Norbert Jacques (Luxemburg-Eich 1880 -1954 Koblenz): Az asszony és az ékszer

Az Arndt-házaspár csöndesen, rendesen éldegélt Berlinben. A férfi minisztériumi tisztviselő volt, megbízható hivatalnoknak ismerték és lassan kapaszkodott az állami karrier magas létrájára. Közvetlenül a háború után nősült, egy úgynevezett jó családból való, életkedvű, vidám leányt vett el feleségül. Barátai megállapították, hogy az asszony, Mathilde szellemi tekintetben túlszárnyalja az urát. Igaz, hogy praktikus gondolkodásának és életművészetének a házasságban semmi tere nem lehetett. Egész lénye elveszett a sok rokoni kapcsolatban és háziasszonyi dolgaiban. Szeretett volna egy szép kis gyermeket, de nem beszélt erről soha. A nő hozománya az inflációs időben teljesen elúszott, így a sovány hivatalnoki fizetésből kellett megélniök, ezáltal az asszony élete még igénytelenebb, szűkebb keretű, apró gondokkal teli, kibírhatatlan garashiányok miatt bosszantó élet lett. Néhanapján, ha színházba mentek, vagy ismerőseikkel végignéztek egy mozielőadást, akkor is csak úgy érezte, hogy otthon ül, a megszokott emberek környezetében. Az arcok ugyanazok voltak. A ház barátai közé számított. Bruno Schwiller, egy elegáns fiatalember, az ura volt háborús bajtársa, aki minden energiáját Fortuna üldözésére szentelte és aki elől Fortunának mindig sikerül elmenekülnie. Mindennel foglalkozott, a mivel csak „megcsinálhatja a szerencséjét”. Volt hivatalnok, filmszínész, újságíró, műkereskedő, autóügynök, más hasonló foglalkozást is vállalt. Persze, minden szalmaláng volt nála, csak a szerencsehajszolás nem.

Történt, hogy egy szombat este beállít Bruno Schwiller barátja lakásába. Boldog kitöréssel kiáltott fel:

- Ha ez az egy üzletem sikerül, akkor – ó, akkor pompás lesz!

Arndt nevetett. A kis Schwiller javíthatatlan optimista volt. Minden „üzlet”, amihez hozzányúlt, aranyhegyeket ígért.

- Ne nevesse, kérlek – mondta a másik – ezúttal biztos a dolog. -  Ezzel egy kis csomagot húzott ki a zsebéből.

- Mi az? – kérdezte Mathilde, a vendég titokzatossága kíváncsivá tette. Érdekes kis doboz került elő a csomagból és amikor Schwiller kinyitotta, a nő halkan felsikoltott. Csodálatos briliáns fülbevaló, olyan bouton, amelynek szokatlanul tüzelő fénye és nagysága volt. A csillár fénysugarában megcsillogtak ezek a briliánsok és ez a csillámlás fantasztikus értéket, drágaságot jelentett.

- Milyen gyönyörű!... Istenem!... – szólalt meg Mathilde és úgy meredt rá, mintha fából lenne. – Honnan szerezte ezt, Schwiller?

- Ugye… Csodálatosan szépek?... – mondta a férfi, mialatt megcsillogtatta a köveket ismét a fényben. – Egy orosz emigráns herceg adta ide. Sikerült annak idején, amikor elmenekült, magával hozni ezeket a drágaköveket, és most el akarja adni. A fülbevalókat tízezer márkára értékelték. Tizenöt százalékot kapok, ha eladom. Bizony elég szép összeg. Csak az a nehéz az egész dologban, hogy nem tudom, kinek ajánljam fel.

Mathilde gondolkozott.

- Mennyit kapok, ha segítek magának eladni ezeket a fülbevalókat? – kérdezte.

- A felét – válaszolt Schwiller.

- Rendben van! Ismerek valakit, akinek meg tudom mutatni. Lilien bárónőnek; iskolatársnőm volt. Nagyon gazdag és biztosan tudom, hogy megveszi. Már rég nem láttam, de a címe biztosan megvan valahol.

Kiment. A férje büszkén így szólt:

- Okos asszony! Üzleti dolgokkal kellene foglalkoznia. Azt hiszem, sok pénzt szerezhetne.

- A feleséged remek pofa! – tette hozzá Schwiller. – Szóval, ha ez a bolt sikerül, hozok neki többet is.

- Itt van a címe – mondta örömujjongással Mathilde, amikor visszatért. – Igaz, minek is írjunk neki, soká tart; lemegyek és felhívom a bárónőt telefonon. Ha otthon van, akkor félórán belül nála vagyok.

Schwiller odaadta neki a fülbevalókat, aztán együtt elmentek. Arndt egyedül maradt és sokáig várt az asszonyra.

-  Biztosan ott marasztalták vacsorára – gondolta. – Ha így van, akkor jó jel. – Megelégedetten mosolygott. Pár száz márka jól esne most… Mathilde vehetne magának egy új bundát. Szegény, még mindig a régit hordja. Milyen jó, hogy ez a Schwiller elhozta a fülbevalókat. Azonkívül: ha ez az üzlet sikerülni fog, Mathilde máskor is közreműködik a… persze, ebben az esetben… ej, milyen jó lenne… De hol marad ilyen soká? Hiszen már tizenkettőre jár az idő?!... Kis nyugtalanságot érzett. Mathildenak már rég itthon kellene lennie. Ha sikerült volna eladni az ékszert… Még sohasem fordult elő, hogy egy óránál tovább elmaradt volna, férje nélkül. Múlt az idő, növekedett az idegessége. Arra gondolt, hogy lemegy és felhívja telefonon Lilien bárónőt. A száma biztosan benne lesz a telefonkönyvben. Mégis, ez nem volna illő? Lehet, hogy már lefeküdtek és a felesége útban van hazafelé. Elütötte a tizenkettőt, fél egyet, egy órát… Most már telefonálni is késő volna. Többször le akart szaladni, hogy értesítse a rendőrséget. Az utolsó pillanatban megint reménykedett, hogy már talán jön is a lépcsőn és mindent megmagyaráz.

Rövid idővel később kinyitotta az ajtót, amelyen belépett egy asszony. De nem… hisz ez Mathilde! Csak neki tűnt fel idegennek, amikor félrecsapott kalapban, szétzilált hajjal, beesett arccal, sárgán, sápadtan, hallgatagon leroskadt a székre.

- Arndt – szólalt meg végre. – Rettenetes szerencsétlenség történt… Elveszítettem a fülbevalókat.

Csaknem elájult és csak később, a mikor kissé erőre kapott, mondotta el, hogyan történt a baj? Leszállt a villamosról és már ott járt a bárónő villájának közelében, amikor rémülten vette észre, hogy retikülje nyitva van. Átkutatta, minden benne volt, a zsebkendő, kulcsok, erszény, csak a kis ékszerdoboz a fülbevalókkal, az hiányzott. Ellopták-e, vagy kiesett? Nem tudja. Kétségbeesetten kereste az utcán, elment a rendőrségre,  villamostársasághoz, ahol már hiába kopogtatott, mert a talált tárgyak hivatala zárva volt. Minden hiába. A fülbevalók eltűntek.

A házaspár csak reggel felé aludt el, a szerencsétlenség egészen letörte őket. az ébredés bizony fájdalmas volt. Kora reggel megjelent a lakásban Schwiller, hogy megérdeklődje, mi történt az eladást illetőleg. Vadul felkiáltott, amikor meghallotta, hogy az ékszer eltűnt.

- De hiszen kérni, követelni fogják tőlem! Én vagyok érte felelős! Szerencsétlen asszony! Mit tett velem!

- Ne kiabálj a feleségemmel – vetette közbe Arndt. – Meg fogom fizetni. Persze, nem egyszerre. Hisz nincsen pénzem!

Még aznap odavitte Arndtot Schwiller a herceghez. Hosszú, éles párbeszéd folyt le közöttük. Végre megegyeztek, hogy Arndt hétezer-ötszáz márkát fizet. Másfelet azonnal le kell fizetnie és kötelezi magát, hogy a többit havi részletekben adja meg. Százhuszonöt márkát havonként. Négyesztendei kemény munkát jelentett ez! Négy reménytelen esztendőt!

Az első napokban még volt valami halvány reménység. Talán újra előbukkannak? Talán valaki megtalálta és odaadta a rendőrnek? Esetleg a detektívek ráakadnak valamelyik zálogházban? Elmúlt az egyik nap, elmúlt a másik nélkül, hogy valami nyomot tudtak volna fellelni. Arndt mindent eladott, amit csak nélkülözhetett, felvette a bankban kis megspórolt pénzét, kölcsönkért, amit lehetett a barátaitól, hogy kifizesse az első összeget. Aztán elkövetkezett a végtelen, sivár hetek láncolata, a pihenés nélküli munka, cél nélküli, ok nélküli, nehéz munka. De ez a munka összetörte a testét, az agyára és a mellkasára nehezedett.

Fel kellett adnia régi lakását, kisebbet és olcsóbbat bérelt. az élet még keservesebb és szomorúbb, vigasztalanabb lett, mint azelőtt volt. Arndt azonban sohasem tett szemrehányásokat a feleségének és mindig tekintettel volt rá. Az asszony természetesen még többet szenvedett, és ott próbált segíteni az urának, ahol tudott. Titokban kézimunkázott és ezekkel próbált pénzt szerezni, nem szégyellte a házimunkát. Gyorsan eltűnt a szépsége és fiatalsága, nem is vette észre. Nem is volt fontos! Csak az volt a fontos, hogy minden hónapban együtt legyen a százhuszonöt márka. Idejében fizessék ki, dobják ki a pénzt az ablakon anélkül, hogy valamit kapnának érte.

Így teltek, múltak az évek és a házaspár már azt kezdte hinni, hogy nemsokára vége lesz a kínlódásnak és ismét a maguk, rendes életét élhetik. Azonban amikor Arndt egyszer hazatért a hivatalából, ágyban találta feleségét. Magas láza volt. Az orvos tüdőgyulladást állapított meg. Állapotát igen aggasztónak találta. Az ötödik napon meghalt Mathilde. Lázálmában állandóan a fülbevalókról beszélt. A jólelkű Schwiller nem hagyta el barátját a nehéz esztendők alatt.  Most még több időt töltött Arndt lakásában, felkereste az elárvult otthont, vigasztalni próbálta barátját. Néha késő éjszakáig vele volt.

Egyszer, este történt, amikor Schwiller a szobában villamos főzőgépen kávét készített, meghallotta, amint barátja hangosan kiabál a szomszéd szobából:

- Gyere ide! Gyorsan! – izgatott volt a hangja.

Schwiller átszaladt. A régi biedermeier komód előtt állt Arndt, kezében tartotta az elveszett fülbevalókat.

Elrejtette benne valaki…

A jelek arra mutattak, hogy a komódban eldugott ékszerdobozt gyakrabban nyitották fel; ezeket a fülbevalókat „hordták”, titokban hordták; a félig vak tükörben nézegette magát az illető… ha üres volt a lakás… Ki volt az a nő? Aki az asszonyoknak az ékszerhez való örök imádatát példázza. Arndtné.

Ford.: Kristóf Károly

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 6. sz. Bp., 1930. febr. 2-8.