Szép Ernő: Tüneményes, horribilis

Tüneményes volt az udvari bál Budán valaha.

És horribilis összeget vesztett volt némelyik éjszaka a lengyel herceg a mi Nemzeti Kaszinónkban, meg a magyar gróf a bécsi Jockey-Clubban.

Ma, ma mim tüneményes vajon?

Tüneményes az az ár, amit Goldstein fizet viselt férfiruhákért.

Most olvastam az apróhirdetés közt. Szórul szóra. Tüneményes árakat fizetek viselt férfiruhákért. Goldstein (utca, házszám, emelet, ajtó).

Az alatta következő apróhirdetésben egy másik fantaszta, Kardos, horribilis árakról susog. Horribilis árakat fizetek használt férfiruhákért. Házhoz jövök. Kardos (utca, házszám emelet, ajtó).

Az első pillanatra valami meséset képzel el az ember. Két megbolondult amerikai milliárdos. Más kámeákat gyűjt, vagy holland festőket. Ezeknek a használt férfiruha a szenvedélyük.

Avagy két bájos emberbarát, két égből pottyant Róbert bácsi, Goldstein és Kardos. Ezt találták ki, hogy boldogítsák a sínylő urakat, akik el szokták adni az öltönyeiket.

Aki el szokta adni a lejárt öltönyeit, az a polgári személy, az a mai világban csak akkor válik meg az öltönytől, amikor az már a legkopottabb frázisnál is kopottabb, sőt ha már szakadozni kezd, mint a nyári felhő.

Istenem, negyvenöt pengőért vadonatúj kész férfiruhát mutogatnak a Rákóczi úti kirakatok.

Képzelhetni azt az árat, amit Goldstein az ilyen vacakért adhat. Nyolc pengő, hat pengő, négy pengő… igazán tüneményes.

Gondolják, hogy többet adhat Kardos akár olyan ruháért, amelyikben még van valami életerő, de a gazdájának muszáj túladni rajta, mert mondjuk, meghívott mára egy leányt moziba és büfébe? Esetleg más típus a ruha gazdája, gyereke van, akihez orvost kell hozatni. Az ilyen kiszolgáltatott alakkal pláne könnyen megalkuszik az a szegény Kardos. Mondjuk öt pengőért bepólyálja azt a használt férfiruhát abba az uborka mintás nagykendőbe. Hát nem  horribilis?

Várjanak, szakítok még egy-két szép virágot maguknak az Apró kertészetéből.

Például ezt az úri leányt, aki masszíroz, manikűröz hölgyeket a saját lakásán, főlépcsőház. Esetleg kívánatra házhoz megy.

Úri leány. Tavaly még vizsgázottnak, ügyesnek, elismertnek jelezte magát a masszőr, aki ajánlkozik. Az idén csípem rajta először, hogy úri voltával csábít a nyomor kis rabnője.

Az úri leány, akit a Sacre-Coeur-ben ápoltak; akit Skóciába vittek nyárra; az úri leány, akinek az arcképe megjelent a „Társaság”-ban, a decens egy sor gyönggyel a nyakában; az úri leány, aki szigorúan figyelt a teniszversenyen; aki arkas Imre viharfelhős dalait zongorázta, az úri leány.

az úri leány, aki most könyvel és gépír; aki divatrajzot űz és regényt fordít ; aki táncot és tornát tanít; a patikában ott ül a kasszában, a fogászaton ott áll a doktor mellett; s ott áll a drogériában a pult mögött s ott ül a kalapszalon naptalan műhelyében; és kitanulja a manikűrt meg a masszázst… és felejt minden igényt és elejt minden álmot, csak egyetlenegy babonát suttog még, azt, hogy ő úri leány, úri leány…

Itt egy másik úri leány is könyörgöm: angol leckét kínál, óráját egy pengőért.

Hány órát adhat egy nap egy úri leány? Tízet? Nem. Hisz fele ideje a villamosra megy el. Ötöt? Ez öt pengőt jelentene naponta, hanem abban a rovatban még hat másik úri leány jelentkezik, mind egy pengővel méri az angol leckéket.

Tessék, egy úri asszony is. Ezt aprózza. Fiatal úri asszony úriember ismeretségét keresi, aki kereskedelmi érettségi öccsét szerény álláshoz juttatná. „Megalkuvás” jeligére főkiadóba.

Istenem és mindenem.

A legmélyebb dantei köröket járjuk.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc. 23-29.

Szép Ernő: Dekobra négy vizei

Mesélek Maguknak a világraszóló Maurice Dekobra felől, a csodálatos nagy ember felől, aki a Hálókocsik Madonnáját írta.

Jelzem, magam nem olvastam a Hálókocsik Madonnáját, de semmi más művét Dekobrának, betűt se. Jó, hogy az olvasónak nem kell vizsgázni, Dekobra miatt elhasalnék.

De hát annál csodásabb ez a Dekobra nekem, annál misztikusabb, mert nem ismerem.

Tudom, kedvet találok a fényes franciának magyarországi rabjai előtt, ha híradással vagyok Felőle.

Most csúszott le a francia lap a díványomról, csuda dolgokat olvastam abban Maurice Dekobra személyéről, élete módjáról, kényeiről.

Az elgázolt szegény magyar írók bőre alá is örömöt pumpálok, biztos, ha véletlenül elolvassák ezt a Dekobrára vonatkozó intimpistát. Van forró dicsőség ezen a világon igenis, van magas sors, van a művészlétnek fantáziája, adott tündöklést a ritka fizikum köré az intelligens úristen, aki szellemi lelki fiait az emberiség közé ajándékul bocsájtotta.

Voilá: Maurice Dekobra, a Hálókocsik Madonnája alkotója.

Öt percre fogadta egy párisi magazin szerkesztőjét az írógépen játszó Tünemény. A szőnyegek, képek, gyöngyfüggönyök, márvány, malachit olyan gyönyör-álma, olyan délibábos víziója közepett, hogy az öt perc alatt a szerkesztő megbűvölt szemei nem is bírták átvenni, elérni, letartóztatni.

Monsieur Dekobra a szájába szúrt egy parfümírozott cigarettet a szerkesztőnek, és aztán méltóztatott maga felől egy kis adagot csevegni.

Először is odamutatott egy égig érő aranyfalra. Az az aranyosság  csupa aranyhátú díszkötés volt: a Hálókocsik Madonnájának, meg a többi Dekobra-mesterműveknek a világ összes nyelvein megjelent példányai.

azután rázendített egy kínai gongra: behozták a titkárság szobáiból az az reggel érkezett leveleket. Van abban londoni ladyké, indiai hercegnőké, svéd grófnőké, meg dán baronesszeké, meg kínai, japán dámácskák levelei, francia nyelven perszer; ez egy se vár választ, csak reggeli imádságát suttogja el Párizs felé, M. Maurice Dekobra címére.

A szerkesztő egy lucidus pillanatában azalatt észre tudta venni egy chef d’oeuvreökkel borított selyemfalon vagy harminc indus maharaja díszmagyaros fényképét, dedikálva.

Miuitán elmesélte pár szóval a Mester, hogy minden második esztendőben ír egy könyvet a világnak. Minden első esztendőt az utazásnak szentel. Most például Brazíliában, Chinában, Patagóniában és a Tűzföldön fog tölteni. Az útra plajbászt se visz magával. Csak néz, csak álmodoz. Mindnyájunk szent érdekében álmodik.

Az ötödik percben a trance-ba bágyadó szerkesztőt a mesés íróasztalhoz intette Dekobra. Nézze barátom ezt a négy kristály palackot itt sorjában. Tudja, mi van ezekben a sejtelmes színekkel merengő palackokban? Azoknak a messze-messze nagy folyóknak a vizei, amelyeknek a partjain utazásaim közt ábrándoztam. Ez a Nílus vize, ez a Ganges vize, ez az Amazon vize, ez a Mississippi  vize. Néha hintálom a palackokat, hogy remegjenek a szemem előtt a föld leggyönyörűbb folyói. S aztán beléjük is szoktam mártani az ujjam hegyét… tudja, inspirálnak.

Így írhatta a Hálókocsik Madonnáját, amelyet soha életemben nem adatik majd elolvasnom, mert látatlanban utálom.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. ápr. 2-8.

Szép ernő kézírása

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. febr. 23. - márc. 1.

Nagy Endre: Levél Szép Ernőhöz

Édes barátom!

Nem félek tőle, hogy elragadtatásom értékét lerontja a közönség szemében, ha megnevezem azt a köteléket, amely az utóbbi évtizedekben fűz hozzád. Nem félek, mert mesterségünk, örömünk, életünk az irodalom és, hála Istennek, irodalomban az embert nem a barátjáról ismerni meg, hanem a tolláról. Tolladnak egyetlen lendülete többet beszél az érdekedben, mintha ezt az egész nagy folyóiratot teledadognám a magasztalásoddal.

Nemcsak azért örülök az „Azra” ünnepiesen megkonduló sikerének, mert ezután most már kikerülhetetlenül rád fognak virradni azok a szép napok, amelyek elől olyan szigorúan elzárkóztál eddig. De örülök, mert egy magasabb erkölcsi világrend törvényének a diadalát látom benne ebben a szomorú világban, amelyben a siker már-már egyetlen jussa a tehetségnek.

Végigandalogtam a darabodat („darab” – milyen nyers, darabos szó ez!) és mosolyogva gondoltam a furfangosokra, a szakértőkre, a majsztromokra, akik csavarokkal, fogaskerekekkel, emeltyűkkel, süllyesztőkkel akarják megmozgatni az emberi szívet. És nemcsak annak örültem, hogy egy költő egész egyénisége, sőt egész költői termése olyan illat-szimfóniában árad szét a színpadról, int egy sok kötetes antológiából, hanem hogy – beszéljünk prózai nyelven – „közönségsiker” volt. Igen, közönségsiker, amikor néhány órára leoldódik az emberek szívéről minden gond, nyomorúság, a szépség, mint valami láthatatlan tündér átölel mindenkit, valami mámoros örömben érzi testvérnek magát mindenki, és amikor vége van, mindenki sóhajt egyet, hogy milyen kár, hogy már vége van, hogy már megint kezdődik az élet, amelynek legnagyobb öröme sem tud olyan szívderítő lenni, int a te művednek legkönnyfakasztóbb szomorúsága. És a közönség kifelé menet, ha elhalad a pénztár előtt, okvetlenül eszébe jut, hogy ezt az estét ajándékba kapta és ez az ajándék nem múlt el azzal a pár gyorsan elillant órával, hanem hazaviszi magával, színnek, melegségnek az álmaihoz.

Mikor Mohamed, a rabszolga agonizál, az emberek körülötte babonásan mondják:

- Pszt! A lélek szól belőle!

Ezt mondtam én is, amíg remekművedet hallgattam.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 8. sz. Bp., 1930. febr. 16-22.