Édes
barátom!
Nem
félek tőle, hogy elragadtatásom értékét lerontja a közönség szemében, ha
megnevezem azt a köteléket, amely az utóbbi évtizedekben fűz hozzád. Nem félek,
mert mesterségünk, örömünk, életünk az irodalom és, hála Istennek, irodalomban
az embert nem a barátjáról ismerni meg, hanem a tolláról. Tolladnak egyetlen
lendülete többet beszél az érdekedben, mintha ezt az egész nagy folyóiratot
teledadognám a magasztalásoddal.
Nemcsak
azért örülök az „Azra” ünnepiesen megkonduló sikerének, mert ezután most már
kikerülhetetlenül rád fognak virradni azok a szép napok, amelyek elől olyan
szigorúan elzárkóztál eddig. De örülök, mert egy magasabb erkölcsi világrend
törvényének a diadalát látom benne ebben a szomorú világban, amelyben a siker
már-már egyetlen jussa a tehetségnek.
Végigandalogtam
a darabodat („darab” – milyen nyers, darabos szó ez!) és mosolyogva gondoltam a
furfangosokra, a szakértőkre, a majsztromokra, akik csavarokkal,
fogaskerekekkel, emeltyűkkel, süllyesztőkkel akarják megmozgatni az emberi
szívet. És nemcsak annak örültem, hogy egy költő egész egyénisége, sőt egész
költői termése olyan illat-szimfóniában árad szét a színpadról, int egy sok
kötetes antológiából, hanem hogy – beszéljünk prózai nyelven – „közönségsiker”
volt. Igen, közönségsiker, amikor néhány órára leoldódik az emberek szívéről
minden gond, nyomorúság, a szépség, mint valami láthatatlan tündér átölel
mindenkit, valami mámoros örömben érzi testvérnek magát mindenki, és amikor
vége van, mindenki sóhajt egyet, hogy milyen kár, hogy már vége van, hogy már
megint kezdődik az élet, amelynek legnagyobb öröme sem tud olyan szívderítő
lenni, int a te művednek legkönnyfakasztóbb szomorúsága. És a közönség kifelé
menet, ha elhalad a pénztár előtt, okvetlenül eszébe jut, hogy ezt az estét
ajándékba kapta és ez az ajándék nem múlt el azzal a pár gyorsan elillant
órával, hanem hazaviszi magával, színnek, melegségnek az álmaihoz.
Mikor
Mohamed, a rabszolga agonizál, az emberek körülötte babonásan mondják:
-
Pszt! A lélek szól belőle!
Ezt
mondtam én is, amíg remekművedet hallgattam.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 8. sz. Bp., 1930. febr.
16-22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése