Lardent
asszonynak hitvesi rábeszélő készsége teljes arzenálját latba kellett vetni, hogy
meggyőzze férjét, milyen elsőrendűen fontos és szükséges a fogadóest
megrendezése. Ha az ember vidékről Párizsba költözik, úgy – Lardent asszony
nézete szerint – elsősorban megfelelő társaságot kell toboroznia maga köré és
társadalmi téren is eleget kell tenni kötelezettségének. Erre pedig
legalkalmasabb, ha estélyt adnak.
Ha
meggyőznie nem is sikerült kopaszságában is keményfejű férjét, Lardent asszony
annyit mégis elért, hogy a ház ura sóhajtva beleegyezését adta az estély
megrendezéséhez. Sőt ahhoz is hozzájárult, hogy irodalmi estélyt adjanak…
Az
irodalmi estély kényes és fájdalmas pont volt Lardent úr életében… Amikor
néhány hónappal Párizsba költözése előtt megházasodott, felesége csinos,
szerény vidéki mintaasszonyka volt, vízfestésben kiváló, zongorázásban ügyes,
univerzális tehetség, aki leveleiben is stíluskészséget és könnyedséget árult
el. Lardent úr úgy képzelte el a jövőjét, hogy az első és egyetlen gyermekük
megszületése után megerősödik kissé, testben és lélekben egyaránt, végképp szakít
a szépművészetekkel és inkább a háztartás művészete foglalja le… De nem így
történt! Lardent úr egy napon bemutatta fiatal feleségét egyik hivatali
kollégájának, akit később ebédre is meghívtak házukba. A vendég – mialatt
Lardent úr ebéd után lepihent – hosszan elbeszélgetett a háziasszonnyal.
irodalomról volt szó és Lardent asszony elmondotta, hogy lánykorában naplót
vezetett, most pedig megszokta, hogy a nap eseményeit apró, kerek kis
karcolatokba foglalja össze. Hosszas unszolásra meg is mutatott néhány ilyen
apró novellát… Ekkor aztán kiderült, hogy a hivatali kolléga tulajdonképpen
szépíró, munkatársa egy kis lapnak, amelynek elmét Lardent asszony sohasem
hallotta s legközelebb önálló kötetet fog kiadni… És Lardent asszony elfulladó
lélegzettel, az izgalomtól kipirulva hallgatta, amikor az író elragadtatott
hangon dicsérte tehetségét:
-
Asszonyom, gratulálok! Ezekben az apróságokban egy kivételes, ritka tehetség
bontogatja szárnyát… Megbízhat az ítéletemben, önből még világhírű írónő
lesz!... azonnal üljön neki egy regénynek, semmi habozás és könnyen megnyerheti
a Goncourt-díjat.
Innen
kezdve Lardent asszony életében új korszak nyílt meg. Az ebédlőt
dolgozószobának alakította át. A nagy ebédlőasztalnak csak egyik kis sarkán
terítettek, a többit elborították a kéziratok, könyvek, jegyzetek és
témafüzetek. Lardent úr úgy érezte magát, mint a tyúk, aki valami hattyúfiókát
költött ki fészkében… Ámulva hallgatta feleségét és egyre kevesebbet, mert
ellentmondani neki.
Így
született meg az irodalmi estély terve… Lardent asszony irodalmi szalonja! A
szeretetre méltó írókolléga bőséges listát állított össze, revüdirektorokból,
művészekből, sporthírességekből, színészekből s hozzávették az akadémia néhány
tagját is.
-
De ezek a hírességek nem fogadják el a meghívást és nem jönnek el –
nyugtalankodott Lardent asszony.
-
Egynéhány lemondásra számítanunk kell – hangzott a válasz -, azért írtam
háromszor annyi vendéget össze.
Az
estély napján csakugyan egész szép számban gyülekeztek össze a vendégek Lardent
asszony szalonjában. Megették a szendvicseket és a száraz süteményeket,
megitták a könnyű bort s közben szakadatlanul fecsegtek, rajongtak és
lelkesedtek. Lardent asszony eleinte meg volt elégedve az estély sikerével. Az
első óra emelkedett hangulatban telt el… Ekkor azonban egyszerre mintha
ellanyhult volna a zsibongás. az irodalmi szalon felett a sötét unalom kezdte
kieregetni félelmetes denevérszárnyait.
Lardent
asszony, hogy megmentse a helyzetet, felkérte Radinouard kisasszonyt, a
hírneves, fiatal zongoraművésznőt, játsszon valamit a vendégeknek. A barna,
cigány külsejű, nyugtalan szemű leány nem sokat kérette magát, leült a
zongorához, lehúzta a gyűrűjét és letette a kottatartó mellé. Aztán megrázta a
fejét és belevágott a billentyűkbe. A szalonban elnémult a tömeg, a hangok
orkánja viharzott elő, a zongora nyögött, recsegett, ingadozott s a zenedarab
befejeztével olyan örömbeli, viharos tetszés tört ki, hogy Radinouard
kisasszony alig győzte megköszönni a tapsokat. Egyszerre azonban a mosolygó
zongoraművésznő rémült sikoltásban tört ki:
-
Szent Isten, a gyűrűm! Hová lett?
A
gyűrű csakugyan eltűnt a zongoráról. Nem csoda, hiszen az egész háromlábú
hangszer valósággal táncot járt a produkció alatt. Nagy keresés indult meg. Az
urak térden csúszva vizsgálták át a szekrények porlepte alját, a szőnyegeket
felszedték, mindent átkutattak, össze-vissza forgattak, a gyűrű azonban nem
került elő. A művésznő szívtépő zokogásban tört ki. Elmondta, hogy a
smaragdfüzérrel díszített briliánsgyűrű a legkedvesebb emléke, amit az
édesanyjától örökölt… Ó, micsoda szerencsétlenség! A többiek részvéttel
vigasztalták… Lardent úr maga volt az eleven kétségbeesés. A hangulat valóban
kínos volt. Ekkor azonban Lardent asszony csendet kért:
-
Mélyen tisztelt vendégeim – kiáltotta csengő hangon -, nincs semmi ok az
izgalomra. Olyan kitűnő és válogatott társaságot van szerencsém a házunkban
üdvözölni, hogy természetesen a legkisebb gyanúra sem lehet ok. Úgy gondolom,
valaki tréfából magához vetet a gyűrűt, s most valahogy kínos helyzetbe került.
azt javaslom tehát, hogy két percre oltsuk el a világosságot és a sötétben a
tréfacsináló tegye vissza a gyűrűt erre a kis ezüst tányérkára, amit íme, az
asztal közepére helyezek el…
A
következő pillanatban vaksötétség támadt. A mélységes csendben tisztán
hallatszott, amint valaki lábujjhegyen az asztalhoz surran. A fém ezüstös
csörrenése hangzott, aztán ismét a halk csoszogás: innen kezdve teljes némaság.
Megkönnyebbült
sóhajjal kattantotta fel Landent asszony a villanylámpa kapcsolóját. Az irodalmi
szalont ragyogó világosság öntötte el. Radinouard kisasszony, a fénytől
hunyorogva, nevető jókedvvel indult el az asztal felé.
A
gyűrű azonban nem volt az asztalon. Sőt, nyomtalanul eltűnt – az ezüst tányérka
is.
(VÉCSEY LEÓ fordítása)
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 5. sz. Bp., 1930. jan. 26.-febr.
1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése