Erdős Renée: Khema a bűvös kezű

I.

Matlai remete körülnézett barlangjában.

Bizony ez a barlang nem volt valami épületes látvány. Falai barnák voltak a mécses füstjétől. Itt, ott kis sárga patakok helye rozsdállott rajtuk, ahogy a víz a sziklák között leszivárgott és otthagyta nyomát.

- Ejnye – gondolta magában Matali és a fejét csóválta -, ez nem jól van így! Nem méltó hely ez az istenek számára. A ragyogó Sakka elfordítja szemét, ha véletlenül ide pillant a barlang belsejébe és a virágok szégyenkeznek és hamar elvesztik életüket ilyen csúf helyen! Ki kell meszelnem a barlangot!

És Matali rendbe hozta remetesége hajlékát. A levélágyat felfrissítette, a könyveit megtörölgette, a vizes korsóját kiöblítette, a közeli forrásnál és megszárította a napon. Aztán magára öltötte egyetlen darócruháját, meztelen lábára felhúzta saruját, leakasztotta a barlang faláról és az alamizsnás bögréjét és ezt gondolta magában:

- Most el kell mennem Benaresbe, hogy egy kis agyagot kolduljak, amellyel a barlangom falát betapaszthatom, hogy fogja a fehér meszet, amivel ki akarom meszelni.

A bögrét a nyakába akasztotta, kezébe vette görcsös vándorbotját és megindult Benares felé. Útközben nézte a vidéket és lelke felvidult.

- Óh, gyönyörű természet – gondolta magában és szeme megtelt a szépséggel, amely előtte elterült, - igaz, hogy semmit sem tud önmagáról, mint ahogy a papíros sem tud magáról semmit, amit a bölcsek teleírnak az ő gondolataikkal! Mégis milyen gyönyörűsége a léleknek, a papírlapok forgatása! Éppen így, a természet is őrzi az istenek gondolatait és minden szál virág; egy szép ötlet, és kitalálás és a dombok finom hajlása: egy-egy halhatatlan gondolat s az útszéli fák és bokrok, mind megannyi mosoly, melyet az Isten leejtett a földre! Áldassék az ő neve!

Ezt gondolta a szent ember és folytatta útját Benares felé.

A kapukon innen, a szegény emberek hajlékai előtt, megállt és zt gondolta magában.

- Miért mennék be a városba, ahol a gazdagok laknak, akiknek palotái mindig szép rendben vannak, s a hol bizonyára nem tartanak kéznél agyagot, amire nekem szükségem van? Itt vannak ezek a szegény emberek, akik maguk meszelik ki a lakásukat, majd ezektől kérek.

És megállt egy szegényes viskó ajtaja előtt és várt.

Kis idő múlva meglátja őt a szegény ember lánya, aki a viskóban lakott, kilép hozzá és megkérdezi tőle.

- Szent ember mit akarsz itt? Mi magunk is szegények vagyunk és alig van a házunkban egy falat száraz kenyér? Miért nem mégy koldulni a gazdagok küszöbére?

- Nem ételért jöttem – felelte alázatosan Matali -, arra gondoltam, talán adhatnál nekem egy kevés agyagot, amivel a barlangom falát kitapaszthatnám.

A fiatal lány haragos pillantást vetett a remetére és azt gondolta magában.

- Hát ezek már agyagot is koldulnak? Mire való, hogy cifrálkodjanak a lakásukkal, amelyben egyedül élnek és soha látogatót nem fogadnak? Most odaadjam neki az agyagot, ami a kamrában van s amelyre nekem magamnak is szükségem lesz?

Matali a szent aszkéta látta a leány haragos pillantását, és mert lelke nyitva állt a láthatatlan és titkos dolgok felé, kitalálta a leány gondolatait.

Ezért csak állt a küszöbön, némán, alázatosan, meghajtott fejjel és várt.

A leány pedig nézte őt egy darabig, és lelke megenyhült az alázat láttára és felébredt benne az irgalom. Kiment a kamrába, hozott egy jó csomó agyagot és beletette a remete bögréjébe.

- Itt van, amire szükséged van – mondta neki nyájasan -, most menj békével, és ha neked úgy tetszik, imáidban légy szószólóm az istenek előtt.

Matali megköszönte az agyagot és visszament a hegyek közé.

Kitisztította barlangját, aztán telehordta virágos gallyakkal s akkor leborul az istenek szobra előtt és ezeket mondta:

- Mennyek felséges lakói, ha előttetek a ti szolgátok, Matali kedves; tegyétek, hogy a fiatal leány, aki ma irgalmasságot gyakorolt velem, a következő életében elvegye jutalmát tettének. az ő haragos pillantásáért büntessétek meg őt azzal, hogy csúnyának és szegénynek szülessék. .De amiért nekem az agyagot adta, tegyétek, hogy a kezében olyan bűvös varázserő legyen, amelynek senki se tudjon ellenállni, s az ő hűvös keze emelje ki őt a szegény sorsból és az ő nyomorult kasztjából és legyen első az elsők közt és a legirigyeltebb asszony.

Az Istenek pedig meghallották Matali kérését és mennyei trónjukon ülve mosolyogva bólintottak felé és zengzetes kórusban felelték:

- Úgy legyen, Matali.

II.

Sok évvel ezután történt, hogy Benares királya megöregedvén visszavonult a világi élettől, az uralkodástól és trónját átadta fiának, az ifjú Balkának.

A város készült a koronázási ünnepségekre és az egész környék megmozdult és fölment Benaresbe, hogy lássa a nagy fényt, hallja a kürtök és dobok zenéjét és lássa a királyt, amint minisztereivel és szolgáival, az udvari ragyogó kísérettel körüllovagolja a várost.

mint egy teli kaptár, úgy zúgott Benares ezen a napon. A parkokban ünnepségek folytak, a nép pedig, aki a kapukon túlról özönlött be a városba, csak bámult és gyönyörködött és éltette a királyt.

Balka pedig, az ifjú király, mikor már a hivatalos ünnepségeknek vége volt, levetette ragyogó ruháit, lerakta a koronázási ékszereket, felöltözött álruhába, besötétítette arcát és így, álöltözetben kiosont a palotából és elvegyült a népközé, hogy hallja, mit beszélnek róla és kihallgassa kívánságaikat, vágyaikat, vagy titkos panaszaikat, mert igazságosé és jó ura akart lenni népének az ifjú fejedelem.

És ahogy ment az utcákon és tereken, ahol az ünneplő sokaság hullámzott föl és alá, egyszer csak a kapuhoz közel meglát egy csoport fiatal leányt, amint éppen kövekre állva, kinyújtott nyakkal és kíváncsiságtól égő szemekkel néznek valahova.

A keskeny úton, mely egy térbe torkollott: Surama jött, a nemes kurtizán, háza népétől kísérve a magas hordszéken. Négy szolga hozta őt, ezenkívül két fáklyás és két legyezőtartó rabszolga vette körül. Mögötte jöttek tanítványai az ifjú kurtizánok, gyönyörű ruhákban, felvirágozott hajjal, koszorúval a keblükön.

Csuklóikon és bokáikon zengtek a drága aranyperecek, fülükben csilingeltek az aranyos függők. Ékes selyem sarijukban olyanok voltak, mint a tavasz tündérei. Őket követte egész serege azoknak az ifjaknak, akik a szépséges Surama udvarához tartoztak. ezek vidáman és csevegve követték a kurtizán hordszékét és tréfás kiáltásaik kiszálltak a tömegbe.

De mindezek fölött a legtündöklőbb volt maga Surama.

Felnyúlva a hordszék aranyos oszlopai között, amint ült mereven, a tömeg fölött átnéző szemmel magasra tornyozott fekete hajával, ékszereivel meztelen karjain drágakövekkel a hajában és igazgyöngyökkel a mellén, kezében a hattyútoll legyezővel, valóban felséges jelenség volt, Sarija, melyet Daccában szőttek, a legfinomabb selyemből, tele volt arany és ezüst hímzéssel. Fején a diadém ragyogott.

Egy öreg ember térdre vetette magát a földön, azon a helyen, mely felé a Surama közeledett és felkiáltott:

- Isteni kurtizán,e gy szegény öreg ember kér, kegyeskedj rám vetni egy pillantást drágakő szemedből és ő kérni fogja a szerelem Istenét, hogy sokáig megtartsa szépségedet!

Surama a kurtizán megmozdult és legyezőjével intett. A díszes menet egy percre megállt. És Surama arra fordította fejét, ahol az öregember a porban térdelt, lenézett rá és fejét félrehajtva rámosolygott ajkával, mely egy pirosra festett kagylóhoz volt hasonló és két hosszúkás mandulaszemével, mely ragyogott és égett, mint két távoli csillag. És miután neki adta a legszebb mosoly alamizsnáját, csengő hangon így szólt hozzá:

- Boldog vagy-e, öregember?

- Boldog vagyok! – felelte az, és meghajtotta fejét és karjait a mellén keresztbe tette.

Ekkor Surama ismét intett legyezőjével s a menet folytatta útját a tér felé.

A fiatal leányok csoportja pedig csak nézett utána, mint egy bűvös látomás után látomás után és közülök az egyik felsóhajtott és szólt:

- Oh, boldog Balka! Oh, boldog ifjú király!

A király pedig, Balka, aki álöltözetben ott állt köztük, meglepetve fordult arrafelé, és meglátva így szólt hozzá:

- Miért sóhajtod te a király nevét? Mi köze Balkának Suramához?

- Mert Surama a király kedvéért vonult ki háza népével és kíséretével, hogy a király meglássa szépségét és kedvét találja benne.

- Te bohó! – mind a király -, hát nem tudod, hogy Balka háremében háromezer asszony van, akik közül a legcsúnyább is szebb, int Surama?

Ezt mondva, szemügyre vette a leányt és látta rajta, hogy ez csak egy szegény Csandala leány, mert nagyon szegényesen, bár tisztán volt öltözve és sarija fakó volt a sok mosástól.

És látta, hogy a leányka nem is szép; noha még egészen fiatal volt, csaknem gyermek. Vállai keskenyek, nyaka vékony és mellén a sari redőt nem vetett, annyira lapos és fejletlen volt még a leányka keble.

Mégis, volt benne valami, ami a király figyelmét lekötötte és később, mikor a leányok maguk között játszani kezdtek valami egyszerű játékot, amit a nép gyermekei szoktak, ő is közéjük állt a körbe és megfogta a leányka kezét.

Ebben a pillanatban, ahogy keze a leány kezéhez ért, a király testén remegés futott át. Olyan érzése volt, mintha egy isteni lényt érintett volna. Kimondhatatlan boldogság árasztotta el szívét, hogy szemei elhomályosodtak tőle és szíve dobogni kezdett.

De azért folytatta a játékot és ahogy a kör feloszlott és ismét egybekapcsolódott: keze újra és újra a leány kezéhez ért és a boldogság, amit ettől érzett, egyre jobban hatalmába kerítette.

Mikor aztán a játéknak vége volt és a leányok elszéledtek: odament hozzá és így szólt:

- Mi a te neved és hol lakol?

- Az én nevem Khema és a kapukon kívül lakom, a szüleimnél.

- Én hazakísérlek téged- mondta a király -, én is a kapukon kívül lakom.

És megindultak együtt a leány lakása felé.

Az úton a király tovább kérdezte a leányt:

- Ki a te atyád?

- az én atyám hajómunkás volt és a kikötőben dolgozott, de aztán beteg lett, a lába megbénult, most mindig az ágyban fekszik és anyám és én dolgozunk helyette.

- Eljegeztek-e téged? – kérdezte a király.

- Nem jegyeztek el, mert én rút vagyok és senkinek sem kellek – felelte Khema szomorúan.

Mire a király így szólt, mert szíve égett a szerelemtől.

- Én eljegyezlek téged! Eredj haza atyádhoz és kérdezd meg, nekem ad-e feleségül.

Khema végignézett a férfin és azt mondta csendesen:

- Te is nagyon szegény vagy, így hát egymáshoz illünk. Gyere velem és majd beszélek atyámmal.

- Azt is mondd meg neki – folytatta a király -, hogy én téged nappal nem láthatlak, te sem láthatsz engem. Csak késő éjjel jöhetek hozzád és még virradat előtt kell, hogy elhagyjalak és semmi ajándékot nem adhatok neki éretted.

- Megmondom – felelte Khema és bement atyjához és elbeszélte neki a dolgot az idegen férfivel.

Khema atyja pedig azt gondolta magában.

- Ez a leány rút és szegény. Ki fogja őt feleségül kérni? Ezenkívül pedig gyönge is és csak keveset bír dolgozni. Legjobb, h odaadom őt az első embernek, aki kéri.

És beleegyezett, hogy a leánya az idegen felesége legyen.

Ettől az éjszakától fogva a király mindené éjszaka, mikor már az egész palota aludt, kilopódzott szobáiból és szegényes ruhában kiment a város kapuján és fölkereste Khemát a nyomorult viskóban.

És napról napra jobban megszerette Khemát. És Khema is megszerette férjét, akinek arcát sohasem látta, és akinek az igazi nevét nem tudta.

Hosszú, boldog éjszakákon át a király karjában tartotta fiatal hitvesét és nagyobb gyönyörűséget érzett, mintha Indra mennyországában lett volna és más asszony nem élt az ő számára és háremében a háromezer asszony, illatban és fényben hiába várta, hogy a király csak egyszer is átlépje az asszonyok házának küszöbét.

III.

a király azonban egyre azon törte a fejét, hogyan és mily módon vigye Khemát palotájába és helyezze el az asszonyok között?

Miután szerelmének titkát senkivel sem közölte, kénytelen volt minden éjszaka álruhában, befestett arccal és egyedül kimenni a város kapuján, hogy feleségét fölkeresse.

Ez pedig egyrészt fárasztó volt reá nézve, másrészt veszedelmekkel is járt.

Ha azt a leányt így, ahogy volt hazaviszi, az udvari nép és az egész ország nevetni fog rajta és azt fogják mondani, hogy az eszét vesztette. Azok nem ismerték azt a bűbájt és varázst, ami a leány testében lakozott, hogy aki csak egyszer is megérinti őt, nem tud többé elszakadni tőle. Ki kellett tehát találni valamit, hogy az egész város ennek a varázsnak a hatalmába kerüljön és megértse a király cselekedetét.

A király ezen a módon törte a fejét éjjel és nappal, míg végre olyan eset adódott elő, amely ezt a tervét lehetővé tette.

Történt ugyanis, hogy egy éjszaka, mikor a király megint meglátogatta Khemát a kunyhóban, őt szomorúan és szótlanul találta, ágyán fekve, a sötét szobában.

- Mi lelt téged? –kérdezte a király -, mi bajod?

- Az én atyám beteg – felelte Khema -, vérhast kapott és igen nagyon szenved.

- Mi ennek az orvossága? – kérdezte a király.

És Khema felelte:

- Rizslepényt kellene készíteni, olvasztott vajjal, tejjel, mézzel és cukorral, attól meggyógyulna. De mi olyan szegények vagyunk, hogy nem tudjuk ezt az ételt megszerezni.

Ezt mondván Khema arcát a párnához szorította és sírt.

A király sokáig hallgatott, aztán így szólt:

- Ne sírj, Khema. A te atyád meg fog gyógyulni. Én holnap éjszaka elhozom neked ezt az ételt.

Ezt mondva magához ölelte hitvesét és hajnalig mulatott vele, akkor pedig hazament a palotájába.

Hazaérve megmosta arcát, átöltözött és az udvari szakácsnál megrendelte a rizslepényt olyan módon, ahogy neki a leány mondta.

Este pedig vett két kosarat, az egyikbe beletette az egyik rizslepényt, a másikba pedig a másikat. De a második kosár fenekére elrejtette a koronaékszereknek egy igen szép és fölöttébb értékes darabját, s csak azután tette fölibe a lepényt.

S amikor az éjszaka leszállt, megint befestette arcát, fölvette a kopott és szegényes ruhát, kezébe vette  a két kosárkát és elment a leányhoz.

- Elhoztad a rizslepényeket? – kérdezte tőle a leány.

- Itt vannak –mondta a király, és elővette az egyik kosarat, amelyikben pusztán csak a rizslepény volt és szólt tovább. – Nézd Khema, én is nagyon szegény vagyok s azért csak nagy kínnal sikerült nekem ezt a két lepényt megszereznem. Tehát add oda holnap atyádnak ezt az egyiket, hadd egye meg. :Ezt a másik kosarat pedig tedd el neki másnapra, hogy legyen mit ennie és gyógyulása teljes legyen.

A leány nagyon megörült az ajándéknak és attól a gondolattól, hogy atyja meg fog gyógyulni, mélységes hálával volt urához és így egy nagyon boldog éjszakát töltöttek együtt.

Reggel korán, mikor az ura elhagyta őt, bement atyjához és odaadta neki a rizslepényt. Az evett belőle, és mert igen pompásan volt készítve és sok volt, még a feleségének is juttatott belőle, a maradékot pedig a leányának adta, miután ez megmondta neki, hogy ura egy másik rizslepényt is hozott számára.

A király pedig hazament, megfürdött, átöltözött és így szólt a komornyikjához:

- Hozd el nekem az én koronaékszeremet, amit csak kivételes alkalmakkor szoktam viselni, mert ma minisztereimet tanácskozásra hívom össze.

a komornyik elment az ékszerért és nem találta.

Visszajött és szólt:

- Felséges uram, az ékszer nincs a többiek között.

- Keresd! – mondta a király.

az egész kincstárt átkutatták, de az ékszert  nem találták meg.

- Bizonyosan ellopta valaki – mondta a király -, keresd tovább az egész palotában.

Az egész palotát átkutatták, de az ékszer nem került elő.

- Keresd az asszonyok házában – parancsolta a király a komornyikjának.

Az asszonyok házát átkutatták és az ékszert nem találták meg.

- Ez nagyon ravasz tolvaj lehetett – mondta a király -, olyasvalaki, akinek szabad bejárása van a palotába. Keresd az ékszert a kincstárnoknál.

A kincstárnok kétségbeesetten rohant a királyhoz.

- Felséges uram – mondta -, mit vétettem, hogy ilyen gyalázatos bűnnel gyanúsítasz meg engem? Én már felséges atyádat is szolgáltam és soha egy hitvány gombostű sem veszett el a kezem alatt! Hogy gondolhatod, hogy ezt a kincset érő ékszert én loptam el?

- Kincstárnok – mondta a király -, én nem gyanúsítlak téged. Kerested az ékszert a minisztereim házában, s ha ott nem találod, kerestesd az egész városban.

Most már az egész királyi ház minden embere az ékszer keresésére indult. Átkutatták a hatalmasok palotáit, éppen úgy, mint a közemberekét, de az ékszer nem került elő.

- Keressétek a városon kívül, a szegényeknél – adta ki a parancsot a király.

Ekkor a szolgák kimentek a városon kívül és a szegény ember házában megtalálták a koronaékszert a rizslepény alatt a kosár fenekén.

A királyi szolgák ekkor azt mondták Khemának:

- A te szüleid tolvajok.

És meg akarják kötözni őt, hogy magukkal vigyék.

A beteg ember az ágyban így szólt hozzájuk:

- Királyi szolgák, mi sohasem loptunk! Ezt a kosarat a vőnk hozta nekünk.

- Hol van ez az ember?  - kérdezték a királyi szolgák.

- Mi nem tudjuk, a leányunkat kérdezd – mondta az ember.

- Hol van a te férjed? – kérdezték a szolgák Khemától.

- Nem tudom – felelte Khema.

- Akkor hát végünk van – mondta a beteg ember -, ki fognak végezni bennünket, mint tolvajokat, az ékszer miatt.

- Atyám – mondta Khema -, az én uram mindig az éjszaka sötétségében keresett föl engem és napfölkelte előtt távozott el tőlem. az arcát nem láthattam, de a keze érintéséről bizonyosan felismerném őt.

A szolgák ezt hallván visszamentek a királyhoz az ékszerrel és elmondták neki az esetet Khemával és az ő urával.

A király pedig nagy ártatlanságot színlelve azt mondta nekik:

- Menjetek el azért az asszonyért és hozzátok ide hozzám. A palota udvarában pedig állítsatok fel egy sátra. A sátron vágjatok akkora lyukat, amelyen egy emberi kéz kifér, aztán hívjátok össze a palota udvarába a város összes férfilakóját, és az asszony kezének érintésével hadd ismerje fel az ő tolvaj férjét.

Az őrök visszamentek Khemához és amikor jól megnézték őt, elfogta szívüket a szánalom irányában, olyan szerencsétlenül állt ott a maga rútságában és védtelenségében.

- Anélkül, hogy hozzányúltak volna, közrefogták és elvezették őt a királyi udvarba és bevitték a sátorba, melyet azalatt ott felállítottak.

Ekkor a város összes férfinépét összegyűjtötték a palota udvarába és mindenkinek oda kellett mennie a lyukhoz és megfogni a leány kezét.

A leány megfogta a férfiak kezét, egyiket a másik után és minden kézfogás után azt mondta:

- Ez nem az!

A férfiak azonban, akik a leány bűvös kezét megérintették, mintegy elkábulva mentek el a sátortól. A leány kezének érintése megigézte őket és felkavarta szívükben a vágyak fergetegét.

Odamentek a királyhoz, aki az udvar közepén ült, magasra emelt trónusán, kíséretének közepette és azt mondták neki:

- Dicsőséges király! Lehet, hogy ez a nő csakugyan tolvaj. De mi szívesen megbűnhődünk helyette fogsággal és egyéb szenvedéssel, csak add őt nekünk, hogy hazavihessük házunkba.

És ezt mondták nemcsak a közemberek, hanem a király összes miniszterei és lovagjai is, sőt maga az alkirály is olyan volt a leány kezének érintésétől, mint aki valami kábítószert ivott, alig bírt magával.

A király pedig megharagudott és azt mondta nekik:

- Vajon az eszeteket vesztettétek-e mindnyájan? Nem leánynézőbe hívtalak titeket, hanem hogy megismerjük a tolvajt és az ítéletet végrehajtsuk rajta.

De a férfinép ekkor már annyira tombolt és nyugtalankodott Khema miatt, hogy a király attól való féltében, hogy szétszedik a sátort, amelyben az fogva volt, fegyveres őröket és katonákat hívatott és elkergette őket a sátor közeléből.

Maga pedig odament a sátornyílásához, megfogta Khema kezét és így szólt:

- Talán bizony én vagyok a tolvaj?

Ekkor a sátor belsejéből egy hangos sikoltás hallatszott. Khema kiáltott úgy, hogy az egész udvar, annak a legtávolabbi zugában állók is meghallották.

- Ez az én uram! Ez az, aki nekem az ékszert hozta!

Minden ember megdermedt a meglepetéstől. A király pedig csak állt a sátor nyílása előtt sápadtan és mosolyogva, mert az a kéz, amely fogta őt, többé el sem bocsátotta és neki sem volt kedve megválni az érintésétől.

És ekkor a király odafordult háza népéhez, a miniszterekhez és az udvari méltóságokhoz és azt kérdezte tőlük:

- Mondjátok meg, mit éreztetek ti, mikor ez asszony kezét megfogtátok?

A férfiak lesütötték a szemüket és hallgattak, mert szégyellték, hogy feltámadt vágyuk az asszony iránt, aki a királyt vallotta urának.

- Nos hát, amit ti éreztetek, azt éreztem én is, amikor először az ő kezét érintettem – mondta a király. És én eszeltem ki a tolvajlást és én hajtottam végre, mert azt akartam, hogy ti mindnyájan ismerjétek meg azt a varázst, ami engem ez asszonyhoz kötött, aki nem szép, aki szegény s aki külsejére nézve egészen jelentéktelen. Azt akartam, hogy ismerjétek meg egy parányát annak a varázsnak, amit az Istenek az ő testébe helyeztek, hogy megértsetek és igazoljatok engem. Most pedig mondjátok meg, ki az, akit ennek az asszonynak a személye megillet és ki a legméltóbb arra, hogy őt házába vigye és feleségévé tegye.

- Bizonyára a király a legméltóbb – feleltek az udvari urak.

- Köszönöm nektek az ítéletet –mondta a király mosolyogva -, köszönöm az ítéletet, amit hoztatok a tolvaj és az ő áldozata fölött. Most pedig széledjetek el és menjetek haza és jöjjetek el estére megint, amikor én lakodalmamat tartom ez asszonnyal és bemutatom nektek, mint királynőtöket.

És úgy lőn. A palota udvara kiürült és ekkor a király bevezette hitvesét az asszonyok házába, akik megfürdették őt illatos vizekben és felöltöztették gyönyörű ruhákba és ráadták a király által küldött ékszereket és gyöngyöket és beillatosították őt a drága illatszerekkel, és feltűzték virágokkal és úgy vezették őt a királyi trónterembe.

És akkor a király elámulva nézte hitvesét, akit eddig mindig rútnak látott, de aki most tündökölve a drágakövektől és selymektől és illatozva a drága kenetektől, olyan volt, mintha Indra kertjének tündérei közül jött volna.

Mert az asszonyi szépségnek nagy segítője a selyem, a gyémánt és mindenekfölött a boldogság, amit egy férfi szerelme ad neki.

És így lett hatalmas királynővé a szegény munkásleány azért, mert előbbi életében egy bögrére való agyagot ajándékozott az Isten emberének, aki érte imádkozott.

Mert soha a mennyei lakók hálátlanok nem maradnak azokhoz, akik nekik szolgálatot tettek.

Még egyéb dolgok is történtek ezzel a királynéval további életében, de azt majd máskor mesélem el.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 8. sz. Bp., 1930. febr. 16-22.