Az
Azráról beszéljek?
Nagyon
fáradt vagyok. A mások életétől. Kinyitom reggel az újságot… el akarok szökni
rögtön erről a világról. Úgy szeretnék menni a járdán, sűrű fátyol alatt, hogy
ne lássák az arcomat. Szégyellek itt lenni. Elmegy mellettem egy elhasznált
ember, magába beszél… egy másik ember a lábamra lép, pedig nincs is tolongás.
Olyan szórakozott, mint az orgonaművész, akinek harmincöt regiszter zúg a
homlokában. Ki merné megkérdezni, min gondolkozik? Látja maga az iskolás
gyerekeket, tudja, miért nem lökdösődnek, mikor felmennek az iskolába? Nem
reggeliztek. A villamoson egy fiú ott a peronon lenéz a cipőmre; nézi, mélyen,
finom cipőm van nekem, úgy csudálja, el próbálja képzelni, hogy ez az úr direkt
elment egy suszterhez cipőt csináltatni. Nem bírja megérteni, kinéz a peronról,
úgy töri a fejét, míg el nem bágyad az esze. Vannak itt hímek és nők, ide
jöttek, fel vannak szerelve az élethez érzékekkel és érzésekkel, úgy fel vannak
szerelve, mint a búvár a tenger fenekéhez, mint a pilóta az éghez, mint a
tűzoltó a tűzhöz. És aztán nem veszik hasznát a csuda felszerelésnek… úgy kell
eltölteni nekik az időt a halálig. Az életből kimaradtak.
Igen,
az Azráról beszéltem.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 7. sz. Bp., 1930. febr.
9-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése