Kedves
barátnőm, kissé csodálkozol tán, hogy hírt merek adni magamról a botrány után,
ami napokon át szóbeszéd tárgyát képezte egész Párizsban és az újságokba is
belekerült, de úgy érzem – kizárólag Te előtted -, magyarázatát kell adni
elhatározásomnak. A hírlapok világgá kürtölték a szép kis Jeanne Bois
tragédiáját, akinek vőlegényét az esküvő napján megszöktette – az anyós, a
leány édesanyja. Nos, a vőlegényszöktető anya, aki én vagyok, védekezni akar és
semmi mást nem kér, mint hogy hallgasd meg. Nem mindennapi történetet ígérek.
Ti
mindnyájan úgy ismertek engem, mint a Comoedie Francaise elragadó és ünnepelt
művésznőjét, aki bár történelmi nevű család leszármazottja, de a művészetre
adta szőke fejét. Elvált asszony, aki egyetlen gyermekét, a kis Jeanne-t,
szüleinél, a vidéki kastélyban nevelteti… Holott annak, hogy én színésznő
vagyok, előzményei vannak, amiről nagyon kevesen tudnak. Tizenhét éves,
csacskafejű vidéki földbirtokos lány voltam, s gyermekésszel odaadtam a
szívemet a szomszédos földbirtokosnak, aki nős és családos ember volt. A
ballépés után eltűntem a vidékről, előkelő családom kívánságára Párizsban
elepedtem le s pár évvel később, mint a gazdatisztünk elvált felesége, a
színpadon tűntem fel. A kis Jeanne is a gazdatisztnevét viselte, s apjának
nevét nem árultam el senkinek. Ó, micsoda fájdalommal és könnyel teleszőtt,
szomorú regény volt az én színésznői pályám története. Előbb apró színpadokon
játszottam, de a tehetség és az, hogy tört életem megmentett a könnyű
kalandvágytól, mind magasabbra vitt s ma már a párizsi színpadok legelső
csillagai között emlegetik nevemet s gazdagság, fény, elismerés övezi körül
bánatomat.
Közben
persze, szinte észrevétlenül múlta az esztendők s mialatt én hódító szépségben,
ifjúnak hittem magamat, egyszerre csak kerülő úton eljutott fülembe a hír, hogy
Jeanne-t, az én imádott pici leánykámat, akit látnom sem volt szabad,
eljegyezte egy vidéki előkelő úr. A kis Jeanne időközben nagylány lett… Ó,
drága barátnőm, hogy írjam le neked az érzést, amikor az anya egyszerre csak
megtudja, hogy a kislányát férjhez adják valakihez, akit nem ő választott ki –
a férfiak világában oly biztos és tapasztalt ítéletével – gyermeke számára!
Nem, nem bírtam ki a gondolatot, megalázkodtam gőgös családom előtt és én, aki
a legnagyobb nélkülözés nyomor óráiban sem fordultam hozzájuk segítségért, most
bűnbánó könyörgéssel, térden csúsztam eléjük, hogy gyermekemet láthassam… S
hogy írjam le azt az érzést, amikor először megpillantottam a fiatal párt: az
én szépséges kislányom szőke, bodros fejét, karcsú alakját, aki én voltam,
tökéletesen én, fiatalkori alakomban, s mellette a férfit, Jaques de
Marcelles-t, aki fiatalkori hódítóan szép alakjában ő volt, ő – a csábítóm!...
Az első szóra kiderült, hogy Jaques a szomszédos földbirtokos fia s családja
sem, senki sem sejti, hogy – féltestvére Jeanne-nak! az első pillantásra
tisztában voltam vele, hogy ezt a házasságot meg kell akadályozni minden áron,
s meg kell mentenem gyermekemet ettől a férfitól, aki atyja kegyetlen,
kíméletlen, állati jódon szenvedélyes természetét örökölte s akibe az én
szegény kis Jeanne-om éppen olyan halálosan szerelmes volt, mint annak idején
én – az édesapjába.
Drága
barátnőm, szörnyűséges órákat éltem át… Egykori szerelmesem nem volt már az
élők sorában, s nekem, a „bűn útjára tévedt nőnek”, a család szégyenének nem
volt szabad véleményt mondanom a házasságról… Gyanakvó rosszakarat és becsmérlő
megvetés vett körül mindenfelől. Hidd el, drága barátnőm, nem volt más
választásom, mint hogy megfeleljek annak, amit a környezetem és a családom az
első pillanattól feltételezett rólam… Az asszonyi kacérság minden fegyverét
csatasorba állítottam, hiszen jól ismertem Jaques de Marcelles szenvedélyes
természetét. Bár a szívem vérzett kislányomért, de látnom kellett, hogy
vőlegénye szíve hajlik felém…
Egy
este, vidám vacsora után a kertben sétáltunk hárman: Jeanne, Jaques és én. A
vőlegény egész este le nem vette lángoló tekintetét rólam. Amikor a fasor
végéhez értünk, a homályban egyik keze a kezembe tapadt s megszorította a
csuklómat. Elhatározásom kész volt! Viszonoztam a szorítását s innen kezdve az
én szegény kicsi Jeanne-om elveszett vőlegénye számára. Mire visszatértünk a
lámpafénybe, Jaques mámoros tekintetéből kiolvashattam, hogy győztem a lányom
fölött… Három nappal később Jaques és én vonatra ültünk, amely Párizsba
röpített minket, s míg a kerekek kattogtak, odahaza Jeanne sírva olvasta közös
búcsúlevelünket, amelyben bocsánatát kérjük, azt ígérve, hogy mindent később
magyarázunk meg!
A
magyarázat! itt van! Bűnt követtem el gyermekem ellen, de megmentettem őt…
Szegény, szép kis Jeanne-om, bizonyosan sokat sírt: menj el hozzá, drága
barátnőm, mesél el neki mindent és vigasztald meg, ahogy tudod… Én nem nézetek
többé a szemébe, nem is láthatom többé talán, bocsánatát nem nyerhetem el soha,
a tükörbe sem tudok nézni a szégyentől és undortól – s mégis elégedett vagyok.
Párizs ünnepel, a botrány csak használt nekem, pályatársnőim irigyelnek, s
rajtad kívül tán senki sem érti, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb
diadalmaskodó szerelmese.
(VÉCSEY LEÓ fordítása)
Forrás: Színházi élet
XX. évf. 2. sz. Bp., 1930. jan. 5-11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése