Ha
egy nő elhatározza, hogy valamelyik férfi – a férje lesz, nincs más módja a
szabadulásnak, mint a menekülés, erről én már rég meggyőződtem. Persze a
menekülés sem jelent mindig megoldást. Volt egy barátom, akinek esete eléggé
bizonyítja a kivételt is. Ez a fiú világ körüli útra akart rohanni. A veszélyt
maga előtt látta, sietett is hajóra szállni; még a bőröndjét is otthon hagyta;
egész poggyásza a fogkeféje volt.
-
A nők csapodár teremtések – gondolta -, egy év múlva már rég el fog felejteni…
Mikor
azt hitte, hogy sikerült elhárítani a veszélyt és a hajó fedélzetéről utolsó
istenhozzádot akart inteni a szülőföldjének, ki integetett a partról? A kis nő,
aki elől megszökött.
Életemben
csak egyetlen embert ismertem, aki ebből a kelepcéből élve szabadult és ezt
Roger Charnignak hívták. Nem volt már fiatal, amikor szerelmes lett Ruth
Barlowba; sőt tapasztaltnak és eléggé elővigyázatosnak gondoltam; Ruth Barlow
azonban a gondviselésnek olyan adományával jött a világra, amely a legtöbb
férfit lefegyverezte. A találékonyságával; ez vette el Roger eszét,
megfosztotta hiúságától és tapasztalataitól. Elvesztette minden erejét. Barlow
asszonynak, aki már másodszor viselte az özvegyi fátyolt, csodálatosan sötét
szemei voltak, ritkán fejezett ki annyit szempár, mint ebben az esetben. Kész
volt arra is, hogy azonnal könnyekkel legyen tele, mert ez a világ olyan súlyos
terhet jelent az ilyen gyönge teremtésnek. Szinte megkockáztatta volna az ember
azt a kijelentést:
-
Szegény jó lélek, fájdalmaid nagyobbak, mint az ember hinné!
Roger,
az erős, izmos férfi állandóan azt hajtogatta, hogy majd ő lesz az
összekötő-híd a finom teremtés és a keserves világ között. Óh, milyen remekül
tanulmányozhatta a szomorúságot ezekben az isteni szemekben.
Először
akkor beszélt Roger róla, mikor felhozta úgy beszéd közben, hogy a világ
rosszul bánt Barlow asszonnyal. Ő is szerencsétlen volt, akinek nem akar
sikerülni semmi. Férjhez ment, megcsalta az ura, volt egy szerelme, rá sem
nézett, felfogadott egy cselédet, iszákos volt.
Mikor
Roger elmondotta, hogy feleségül akarja venni Barlow asszonyt, gratuláltam
neki.
-
Remélem, jó barátok lesztek – mondotta. – Kicsit fél tőled; érzéketlennek tart.
-
Tudja az ég, miért hiszi ezt rólam? – feleltem.
-
Miért, te nem szereted őt?
-
Dehogy nem – válaszoltam -, nagyon is.
-
Igazán sok küzdelme volt az életben, szegénykének. Úgy sajnálom.
-
Igen – mondtam.
Több
jót nem tudtam mondani. Tudtam a nőről, hogy buta volt és intrikus természetű.
Az én véleményen nem szokott megváltozni.
Röviddel
megismerkedésünk után egyszer bridgeltünk. Nem játszott fair módon. Mindenki
más felháborodott volna, én azonban angyalian nyugodt maradtam. Elvesztette
mégis a pénzét, és csekket ígért, amivel kifizeti kártyaadósságát. Persze
sohasem juttatta el hozzám.
Roger
bemutatta barátainak is. Pazar ékszereket vásárolt neki és mindenfelé elvitte
szórakozni. Menyegzőjüket már a legközelebbi időre tűzték ki; Roger a hetedik
mennyországban érezte magát.
Egyszerre
aztán vége szakadt a szerelmének. Tudom is én, miért. Annyi biztos, hogy a
társasága nem lett máról-holnapra unalmas, mert a nő mindig unalmas volt. Talán
az a mélabús tekintet nem tudott többé a férfi szívéig hatolni. szétfoszlott a
nő varázsa és megint az a fölényes világfi lett belőle, ami régebben volt.
Hirtelen ráeszmélt, hogy Ruth Barlow vetette fel először a házasság gondolatát,
természetesen most már hiába is akarja. A világért sem fogja elenni. A dolog
azonban nem is olyan egyszerű. Most már mindenesetre tisztán látta, kivel volt
dolga. Ha most szabadságáért könyörögne, őnagysága méltatlankodva utasítaná
vissza megsértett erkölcseit, érzései szentségét és bizony igen magas árat
szabna. Az is biztos, hogy rossz néven veszik az embertől, ha faképnél hagyja a
nőt; az emberek mindjárt az ő pártján vannak. Ezért Roger titokban tartotta a
tervét. A legcsekélyebb jellel sem árulta el, hogy érzéseiben változás állt
volna be Ruth Barlow-val szemben. Figyelmes maradt hozzá, együtt mentek az
előkelő éttermekbe, színházba, virágot küldött neki és éppen olyan udvarias volt,
mint azelőtt. A férfi agglegénylakásban lakott, a nő bútorozott lakásrészt
bérelt. Megbeszélték, ha találnak egy jó, megfelelő lakást, összeházasodnak. Az
ügynökök címeit együtt keresték fel. Nehezen találtak kellemes otthonra.
Alaposan megszemléltek mindent. Egyszer túl nagy volt a ház, máskor túl kicsi,
messze a város központjától, túl zajos helyen, túl sötét, cúgos… Roger mindig
talált hibát, csakhogy ne feleljen meg. Csak nem kívánhatja szeretett
Ruth-jától, hogy ilyen helyeken lakjék. A lakásvadászat unalmas és fárasztó
hajsza volt, Ruth szórakozott kezdett lenni és mérgelődött. Roger kérlelte,
hogy legyen türelemmel, mert nem lehet csak úgy Hübele Balázs módjára kibérelni
valamit. Százszámra nézték a házakat és lakásokat, ezer meg ezer lépcsőn másztak
fel és a nőt nem egyszer hagyta el a türelme.
-
Ha nem akadsz rövidesen egy jó lakásra – mondotta -, akkor meg kell gondolnom
az egészet; ha ez így megy tovább, évek múlva sem lehetünk férj és feleség.
-
Kérlek, ne mondj ilyet; még egy kis türelmet akarok! Tegnap új címeket küldött
az ügynök, legalább hatvan lakást lehet megnézni.
a
hajtóvadászatot elölről kezdték. Lakás és lakás… Két évig tartott ez a groteszk
ugratás és vadászat. Ruth hallgatag és csöndes nő lett. Csak a szemeinek volt
gyűlöletes kifejezése. Roger győzött. A végre megelégelte.
-
Hágy egyáltalában el akarsz venni, vagy nem! – mondta végre.
-
Persze, hogy akarlak, drágám. Ha találunk lakást, el is veszlek. Különben is
hallottam, hogy van egy lakás, ami éppen jó lesz.
-
Nem érzem most mól magamat. Ma nem megyek.
-
Szegény gyermekem, én is úgy találom, hogy ma kissé fáradtnak látszol.
Ruth
Barlow ágynak dőlt. Látni sem akarta Rogert, akinek meg kellett elégednie
azzal, hogy érdeklődik hogyléte iránt. Figyelmes és gáláns volt, mint mindig.
Minden nap írt neki és új címekről számolt be a nőnek.
Elmúlt
egy hét, amikor az alábbi levelet kapta a férfi:
„Roger!
Azt
hiszem, te már igazán nem szeretsz. Találtam valakit, aki boldog, hogy
megvédhet és én még ma hozzámegyek feleségül.
Ruth.”
Boy vitte
el a nőnek a választ.
„Ruth!
A
hír lesújtó volt számomra: ezt a csapást sohasem fogom kibírni; de én
elsősorban a te boldogságodra gondolok. Mellékelten küldöm az új lakáscímeket.
Meg vagyok győződve, hogy megfelelő
lakást találsz majd közöttük.
Roger.”
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 3. sz. Bp., 1930. jan.
12-18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése