Fred William Withe: A csonka levél

 

I.

- Nem, bizonyos vagyok benne, hogy már nem szeret! – suttogta maga elé a szőke lady Mary, s könnybe fürdő két gyermekszeme csupa csengő, kétségbeesés volt.

Az öreg grófnő maga is megrémült, de azért gondtalan mosolyt erőltetett kárminnal bőven megpótolt, energikus, keskeny ajakára:

- Meggyőződtél erről?

- Meggyőződtem, mama!

- Mikor egy asszony tétovázik, akkor mindig ilyen határozottan szokta kijelenteni gyermekem, hogy biztos a dolgában… Időtlen idők óta minden asszony azt képzeli, hogy a férje nem szereti, elidegenült tőle és megcsalja. S ha akad is egy-kettő…

- Aki bizonyosan tudja- szakította félbe lady Mary.

- Az is tévedhet! – vágta ki diadalmasan az öreg grófnő.

A leánya azonban türelmetlenül felállott:

- Te mindig optimista voltál és leszel, anyám – mondotta mélységes keserűséggel a hangjában. - Te azt hiszed, minden ember olyan nemes szívű és egyenes, mint te magad.

- De szívecském, ha te valóban meggyőződtél erről, akkor tökéletesen igazad van. Akkor kár tovább vesztegetni a szót.

Lady Mary odahajolt és könnyedén megcsókolta az anyját:

- Bizony, kár is a szót vesztegetni, mama – mondotta. – Egy bizonyos, s ez az, hogy én biztos vagyok a dolgomban. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, de annyi tény, hogy pontosan megéreztem, amikor az uram érzése megváltozott. George éppen olyan udvarias és figyelmes, mint eddig! Maga a jóság és gyengédség!... De mégsem szeret már úgy, mint azelőtt…

-  Természetes, hogy nem! – vetette közbe a grófnő.

- Pontosan érzem, hogy meg tudna lenni nélkülem. Tökéletesen boldog lenne akkor is, ha eltűnnék az életéből… Ebben biztos vagyok. S ma reggel ezt meg is mondtam neki…

- De hát természetesen, gyermekem, ez így van! Ez a férfiak szerelme!... Azt hitted, olyan férjed lesz, aki nem tud élni nélküled… ha éppen muszáj?

- Az más kérdés, mama, hogy én mit hittem!... De most már mennem kell. Itt a diner ideje…

Lady Rothwell a karjába zárta a leányát, mintha mg most is a régi kisgyermek lenne.

- Drága kicsi lányom – suttogta -, azt hiszem, túlzottan sötét színben látsz mindent. Gondolj arra, hogy a férjed nem éppen földre szállott angyal. Férfi! Pláne, nős férfi! Az pedig csélcsap és ingatag természetű mind, ahány csak van a földön… Az apád…

II.

Lady Mary hosszan elgondolkodott édesanyja szaván, mialatt fogata hazafelé röpítette.

- Tulajdonképpen semmiféle tény vagy bizonyíték nincsen arra, hogy megcsal – mormogta maga elé. – De fontos itt a tény és bizonyíték? az bizonyos, hogy az érzéseimben nem tévedek. George az utolsó hat hónapban teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna… Most aztán én álljak elő tényekkel és bizonyítékkal? Hat hónapja éppen, hogy utoljára úgy szólított: May! Istenem, hogy tudta ezt mondani… Mennyi szerelem és lobogás volt a suttogásában… May…

Lady Mary két csillogó gyermekszeme ismét könnyekké telt meg. Alig tudta eltüntetni a sírás nyomát, mire otthonába érkezett. Amikor a szobájába sietett, hogy átöltözzék az ebédhez, egy pillanatra meglátta a férjét, amint az íróasztala mellett ült és buzgón írt. A toll megállás nélkül, szakadatlanul szántotta a fehér papírlapokat. S amikor lady Mary egy negyedóra múlva visszatért az öltözőszobából még mindig íróasztala mellett találta a férfit. Annyira elmerült a munkájába, hogy észre sem vette, amikor a felesége a szobájába lépett. Csak akkor riadt fel, amikor felesége már közvetlenül mellette állt. De akkor aztán úgy meghökkent, hogy a tollat kiejtette kezéből és ijedt kiáltással ugrott fel íróasztala mellől:

- Te… te vagy az, Mary! – dadogta -, óh, hogy megijesztettél… Milyen ideges vagyok!

A karját azonban valahogy védőn terjesztette az íróasztalon maradt, sűrűn teleírt papírlapok felé, mintha meg akarná akadályozni, hogy lopva, titokban, egyetlen sort is elolvashasson a felesége.

- Megijesztettelek? Miért?... Most jöttem éppen haza a mamától. Teára hívott ma, csak ketten voltunk…

- Persze, jól kibeszéltétek magatokat… Rólam természetesen! Egyáltalán az utóbbi időben feltűnő gyakran felkeresed az édesanyádat.

- Feltűnő gyakran? Tudod jól, hogy csak akkor megyek a mamához, amikor egyedül maradok itthon.

- Egyszóval ez virágnyelven azt jelenti, hogy az utóbbi időben túlságosan sokat hagytalak egyedül… de hiszen akkor nincs semmi baj! Van egy drága, jó anyuskád, akit felkereshetsz, s nem érzed egyedül magad, ha történetesen nekem fontos politikai tárgyalásaim vannak…

Kis ideig kényelmetlen csend támadt. Azután lady Mary alázatos, szinte könyörgő hangon megszólalt:

- George… én, én… csak azt akarom mondani… amiről ma reggel beszéltünk, azt én nem értettem úgy, ahogy hangzik. Természetesen tudom, hogy meg tudnál élni nélkülem… ha nem lennék! De mégis látod, sokszor az az érzésem - a fiatalasszony hangja alig észrevehetően megremegett -, hogy nem jelentem számodra azt, amit eddig…

- Mary! – mormogta a férfi és a remegő asszony keze után nyúlt.

- Igen, igen… ugye nem igaz ez, George? – felelte a szőke gyermekasszony. – Ugye nem igaz.

- A kérdésedre mindjárt felelek –mondotta a férfi felegyenesedve. Menj csak előre az ebédlőbe, be kell fejeznek ezt a fontos levelet, pár pillanat múlva azonban ott leszek én is…

Lady Mary lassan ment ki a szobából, s az ajtó előtt állva maradt. Hallotta odabenn a toll percegését, aztán kulcscsomó csörrent, az íróasztal alsó kis szekrénykéjének ajtaja felpattant – egyedül ezt a kis szekrénykét zárta be mindig George -, majd ismét bezárult. Aztán hallotta még, amint férje a másik kijáraton át a szobájába siet.

A következő pillanatban lady Mary ismét benn volt a dolgozószobában. A teleírt papírlapok valóban eltűntek az íróasztalról. De ahogy tekintete az íróasztal alsó kis szekrénykéjére esett, hirtelen valami fehér papírlap parányi csücskét pillantotta meg, ami kikandikált az apró szekrényajtó alsó hasadékán. A fiatalasszony lehajolt, rózsaszínű körmével megcsípte a papírlap szélét és gyors mozdulattal kirántotta. Kiterített ív volt a papírlap, két oldal, teleírva George határozott, kissé kusza, nagyvonalú kézírásával. Csakugyan az iménti levél a része. A tinta, alig megszáradva fátyolosan csillogott még a friss vonalakon.

- May! Csodálatos, varázshatalmú, kegyetlen May! – táncoltak a fiatalasszony szemei előtt a kusza tintasorok. – Miért beszélsz arról, hogy határozatlan az érzésvilágom, hogy megváltoztam, s hogy valaha elszakadhatunk egymástól? Hát azt hiszed, valóban azt hiszed, hogy egy pillanatig is élni tudnék nélküled?... Nem, nem, ha jól tudod mekkora hatalmad van fölöttem! Hiszen ha tudnék, akkor sem akarnék egy percig sem élni nélküled, kis May, életem egyetlen, legnagyobb, utolsó szerelme, ki mindennél több, aki…

Ennyi volt, több nem állott a papírlapon! A folytatása már a következő lapra esett, amit irigyen magába rejtett az íróasztal lezárt szekrénykéje… Lady Mary számára azonban elég volt ennyi is. A szíve egyszerre ujjongó örömmel és mélységes hálával telt meg.

- Kis May, életem egyetlen, legnagyobb, utolsó szerelmes – suttogta maga elé és boldog könnyek fátyolozták el szemét. – Ez hát a válasz a reggeli szavaira, hogy meg tudna lenni nélküle is, ez a válasz a mostani kérdésére, hogy megváltoztak az érzései… May, csodálatos, varázshatalmú, kegyetlen May! Óh, milyen szép ez!... Drága, jó, hűséges, gyengéd George! Nem tudta így élőszóval elmondani ezeket, levélben akarta közölni vele… de ő megzavarta.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 7. sz. Bp., 1930. febr. 9-15.