Hajdu Zoltán (1924-1982): Tudor Muresan (elbeszélő költemény)

1.
Tíz éve már. Augusztus volt.
A nagy, fényes, tiszta égbolt
alatt fecskék búcsúzkodtak,
szőlők értek édes mustnak,
a tengeri zöld szakálla
színét váltotta barnára,
s épp úgy szállt a kedves gólya, 
mint már annyi század óta.

Tíz éve már. A Kárpátok
szorosiba hűs szél vágott,
didergette a borókát,
festette az erdők lombját,
aranyat kevert a zöldbe,
sárga levelet a földre -
s mint már annyi század óta,
pipálva kelt a hegy csúcsa.

Tíz éve már. Soha nem volt
ország még ily meggyalázott;
a tatár is bitangolta,
fojtogatta török horda,
saját urai is nyúzták, -
nincs mérleg megmérni búját,
csak a síró nóta zengi…
de így soha, de így senki.

Tíz éve már, hogy Muresan
Tudor bá, a Havas útján,
hetven évig szolga sorba’
élvén – meghalt hősi módra.
Úgy esettel bátor harcban
az öreg bács, mint az apja,
mint nagyapja, s hej, ki tudja
hányan annyi század óta?

Tíz éve már. De reája
nem hullhat az évek fátyla.
Százszor tíz év is eltelhet,
dalunk róla énekelget;
örök fenyő a Havasban,
mint népe, oly halhatatlan -
ki tanúként áll melléje:
szabadságunk jó tíz éve.

2.
Görcsös botjára hajolva
olyan, mintha szobor volna,
áll a hegyen, néz a v9ölgybe,
hol az úton zúgva, bőgve
áramlik már reggel óra
keletről a náci hord a-
áll Tudor bá, s néz a völgyre
záporozó porfelhőbe…

Fut a német kelet felől,
menekül a Szovjet elől;
Sztálingrádnál szerteroncsolt
tetves, rongyos seregroncsok,
Ukrán földön megriasztott,
megtizedelt bősz bitangok,
éhezetten, mint a sáska,
jönnek, törnek rá hazánkra.

Áll Tudor bá, s nézi őket,
mintha nézne vad felhőket,
miktől óvni kell a nyájat,
mielőtt még vihar támad…
Mert az úton, hosszú sorba’
bandukol egy marhacsorda,
s aki hajtja, az nem pásztor,
megismerni puskájáról.

Lent, a falu rémült népe,
megreszket a dördülésre;
mintha a föld dorombolna,
úgy böffent a hegyek gyomra, 
az ágyúszó ide hallik,
tompán még, de már morajlik…
A háború szörnyű réme
jár a Kárpátok tövébe’.

S áramlik a náci horda
át a falun, mintha folyna,
s mint az árvíz rombol, ragad,
nyomában semmise marad,
csak a sírás, csak az átok,
s a por, mi a fákra szállott,
ló és tehén aprójószág
velük úszik el – az ország…

Áll Tudor bá, néz a völgybe,
s látja, három asszony jő fel.
Sírva mondják, panaszolják
falujuk keserves sorsát,
s kérik: vigye, menekítse
a nyájat, hisz nincs más kincse
a falunak… Meghallgatja,
aztán indul a Havasba.

3.
Megy Muresan, az öreg bács,
s csak kutyája, a hű Bundás,
meg a bizalom megy véle
a havasok rejtekébe.
S három napi juh-járásra
fel is érnek egy tisztásra,
hol a nagy Égettkő mellett,
a nyáj békében legelhet.

Napfény öntözi a tájat,
de a szél már ökörnyálat
úsztat s köt rá a boróka
magjától sötét bokorra.
Hetven éve? Ezer éve?
Áll a vén bács, s néz az égre…
Mint a fenyők s a hegy háta,
beillik a hegyi tájba.

Hetven éve? Ezer éve?
Ezer lehet, ha kezére
tekintsz, s orcája ráncára,
hóval teleszórt hajára…
Hetven év – közel egy század,
helye se volna a nyájnak,
mit ezalatt terelgetve
kísérgetett hegyről, hegyre.

Nincs hordó, hogy beleférjen,
mi tejet fejt életében,
s ha abból egy sajtot gyúrna,
mellette a Hold elbújna.
Harminc évig asszonytárssal,
azóta csak egymagában,
egy fia volt, a hazának
odaadta, a halálnak…

S mert élni kell, azért él még,
hetven évig jó cselédként,
s a kevéstől, mi még hátra
van – tán nem görnyed a háta?
Mindig másnak, mindig másnak,
most legalább – falujának;
s ha idáig volt jó szolga,
ezután már hogyne volna?

Kopott bundába burkolva,
néz a pásztor fel a Holdra,
annak is az udvarára,
„eső lesz” – mormog magába’.
Hallgatja a sűrű éjet,
zúgását az erdőszélnek,
s a dörgést, mély erősödve,
akárcsak ha közeledne…
4.
Bolyongja az erdő-mélyet
már két napja kétszáz német:
hosszú az út Sztálingrádtól,
ez maradt egy hadosztályból.
Junger őrnagy, a parancsnok,
arra kapott volt parancsot,
hogy csapjon fel „hős” csendőrnek,
fésülje át az erdőket.

De mielőtt még „hőssé” lett,
Junger őrnagy úgy eltévedt
az úttalan rengetegben,
hogy két napja jár egy helyben.
S a legények, víg legényi,
úgy megtanultak már félni,
hogy partizánt látnak menten,
ha egy száraz ág megreccsen.

Nem nyughat a hűs hajnalon,
Junger őrnagy dühös nagyon,
s bár sötét van, parancsot ád,
hogy szedjék fel a sátorfát.
A legénység fáradt, - s durva
szitkok között indul útra,
s alig érzi, hogy a fákra
hogy’ permetez a köd fátyla.

De még ötszázat se lépnek,
máris olyan vaksötétet
kavar a köd, hogy botolva
hullnak egymásra halomba.
S káromkodva, fújva, mászva,
hirtelen vad ugatásra
figyelnek föl, mely veszettül
tör a sötéten keresztül.

Egy pillanat – és vadulva,
rájuk ront egy juhászkutya:
csillapítnák, de nem lehet,
földre teper egy németet,
belérúgnak, szűköl s újra
ugrana már, hogyha tudna,
de már nem tud – lövés csattan,
mint mikor a húr elpattan…

Egy vonítás – aztán vége.
„Hé, ki vagy?” – vág a sötétbe
a kiáltás. Senki. Semmi.
„Falunak kell itten lenni” -
véli Junger felragyogva,
csupán Mosel hadnagy mondja:
„Nem falu ez, csak a nyája,
s ez a dög a nyáj kutyája…”

5.
Tudor bá, kezében balta,
feszülten figyel a zajra,
vár és hallgat. „Hátha, hátha
nem találnak a tisztásra…”
S míg szorongva áll a ködben,
egyszerre csak reádöbben,
hogy kutyája, jó Bundásra
nincs többé hűséges társa…

Reccsen az ág – megtalálják.
„Ki vagy? Ki vagy?” – körülállják.
Mit is mondjon? Mit feleljen?
Nem ért ő ezen a nyelven.
Mellbe verik, meg se inog,
nem bántja a némat szitok,
de orcája megvereslik,
mikor baltáját elveszik.

Mosel hadnagy román szóval
kérdez – s Tudor a szép szóra
már felelne: „Pásztor vagyok…”
De addigra puska ropog,
s kiáltozva, kacarászva
törnek rá a csöndes nyájra:
„Juhok… Juhok… Egész turma!”
S lövöldözik nagy halomba.

„Ne lőjék le, uram! Uram,
mit mondok majd a faluban?
Nem engedem!” – szól Tudor bá
de a hadnagy csak röhög rá:
„Nem adod, a hétszentségit?!
Bolond, minden a miénk itt!
Háború ez te vén hülye,
nyúzd a juhot egy-kettőre!”

És Tudor bá – mit csinálhat?
Nyúzni kezdi a fél nyájat.
Ropog a tűz, sütnek, esznek,
jó kedve lett a németnek.
Ropog a tűz, sír a gyanta,
benne sír az erdők hangja,
s minden rögje itt a földnek - 
csak a náci fickók bőgnek.

Szól a hadnagy Tudor bának:
„Velünk hajtod majd a nyájat…”
„Nem hajthatom, másé, uram!”
„Miket beszélsz? Nem megmondtam,
a miénk! Hát értsd meg végre!”
Majd sóhajtva néz az égre:
„Milyen vagy! A hazád védjük,
s egy juhot se adnál nékünk…”

6.
Junger őrnagy rádiója
reágyújt egy indulóra.
A füvön meg bezabálva
hever „vitéz” hadosztálya.
A nap immár nyugovóban,
Muresan bá nehéz búban
tereli, számolja nyáját,
ölbe vesz egy sarjú bárányt.

Junger őrnagy vakarózva
bólogat az indulóra:
„Htüringia, Thüringia,
meglátlak-e még valaha?”
De az indulót most, mintha
kettévágnák – és egy tiszta
hang azt mondja: Hírek. Aztán - 
rángás fut át Junger arcán.

„Mi az? Mi az? Hát mi történt?”
Ugrik Mosel hadnagy tüstént.
Áll az őrnagy is ijedten,
öklét rágja, hogy kiserken
piros vére, de nem érzi,
szürke ruháját bevérzi -
„Románia mától fogva
miellenünk fordult” – súgja.

„Érti, Mosel? – s szempillája
remeg. – Körül vagyunk zárva!”
Az a hang a rádióban,
tovább sorolja unottan:
„Ma augusztus huszonhárom…”
(Szél rohan át a tisztáson.)
„Harcok vannak Bukarestben…”
(A hangszóró nagyot reccsen.)

Nagyot reccsen, vihart jelez,
az ég alja tűzzel veres
nyugaton, de észak felől
közeleg egy sötét felhő.
Muresan bá a felhőket,
Junger őrnagy csak a földet
nézi – ég s föld gondolatjuk,
víz és tűz az indulatjuk.

7.
Ráng az őrnagy sápadt arca,
s fakad keserű szavakra:
„Előttünk az orosz sereg,
két oldalt a román lehet,
Mosel fiam, mit csináljunk?”
„Nyugat felé kell kivágjunk…”
„Hej, tán a madár se jár ott, -
ide azt a román bácsot!”

„Öreg, figyelj a szavamra,
tudsz-e utat napnyugatra?”
„Át az Ursu sűrűjében,
nem vezet út, még ösvény sem.”
„De te csak már jártál arra?”
„Jártam, uram, nehéz vadra…”
„S át tudnál-e menni újra?”
„Át, ha nem volna a turma.”

Egymás között diskurálnak,
s Tudor bá szól: „Arra Neamt-nak
könnyebb az út!” – „Bolond beszéd,
odaért már az ellenség!”
„Hogy ért volna, uram, oda,
nem ott bőg az ágyúk torka?”
„Nem ott búg, mert nem is bőghet,
a tieid reánk törtek…”

Érti Tudor bá, már érti,
hogy a hadnagy miért kérdi,
tudakolja azt az utat
át az Ursun, napnyugatnak?!
De nem kérd a hadnagy többet,
így parancsol: „Készülj, öreg,
még ma éjjel Ursun-túlra
vezetsz minket!” – „És a turma?”

„A turmát majd, ha megjárod,
visszajövet megtalálod!
Ne ez legyen most a gondod,
hogy’ viszel át, jól meggondold!
Nem térhetsz ki jobbra, balra,
tudd meg, ügyelünk mi arra!
S ha nem érünk hajnaltájba’
túlra – felhúzunk egy fára!”

Az Égettkő felett felhő
bontja szárnyát, sötét kendő.
Szemével vesz a vén pásztor
búcsút árva turmájától.
Fájdalmának nincsen hangja,
nem írtak még hangot arra,
csak szíve szól enyhítőnek:
„A mieink – rájuk törtek…”

8.
Két órája, hogy mehetnek
sötétjén a rengetegnek.
Elől közrefogva Tudor,
nehogy letérjen az útról,
nehogy el találjon futni,
sűrű cserjék közt megbújni.
Egyik karját Junger tartja,
másikon a Mosel marka.

„Hallod öreg, látsz-é, mondd csak?
El ne tévesszed az u tat!”
„Itt nőttem fel”, - mondja halkan,
mint ki gazda a Havasban.
S ahogy mennek botorkálva,
felettük zúg a szél szárnya,
villám csap a vaksötétre,
hasad az éj sűrű kékje.

„Hallod öreg, jól megyünk-e?” -
néz Junger az iránytűre.
Villanylámpája fényt áraszt. - 
„Hogyne mennénk”, - jő a válasz.
S ahogy mennek, botladozva,
megnyílik a felhők bokra,
s kövér cseppek hulldogálnak
ágira a fenyőfáknak…

(… Hogy hol tért le Muresan bá
az útról, ki megmondhatná,
nem él az már. Épp tíz éve,
hogy a föld jó televénye.
De úgy éjféltájt lehetett,
az eső javában esett,
mikor nem az Ursun-túlra,
de fordult a Neamt-i útra.)

Szól Tudor bá: „Ha így megyünk,
hajnal előtt ott lehetünk!
Már ha bírják a legények…”
Fújtat lihegve a német,
de nem tágít: „Csak ott legyünk,
hé szaporán, gyerünk, gyerünk!
Ne félj öreg, meg nem bánod,
jutalomra tarthatsz számot!”

Nő a vihar, nő csak egyre,
dől az eső a hegyekre,
hegyek közt a katonákra,
katonák közt Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
mintha folyna könnye árja,
s mintha népe könnye volna,
s ilyen bőven azért hullna.

9.
(… Mi lehetett lelke mélyén,
mikor ment a csapat élén,
s ráfordult a Neamt-i útra?
Én se tudom, más se tudja.
De azt tudom? Akármi volt,
igazságos egy bosszú volt,
de tudom: más nem lehetett,
csak gyűlölet, csak szeretet!

Mint annak az orosz hősnek,
akit ő tán nem is ösmert,
mert még olvasni se tudott;
hacsak mesében nem jutott 
híre hozzá hős Ivannak,,
hős Szuszanyin bosszújának.
De mint az az orosz ember,
úgy lett ő is igaz ember.

Minden népnek van meséje,
s törvény minden népmesében:
Pusztuljon, ki házunk dúlja,
ki kenyerünk ellopója,
ki borunknak megivója,
jószágaink elhajtója…
És Muresan, az öreg bács,
nagy mesélő hírében állt…)

Megy Tudor bá a sötétben,
a drága hegyek tövében,
a drága szál-fenyők alatt,
s így búsong a turma miatt:
„Mit csinálnak a kedveskék,
vajon nem szóródtak-e szét?
Farkas is törhetett rájuk,
elázhatott szép bundájuk…”

Hetven évi szolgasága
hull az erdők avarára,
mint szakadt rongy hull a sárba,
s visszatér az ijfúsága. -
„Elfutnátok? Nem futtok el!
Elbujnátok? Nem bujtok el!”
Megfeszül két inas karja,
rándul a két német marka.

Megy Tudor bá le Neamt fele,
megy a kétszáz rabló vele,
megy Tudor bá, s nem is tudja,
hogy mikor a Neamt-i útra
fordult – szerte hazájában,
szovjet harcosok nyomában,
készülődik szabadsága,
harcol érte népe pártja.

10.
Hajnal pírja kél a felhőn,
a vihar is csendesedőn
sustorog már, de az erdő
fölé ömlik még az eső.
„Na, öreg, hát megérkeztünk?”
„Uram, mindjárt ott is leszünk,
csak az erdőt kell elhagyjuk,
az erdőn túl ott is vagyunk.”

Elhagyják a sűrűséget,
de alighogy kettőt lépnek -
„Sztoj!” – dörög ki az esőből,
„Sztoj!” – csattan száz fegyvercsőből.
Maga Junger őrnagy végez
Tudor bával – a melléhez
szorírtja pisztolya csövét,
s át is átlövi a szívét.

Aztán futni kezd a német,
de messzire el nem érhet,
rövid negyedóra múlva,
ott áll, aki él még, sorba’.
Fegyverét elhányva reszket,
s letépi a vaskeresztet
a melléről maga Junger,
fogoly ő is, akár Mosel.

A havasok öreg bácsa
fekszik egy bokor aljába.
Úgy átölelte a földet,
el se engedi már többet.
Elgurult kopott kucsmája,
ősz haja hull homlokára,
vére ömlik a kis, sárga-
ölű havasi boglárra…

Végre ömlik a füvekre,
lepergett tűlevelekre,
vére ömlik széjjelfutva
da is, a Neamt-i útra…
Győzelmének mosolygása
reáfagyott ajakára,
és azt onnan letörölni
nem lehet már soha többé.

Zúg az erdő, de már alig,
a hegyek közt is pitymallik,
csak az eső könnye-árja
esik, esik egyfolytába’.
Esik, esik Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
sűrű ráncait kimossa,
cseppjeivel simogatja...

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július