Az
eset a következő:
A
folyosón csak susogni mer a megbotránkozás, de alaposan susog. Előbb a frakkos
udvari orvos és a lilaöves gyóntatóatya, a császárné testének és lelkének
gondozója önti ki egymásnak panaszát, hogy egy idő óta a császárné egyiküket se
engedi magához. Aztán két tunikás ruhájú
udvarhölgy súg-búg össze, hogy a császárné magaviseletével feje tetejére
állítja a Burg sok évszázados, nemesen megkövesedett szokásait. Az előírt
napirendet nem tartja be, ha kedve támad, egyedül lovagol ki a Péterbe, ott a
legalantasabb egyénekkel is szóba elegyedik, itthon is csak magyar
társalgónőjét engedi közel magához, sőt állítólag magyarul beszélget vele.
Molnár Aranka ez a magyar
társalgónő meg is jelenik és kiderül, hogy azért neki is megvan a maga titkos
szövetségese ebben az idegen világban; Földényi
László, a magyar testőr. Ő tartja szemmel a fiatal trónörököst, akinek
barátkozásai, mulatozásai nagyon aggasztják a császárnét. Most azt kéri tőle a
társalgónő, hogy lessen meg egy csodaszép fiatal bárónőt, akibe a trónörökös
hír szerint szerelmes. A testőr büszkén válaszolja:
-
Kém nem vagyok!
De
a társalgónő könnyesen figyelmezteti, hogy a császárné lelki nyugalmáról, anyai
szívének békéjéről van szó és rajongva rebegi:
-
A császárné lelki nyugalmáért mindent!
A
testőr egyszerre megmerevedik, a társalgónő és az udvarhölgyek mély bókban
görnyednek, - jön a császárné.
Láthatatlan
orgona búgása mellett elfordul a szín. Egy gyönyörű vörös rokokó-teremben
vagyunk, a bécsi német követség estélyén. Vándory,
egy osztrák főherceg tengernagyi ruhában, akiben az emlékezés Orth Jánost
sejtjük szintén jelen van az estélyen. Arra kérték őt, hogy beszéljen a
trónörökössel, próbáljon hatni rá, hogy változtassa meg az életmódját, térjen
vissza trónörökösi kötelességéhez. No hiszen, jóra bízták! Ez a főherceg maga
is a válaszúton van, ahol vagy a rangja, vagy a szerelme mellett kell döntenie.
A
trónörökös, Jávor Pál bevallja, hogy
szerelmes, de amikor a főherceg arra biztatja, hogy akkor hát hagyja ott ős is
ezt a világot, amely másíthatatlanul megszabta az ő emberfölötti kötelességeit,
- megtántorodik. Ő még hisz benne, hogy a nép akkor fogja csak igaz bizalommal
szeretni, ha maga is igaz emberi mivoltában mutatkozik be előtte.
A
táncteremből átjön a császárné, - Fedák
Sári. Magas, karcsú, fejedelmi nő, dús haját, ezt a gyönyörű nehéz koronát
bánatos fenséggel hordozza. Csak egy korty frissítőt akar inni, de épp mikor
ajka a pohárhoz ér, egy fiatal, csudaszép leány halad el mellette és előbb
mélyen meghajolva a táncterembe libeg. A császárné jövendőbe látó szemmel néz
utána és megdöbbenve kérdi:
-
Ki volt ez a lány?
Senki
sem felel, a láthatatlan zenekar az édes bécsi valzert játssza és a színpad
átfordul Gödöllőre.
Kő-amorettek
szegélyezik a márványlépcsőt, amelyen a császárné indul el sétalovaglásra. Itt
mutatják be neki a magyar főurat, Beregi
Oszkárt, akiről a császárné tudja, hogy a trónörökös barátja. De hiába próbálja
legnyájasabb mosolyával bátorítani, a főúr sötéten feleli:
-
Felség!... A császár kivégeztette az édesapámat!
Ott
áll lesütött szemmel, komoran, mint a vád hajlíthatatlan szobra, de amikor
fölnéz a császárnéra, elröppen ajkáról a sóhaj:
-
Milyen szép!...
A
magyar főúr a bécsi Burgba naponta küldi levelét a magyar társalkodónőhöz és mindegyik
levél reménytelen szerelmének egy-egy forró vallomása. Szerelmes diák módjára
ácsorog a Burg előtt és csak az a vágya, hogy egy pillanatra megláthassa a
császárnét. Most is arra kéri a levelében, hogy kocsikázzék ki és azon a kapun
hajtasson ki, ahol ő fogja lesni. A császárné már ki is adja a parancsot, hogy
a hintó álljon elő, amikor váratlanul, a kis tapétaajtó mögül megjelenik a
császár, Hegedűs Gyula.
A
császár és a császárné, az apa és az anya, a trónörökös, a fiú dolgáról
beszélget. A császár katona, a kötelességtudás embere, a császárné a mindent
megbocsátó anya. az anya fiának emberi jogát védi és a császár zord hangja csak
akkor lágyul el, amikor lehajtott fejjel, halkan mondja:
-
Felejted, hogy én is mindig egyedül voltam…
Aztán
távoli orgonaszó hallatszik, és a színpad átfordul egy gyönyörű gótikus templom
oldalhajójába. Itt találkozik a császárné a fiával. A fiú szívéből kifakad a
keserűség, neki sohase volt édesanyja, a császárné csak megszülte őt és aztán
elhagyta, rideg udvaroncok gondjára bízta. Az anyai szeretetben neki sohase
volt része.
Most
a császárné is megnyilatkozik végre és szavaiban egy nő tragédiája tárul ki.
Neki is az a gyógyíthatatlan bánata, hogy sohase lehetett igazi szerető anyja a
gyermekének. Csak éppen megszülte, aztán elszakították tőle, hogy magasabb
hivatásának, a trón rideg kötelességeinek neveljék.
Már
csak egy szó, egy mozdulat kellene, hogy anya és gyermeke egymásra boruljon. De
már késő, a gyermek már ifjú lett és a szívében lobogó szerelem egy más nő felé
hajtja.
Régi
virágének gyönyörű hangjai vezetnek át a történelmi vadászkastély elé. Bent a
trónörökös mulat magyar barátaival és a császárné is részt vett a vacsorán.
A
császárné is kijön a hűs esti levegőre és találkozik a magyar főúrral. Végre-valahára
a szerelmes főúr kiszabadul egy pillanatra a feszes alattvalói hódolatból, csak
éppen a amíg kitör belőle a vallomás, hogy:
-
Felség! Én szeretem!...
A
császárné sóhajtva mondja:
-
Gróf… Maga elfelejti, hogy én nagyanya vagyok… Nekem unokáim vannak!...
Csókra
nyújtja a kezét, az őszi estében a kuvik szava hallatszik és sárga falevelek
borzongva táncolnak a hideg szélben.
Aztán…
megtörtént a tragédia. A trónörökös meghalt és a királyné fekete gyászával –
mag is csak egy nyughatatlanul bolyongó fekete árnyék – fájdalmába meredt
lelkével öntudatlanul jár-kél az olasz tengerparton. A szerelmes magyar főúr,
aki a trónörökösben legjobb barátját és legjobb reményét vesztette el,
megpróbálja a lehetetlent: hogy a mag fájdalmával öntudatra ébressze. Elébe áll
és csak egy pillantást, egy szót könyörög tőle. A császárné messziről jövő
hangon feleli:
-
Odaadhatom talán magának a holdat és a csillagokat, de egyetlen pillanatot sem
adhatok oda az életemből, mert az nincs… Halott vagyok.
És
lassan elindul az alvajárók merevségével a sziklákon egyre följebb, egyre
följebb, míg sötét árnyéka belevész az alkonyi égbe.
*
U.
i.: A színháznak szerencsés gondolata volt, hogy gróf Batthyány Gyulát, ezt az
ezeregyéjszakai fantáziájú festőt a színpadra csábította. Kilenc képet
tervezett, kilenc kép: egy gazdag lelkű festő kilenc gyönyörű látomása.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 6. sz. Bp., 1930. febr.
2-8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése