Nik Helbig www.nikhelbig.com
Haltej Kalvin fölfelé tartott a falba rejtett lépcsőn, és arra gondolt, hogy mindig bajjal jár, ha az ember ennyire magasra törekszik. Kényelmesebb lett volna felkapaszkodnia a karzat fölötti létrán, de oda nem sikerült bejutnia, így a sötét titkoslépcsőn botorkált fölfelé, amelyet hatszáz esztendeje építettek a vastag falba, és amelynek a fokai megkoptak már, vagy omladozófélben voltak. A meredek, szűk lépcső a templomhajó padlására vezetett, onnan pedig a hepehupás boltívek fölött a toronyba, ahol nyomorúságos csigalépcső kezdődött.
Középen megszakadt a lépcsősor, Kalvin a biztonság kedvéért négykézlábra ereszkedett. Fönt a lépcső végén egy szűk ablaknyílásból fény vetődött be, ami, ha nem is nagyon világította meg a lépcsőt, mégiscsak jelezte a fölfelé haladónak a célt. De még fontosabb volt Kalvinnak az az állandóan a szeme előtt lebegő másik fényfolt: Harangozó-Kaia ragyogó lelke, no meg a teste. Tulajdonképpen még most is az a legelső kép kísértette, amelyik olyan kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkében.
Egyik vasárnap reggel a temetőn átvágva igyekezett a községbe. A templom előtt elhaladva a nyitott ajtón át a következő kép tárult a szeme elé: az előcsarnokban egy nő áll szétvetett lábakkal félig guggoló helyzetben, szoknyája ráfeszül a csípőjére, két erős combját a zsámolynak támasztja, melle, mintha gumiból volna, olyan ruganyosan rezeg, fejét hátravetve húzza-húzza a harang kötelét – és fentről, a toronyból, gyermekien tiszta, élénk bimm-bamm hallatszik. Kalvin nem tartotta illendőnek, hogy megálljon és hosszasan gyönyörködjék a látványban, továbbment hát, de a szíve kalimpálni kezdett és ez a kép örökre a lelkébe vésődött. Az a két feszes, fehér comb meg a bimmbammozás olyan érzést keltett benne, mintha az örök lélek visszhangozna ott fönn a magasban, a combok és a község fölött. A csodálatos hangot régi mesterek öntötték a harangba, és a női lélek csilingelése sem újkeletű, de az a két comb annyira mai volt, és annyira ehhez a pillanathoz tartozó, hogy Kalvin hirtelenjében nem tudta, melyik izgatja őt jobban: a megfoghatatlan örök csengés, vagy az éppen most zajló élet, ami erővel és kötelességérzettel töltötte el – számára most mindkettő szétválaszthatatlanul egybeolvadt.
