt kimosott.

Nap csillogott égen, vízen,
zsongott a sziklapartú tenger.
Heraklesz is elszunnyadott – hiszen
félig volt isten csak, félig meg ember.
S ki győzött volt a Krétai Bikán
s lovával felétette Diomédeszt,
nyugodhat olykor délután
egy rövidet, de édest.
Ott hevert hát a hűs bőrheverőn,
bár nem hullt ki az éber
buzogány markából s merőn
fogta inas kezével.

A mormoló víz és a lanyha dél
olyan volt, mint a béke.
De hősünk máris álmodott: kövér
szörny hömpölygött elébe.
Sötét, keserű vízen lebegett,
mi ez a furcsa festék?…
Törékeny fehér lemezek
alkották szörnyű testét,
mely kígyó volt és sárkány és teve
s az eget-földet betakarta
kilencszázkilencvenkilenc feje
s kilencvenkilenc farka.

Heraklesz, kit a számos győzelem
lustává sohasem tett,
álmában sem ült egy helyen
s a szörnnyel ölrementek.
De lám a sok fehér lemez
lapját máris köréje fonta
s a sok-sok fej, mely bár üres,
dühös volt és goromba.
Harapta, marta, fojtogatta,
fröcskölte őt fekete lével
s száz torkát tátogatta,
ahol ő végzett egy fejével.

A f élisten megállt lihegve,
majd nekirontott, hol kövérebb.
Próbálta hosszant és keresztbe,
ahol kevésbé mar a méreg.
Próbálta keresztbe és hosszant,
próbálta hátulról s elülről,
hogy maga szinte belerokkant
az iszonyattól és dühtől.

És végül, mikor nem bírta tovább,
dühösen a vad szörnyre nézett.
„Árulja el nevét és állagát
- mondna neki – s hogy mily igézet
birtokában áll ellent így nekem,
kitől király s csatlósa retteg?…”
Gonosz mosoly terjengett csöndesen
ezer ajkán a szörnyetegnek.
Csak ennyit szólt: „Hm!… Ki vagyok?… Ki ám?…
Adjon be kérvényt… bélyegezve…
írja körül, amit tudni kíván…
és hat hét múlva jöjjön erre…”

S meg se rezzent a föld alatta,
mikor a félistent bekapta.
Ordítva ébredett a hős
rémálmából. A tenger tükörén,
akár a béke, fénylett az erős
és diadalmas nyári fény.
De ő markában fütykösét
forgatva várta, hogy a szörnyeteg 
újból támadjon a sötét
tintaízű mérges vizek felett.

„Zeüszre!” – mondta aztán – ily iszonytatót
nem láttam életemben!
Ha rágondolok, most is borzadok
s rezeg a bot kezemben.
De utánamegyek s ahol kapom,
majd megtáncoltatom
s még mielőtt
ő kapna be, majd én ölöm meg őt!”

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július

Hajdu Zoltán (1924-1982): Tudor Muresan (elbeszélő költemény)

1.
Tíz éve már. Augusztus volt.
A nagy, fényes, tiszta égbolt
alatt fecskék búcsúzkodtak,
szőlők értek édes mustnak,
a tengeri zöld szakálla
színét váltotta barnára,
s épp úgy szállt a kedves gólya, 
mint már annyi század óta.

Tíz éve már. A Kárpátok
szorosiba hűs szél vágott,
didergette a borókát,
festette az erdők lombját,
aranyat kevert a zöldbe,
sárga levelet a földre -
s mint már annyi század óta,
pipálva kelt a hegy csúcsa.

Tíz éve már. Soha nem volt
ország még ily meggyalázott;
a tatár is bitangolta,
fojtogatta török horda,
saját urai is nyúzták, -
nincs mérleg megmérni búját,
csak a síró nóta zengi…
de így soha, de így senki.

Tíz éve már, hogy Muresan
Tudor bá, a Havas útján,
hetven évig szolga sorba’
élvén – meghalt hősi módra.
Úgy esettel bátor harcban
az öreg bács, mint az apja,
mint nagyapja, s hej, ki tudja
hányan annyi század óta?

Tíz éve már. De reája
nem hullhat az évek fátyla.
Százszor tíz év is eltelhet,
dalunk róla énekelget;
örök fenyő a Havasban,
mint népe, oly halhatatlan -
ki tanúként áll melléje:
szabadságunk jó tíz éve.

2.
Görcsös botjára hajolva
olyan, mintha szobor volna,
áll a hegyen, néz a v9ölgybe,
hol az úton zúgva, bőgve
áramlik már reggel óra
keletről a náci hord a-
áll Tudor bá, s néz a völgyre
záporozó porfelhőbe…

Fut a német kelet felől,
menekül a Szovjet elől;
Sztálingrádnál szerteroncsolt
tetves, rongyos seregroncsok,
Ukrán földön megriasztott,
megtizedelt bősz bitangok,
éhezetten, mint a sáska,
jönnek, törnek rá hazánkra.

Áll Tudor bá, s nézi őket,
mintha nézne vad felhőket,
miktől óvni kell a nyájat,
mielőtt még vihar támad…
Mert az úton, hosszú sorba’
bandukol egy marhacsorda,
s aki hajtja, az nem pásztor,
megismerni puskájáról.

Lent, a falu rémült népe,
megreszket a dördülésre;
mintha a föld dorombolna,
úgy böffent a hegyek gyomra, 
az ágyúszó ide hallik,
tompán még, de már morajlik…
A háború szörnyű réme
jár a Kárpátok tövébe’.

S áramlik a náci horda
át a falun, mintha folyna,
s mint az árvíz rombol, ragad,
nyomában semmise marad,
csak a sírás, csak az átok,
s a por, mi a fákra szállott,
ló és tehén aprójószág
velük úszik el – az ország…

Áll Tudor bá, néz a völgybe,
s látja, három asszony jő fel.
Sírva mondják, panaszolják
falujuk keserves sorsát,
s kérik: vigye, menekítse
a nyájat, hisz nincs más kincse
a falunak… Meghallgatja,
aztán indul a Havasba.

3.
Megy Muresan, az öreg bács,
s csak kutyája, a hű Bundás,
meg a bizalom megy véle
a havasok rejtekébe.
S három napi juh-járásra
fel is érnek egy tisztásra,
hol a nagy Égettkő mellett,
a nyáj békében legelhet.

Napfény öntözi a tájat,
de a szél már ökörnyálat
úsztat s köt rá a boróka
magjától sötét bokorra.
Hetven éve? Ezer éve?
Áll a vén bács, s néz az égre…
Mint a fenyők s a hegy háta,
beillik a hegyi tájba.

Hetven éve? Ezer éve?
Ezer lehet, ha kezére
tekintsz, s orcája ráncára,
hóval teleszórt hajára…
Hetven év – közel egy század,
helye se volna a nyájnak,
mit ezalatt terelgetve
kísérgetett hegyről, hegyre.

Nincs hordó, hogy beleférjen,
mi tejet fejt életében,
s ha abból egy sajtot gyúrna,
mellette a Hold elbújna.
Harminc évig asszonytárssal,
azóta csak egymagában,
egy fia volt, a hazának
odaadta, a halálnak…

S mert élni kell, azért él még,
hetven évig jó cselédként,
s a kevéstől, mi még hátra
van – tán nem görnyed a háta?
Mindig másnak, mindig másnak,
most legalább – falujának;
s ha idáig volt jó szolga,
ezután már hogyne volna?

Kopott bundába burkolva,
néz a pásztor fel a Holdra,
annak is az udvarára,
„eső lesz” – mormog magába’.
Hallgatja a sűrű éjet,
zúgását az erdőszélnek,
s a dörgést, mély erősödve,
akárcsak ha közeledne…
4.
Bolyongja az erdő-mélyet
már két napja kétszáz német:
hosszú az út Sztálingrádtól,
ez maradt egy hadosztályból.
Junger őrnagy, a parancsnok,
arra kapott volt parancsot,
hogy csapjon fel „hős” csendőrnek,
fésülje át az erdőket.

De mielőtt még „hőssé” lett,
Junger őrnagy úgy eltévedt
az úttalan rengetegben,
hogy két napja jár egy helyben.
S a legények, víg legényi,
úgy megtanultak már félni,
hogy partizánt látnak menten,
ha egy száraz ág megreccsen.

Nem nyughat a hűs hajnalon,
Junger őrnagy dühös nagyon,
s bár sötét van, parancsot ád,
hogy szedjék fel a sátorfát.
A legénység fáradt, - s durva
szitkok között indul útra,
s alig érzi, hogy a fákra
hogy’ permetez a köd fátyla.

De még ötszázat se lépnek,
máris olyan vaksötétet
kavar a köd, hogy botolva
hullnak egymásra halomba.
S káromkodva, fújva, mászva,
hirtelen vad ugatásra
figyelnek föl, mely veszettül
tör a sötéten keresztül.

Egy pillanat – és vadulva,
rájuk ront egy juhászkutya:
csillapítnák, de nem lehet,
földre teper egy németet,
belérúgnak, szűköl s újra
ugrana már, hogyha tudna,
de már nem tud – lövés csattan,
mint mikor a húr elpattan…

Egy vonítás – aztán vége.
„Hé, ki vagy?” – vág a sötétbe
a kiáltás. Senki. Semmi.
„Falunak kell itten lenni” -
véli Junger felragyogva,
csupán Mosel hadnagy mondja:
„Nem falu ez, csak a nyája,
s ez a dög a nyáj kutyája…”

5.
Tudor bá, kezében balta,
feszülten figyel a zajra,
vár és hallgat. „Hátha, hátha
nem találnak a tisztásra…”
S míg szorongva áll a ködben,
egyszerre csak reádöbben,
hogy kutyája, jó Bundásra
nincs többé hűséges társa…

Reccsen az ág – megtalálják.
„Ki vagy? Ki vagy?” – körülállják.
Mit is mondjon? Mit feleljen?
Nem ért ő ezen a nyelven.
Mellbe verik, meg se inog,
nem bántja a némat szitok,
de orcája megvereslik,
mikor baltáját elveszik.

Mosel hadnagy román szóval
kérdez – s Tudor a szép szóra
már felelne: „Pásztor vagyok…”
De addigra puska ropog,
s kiáltozva, kacarászva
törnek rá a csöndes nyájra:
„Juhok… Juhok… Egész turma!”
S lövöldözik nagy halomba.

„Ne lőjék le, uram! Uram,
mit mondok majd a faluban?
Nem engedem!” – szól Tudor bá
de a hadnagy csak röhög rá:
„Nem adod, a hétszentségit?!
Bolond, minden a miénk itt!
Háború ez te vén hülye,
nyúzd a juhot egy-kettőre!”

És Tudor bá – mit csinálhat?
Nyúzni kezdi a fél nyájat.
Ropog a tűz, sütnek, esznek,
jó kedve lett a németnek.
Ropog a tűz, sír a gyanta,
benne sír az erdők hangja,
s minden rögje itt a földnek - 
csak a náci fickók bőgnek.

Szól a hadnagy Tudor bának:
„Velünk hajtod majd a nyájat…”
„Nem hajthatom, másé, uram!”
„Miket beszélsz? Nem megmondtam,
a miénk! Hát értsd meg végre!”
Majd sóhajtva néz az égre:
„Milyen vagy! A hazád védjük,
s egy juhot se adnál nékünk…”

6.
Junger őrnagy rádiója
reágyújt egy indulóra.
A füvön meg bezabálva
hever „vitéz” hadosztálya.
A nap immár nyugovóban,
Muresan bá nehéz búban
tereli, számolja nyáját,
ölbe vesz egy sarjú bárányt.

Junger őrnagy vakarózva
bólogat az indulóra:
„Htüringia, Thüringia,
meglátlak-e még valaha?”
De az indulót most, mintha
kettévágnák – és egy tiszta
hang azt mondja: Hírek. Aztán - 
rángás fut át Junger arcán.

„Mi az? Mi az? Hát mi történt?”
Ugrik Mosel hadnagy tüstént.
Áll az őrnagy is ijedten,
öklét rágja, hogy kiserken
piros vére, de nem érzi,
szürke ruháját bevérzi -
„Románia mától fogva
miellenünk fordult” – súgja.

„Érti, Mosel? – s szempillája
remeg. – Körül vagyunk zárva!”
Az a hang a rádióban,
tovább sorolja unottan:
„Ma augusztus huszonhárom…”
(Szél rohan át a tisztáson.)
„Harcok vannak Bukarestben…”
(A hangszóró nagyot reccsen.)

Nagyot reccsen, vihart jelez,
az ég alja tűzzel veres
nyugaton, de észak felől
közeleg egy sötét felhő.
Muresan bá a felhőket,
Junger őrnagy csak a földet
nézi – ég s föld gondolatjuk,
víz és tűz az indulatjuk.

7.
Ráng az őrnagy sápadt arca,
s fakad keserű szavakra:
„Előttünk az orosz sereg,
két oldalt a román lehet,
Mosel fiam, mit csináljunk?”
„Nyugat felé kell kivágjunk…”
„Hej, tán a madár se jár ott, -
ide azt a román bácsot!”

„Öreg, figyelj a szavamra,
tudsz-e utat napnyugatra?”
„Át az Ursu sűrűjében,
nem vezet út, még ösvény sem.”
„De te csak már jártál arra?”
„Jártam, uram, nehéz vadra…”
„S át tudnál-e menni újra?”
„Át, ha nem volna a turma.”

Egymás között diskurálnak,
s Tudor bá szól: „Arra Neamt-nak
könnyebb az út!” – „Bolond beszéd,
odaért már az ellenség!”
„Hogy ért volna, uram, oda,
nem ott bőg az ágyúk torka?”
„Nem ott búg, mert nem is bőghet,
a tieid reánk törtek…”

Érti Tudor bá, már érti,
hogy a hadnagy miért kérdi,
tudakolja azt az utat
át az Ursun, napnyugatnak?!
De nem kérd a hadnagy többet,
így parancsol: „Készülj, öreg,
még ma éjjel Ursun-túlra
vezetsz minket!” – „És a turma?”

„A turmát majd, ha megjárod,
visszajövet megtalálod!
Ne ez legyen most a gondod,
hogy’ viszel át, jól meggondold!
Nem térhetsz ki jobbra, balra,
tudd meg, ügyelünk mi arra!
S ha nem érünk hajnaltájba’
túlra – felhúzunk egy fára!”

Az Égettkő felett felhő
bontja szárnyát, sötét kendő.
Szemével vesz a vén pásztor
búcsút árva turmájától.
Fájdalmának nincsen hangja,
nem írtak még hangot arra,
csak szíve szól enyhítőnek:
„A mieink – rájuk törtek…”

8.
Két órája, hogy mehetnek
sötétjén a rengetegnek.
Elől közrefogva Tudor,
nehogy letérjen az útról,
nehogy el találjon futni,
sűrű cserjék közt megbújni.
Egyik karját Junger tartja,
másikon a Mosel marka.

„Hallod öreg, látsz-é, mondd csak?
El ne tévesszed az u tat!”
„Itt nőttem fel”, - mondja halkan,
mint ki gazda a Havasban.
S ahogy mennek botorkálva,
felettük zúg a szél szárnya,
villám csap a vaksötétre,
hasad az éj sűrű kékje.

„Hallod öreg, jól megyünk-e?” -
néz Junger az iránytűre.
Villanylámpája fényt áraszt. - 
„Hogyne mennénk”, - jő a válasz.
S ahogy mennek, botladozva,
megnyílik a felhők bokra,
s kövér cseppek hulldogálnak
ágira a fenyőfáknak…

(… Hogy hol tért le Muresan bá
az útról, ki megmondhatná,
nem él az már. Épp tíz éve,
hogy a föld jó televénye.
De úgy éjféltájt lehetett,
az eső javában esett,
mikor nem az Ursun-túlra,
de fordult a Neamt-i útra.)

Szól Tudor bá: „Ha így megyünk,
hajnal előtt ott lehetünk!
Már ha bírják a legények…”
Fújtat lihegve a német,
de nem tágít: „Csak ott legyünk,
hé szaporán, gyerünk, gyerünk!
Ne félj öreg, meg nem bánod,
jutalomra tarthatsz számot!”

Nő a vihar, nő csak egyre,
dől az eső a hegyekre,
hegyek közt a katonákra,
katonák közt Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
mintha folyna könnye árja,
s mintha népe könnye volna,
s ilyen bőven azért hullna.

9.
(… Mi lehetett lelke mélyén,
mikor ment a csapat élén,
s ráfordult a Neamt-i útra?
Én se tudom, más se tudja.
De azt tudom? Akármi volt,
igazságos egy bosszú volt,
de tudom: más nem lehetett,
csak gyűlölet, csak szeretet!

Mint annak az orosz hősnek,
akit ő tán nem is ösmert,
mert még olvasni se tudott;
hacsak mesében nem jutott 
híre hozzá hős Ivannak,,
hős Szuszanyin bosszújának.
De mint az az orosz ember,
úgy lett ő is igaz ember.

Minden népnek van meséje,
s törvény minden népmesében:
Pusztuljon, ki házunk dúlja,
ki kenyerünk ellopója,
ki borunknak megivója,
jószágaink elhajtója…
És Muresan, az öreg bács,
nagy mesélő hírében állt…)

Megy Tudor bá a sötétben,
a drága hegyek tövében,
a drága szál-fenyők alatt,
s így búsong a turma miatt:
„Mit csinálnak a kedveskék,
vajon nem szóródtak-e szét?
Farkas is törhetett rájuk,
elázhatott szép bundájuk…”

Hetven évi szolgasága
hull az erdők avarára,
mint szakadt rongy hull a sárba,
s visszatér az ijfúsága. -
„Elfutnátok? Nem futtok el!
Elbujnátok? Nem bujtok el!”
Megfeszül két inas karja,
rándul a két német marka.

Megy Tudor bá le Neamt fele,
megy a kétszáz rabló vele,
megy Tudor bá, s nem is tudja,
hogy mikor a Neamt-i útra
fordult – szerte hazájában,
szovjet harcosok nyomában,
készülődik szabadsága,
harcol érte népe pártja.

10.
Hajnal pírja kél a felhőn,
a vihar is csendesedőn
sustorog már, de az erdő
fölé ömlik még az eső.
„Na, öreg, hát megérkeztünk?”
„Uram, mindjárt ott is leszünk,
csak az erdőt kell elhagyjuk,
az erdőn túl ott is vagyunk.”

Elhagyják a sűrűséget,
de alighogy kettőt lépnek -
„Sztoj!” – dörög ki az esőből,
„Sztoj!” – csattan száz fegyvercsőből.
Maga Junger őrnagy végez
Tudor bával – a melléhez
szorírtja pisztolya csövét,
s át is átlövi a szívét.

Aztán futni kezd a német,
de messzire el nem érhet,
rövid negyedóra múlva,
ott áll, aki él még, sorba’.
Fegyverét elhányva reszket,
s letépi a vaskeresztet
a melléről maga Junger,
fogoly ő is, akár Mosel.

A havasok öreg bácsa
fekszik egy bokor aljába.
Úgy átölelte a földet,
el se engedi már többet.
Elgurult kopott kucsmája,
ősz haja hull homlokára,
vére ömlik a kis, sárga-
ölű havasi boglárra…

Végre ömlik a füvekre,
lepergett tűlevelekre,
vére ömlik széjjelfutva
da is, a Neamt-i útra…
Győzelmének mosolygása
reáfagyott ajakára,
és azt onnan letörölni
nem lehet már soha többé.

Zúg az erdő, de már alig,
a hegyek közt is pitymallik,
csak az eső könnye-árja
esik, esik egyfolytába’.
Esik, esik Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
sűrű ráncait kimossa,
cseppjeivel simogatja...

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július