Arvo Valton: Lélekharang

Nik Helbig www.nikhelbig.com

Haltej Kalvin fölfelé tartott a falba rejtett lépcsőn, és arra gondolt, hogy mindig bajjal jár, ha az ember ennyire magasra törekszik. Kényelmesebb lett volna felkapaszkodnia a karzat fölötti létrán, de oda nem sikerült bejutnia, így a sötét titkoslépcsőn botorkált fölfelé, amelyet hatszáz esztendeje építettek a vastag falba, és amelynek a fokai megkoptak már, vagy omladozófélben voltak. A meredek, szűk lépcső a templomhajó padlására vezetett, onnan pedig a hepehupás boltívek fölött a toronyba, ahol nyomorúságos csigalépcső kezdődött.

Középen megszakadt a lépcsősor, Kalvin a biztonság kedvéért négykézlábra ereszkedett. Fönt a lépcső végén egy szűk ablaknyílásból fény vetődött be, ami, ha nem is nagyon világította meg a lépcsőt, mégiscsak jelezte a fölfelé haladónak a célt. De még fontosabb volt Kalvinnak az az állandóan a szeme előtt lebegő másik fényfolt: Harangozó-Kaia ragyogó lelke, no meg a teste. Tulajdonképpen még most is az a legelső kép kísértette, amelyik olyan kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkében.

Egyik vasárnap reggel a temetőn átvágva igyekezett a községbe. A templom előtt elhaladva a nyitott ajtón át a következő kép tárult a szeme elé: az előcsarnokban egy nő áll szétvetett lábakkal félig guggoló helyzetben, szoknyája ráfeszül a csípőjére, két erős combját a zsámolynak támasztja, melle, mintha gumiból volna, olyan ruganyosan rezeg, fejét hátravetve húzza-húzza a harang kötelét – és fentről, a toronyból, gyermekien tiszta, élénk bimm-bamm hallatszik. Kalvin nem tartotta illendőnek, hogy megálljon és hosszasan gyönyörködjék a látványban, továbbment hát, de a szíve kalimpálni kezdett és ez a kép örökre a lelkébe vésődött. Az a két feszes, fehér comb meg a bimmbammozás olyan érzést keltett benne, mintha az örök lélek visszhangozna ott fönn a magasban, a combok és a község fölött. A csodálatos hangot régi mesterek öntötték a harangba, és a női lélek csilingelése sem újkeletű, de az a két comb annyira mai volt, és annyira ehhez a pillanathoz tartozó, hogy Kalvin hirtelenjében nem tudta, melyik izgatja őt jobban: a megfoghatatlan örök csengés, vagy az éppen most zajló élet, ami erővel és kötelességérzettel töltötte el – számára most mindkettő szétválaszthatatlanul egybeolvadt.

A harangozó arcát nem látta Kalvin, mert a nő felső karja eltakarta hátravetett fejét, lépteit pedig nem lassíthatta meg. Azt azonban így is tudta, hogy ez a nő Harangozó-Kaia – hallott már róla. Így ismerkedett meg vele Kalvin, és így vésődött belé a templomba hívó vasárnap reggeli harangszó. Meg az a két megmásíthatatlan comb is, amely a termő ölben végződött, és amely a virágról virágra szálló, pillangó-természetű férfiak és az élet jogát követelő gyermekek terhét viselte, most is ott lebegett Kalvin szeme előtt, amikor a nyomorúságos lépcsőn elszántan haladt fölfelé. Mindazt, ami az anyasággal kapcsolatos volt, Kalvin számára ezekben a percekben – miközben botladozva és lihegve őhozzá igyekezett – egyes-egyedül Kaia jelentette.

Kaia akkoriban még Lülle Roosinál lakott a községben, és Kalvin attól a vasárnap reggeltől kezdve egész más szemmel nézett Roosi megroggyant kunyhójára. A legnyomorúságosabb viskó is rejtegethet magában valami magával ragadót és csodálatra méltót, ha élet lüktet benne, így aztán valahányszor Kalvin arra járt, azon morfondírozott, vajon miért nem figyelt föl már korábban is erre a házra. És ez a gondolat egy ideig még azután is kísértette, amikor Kaia összeveszvén az öreg Roosival, két furnérbőröndbe pakolta kevés cókmókját, és felköltözött a harangtoronyba. A toronylábig csüngő, hosszú szakadozott és agyoncsomózott kötelet eltávolították, és Kaia ezután már föntről, a lakószobájából harangozott. Mikor ez valamivel később Kalvin tudomására jutott, arra gondolt a múlandóság csendes szomorúságával, hogy többé nem lesz alkalma hasonló képben gyönyörködni a cikornyás kőrózsákkal díszített bejárat közepén, amint bepillant a templomajtón. Néhányszor más vasárnap reggeleken is a templom felé vette útját közvetlenül az istentisztelet kezdete előtt, abban a gyönyörűségben azonban nem volt része többé – a templomajtót mindig zárva találta. És most befellegzett a gyönyörködésnek. Ettől kissé elszontyolodott – olykor féltékeny gondolatokon kapta rajta magát: hátha ez a kép már valaki másnak is felcsigázta az érdeklődését. Boldogságát végül is az a tudat tette zavartalanná, hogy a látvány szépsége egyedül őbenne őrződött meg, az ő titka marad, és megismételhetetlensége különleges fényt kölcsönöz neki.

És most haladt fölfelé a hozzá vezető lépcsőn. Botladozva az oltár felőli falba vágott ablaknyíláshoz ért, innen a templomfödém fantasztikus világába jutott. Félénken haladt a hepehupás mészkőbolthajtásokon, mintha ezeknek az óriásoknak le kellene szakadniok az ő haltej-súlya alatt. A kupola csúcsából, a templom fejtetőre állított mélységéből a piros szőnyeg, a szürke szószék és az oltáron szenvedő Krisztus képe tárult a szeme elé a csillárlyukon keresztül.

Kalvin a minap azt hallotta a községben, hogy Harangozó-Kaia – legalábbis ez a hír járja róla – egyáltalán nem veti meg a férfiakat, sőt, nagyon is szívesen fogadja őket, ha nem restellik a fáradságot, és fölmásznak hozzá a magas toronyba. Ettől a zagyva szóbeszédtől a Kalvin lelkében élő kép fikarcnyit sem veszített a fényéből, sőt Kaia még csodálatraméltóbbá, a vasárnapi harangszó pedig földibbé, és izgatóbbá vált tőle. A bimm mosolyogva csábított a bűnre, a bamm csúfolódva hívta. Kalvinnak, aki annyira a szívébe zárta azt a két erős combot meg a gyermeki csilingelést, jogában állt, sőt kötelessége volt, hogy megtegye ezt a mai utat. Régóta haragudott már magára, hogy eddig is nem mert nekivágni. Indulás előtt a „majdénmegmutatom” pincében kissé fölbátorította magát, így most a mámoros elhatározás ereje rávitte az elhatározó lépésre.

Ez a rejtett út régen a szeme előtt lebegett Kalvinnak. Már gyermekkorában kiismerte a templom minden zegét-zugát, és most ez is egyengette az imádottjához vezető utat. Képzeletében már tucatszor végigjárta a Kaia lakhelyéhez vezető valamennyi lépcsőfokot, csak erről a végső mozzanatról, arról, hogy hogyan fog beállítani a hideg kőkamrába, nem volt még határozott elképzelése. Már lentről szemébe csillant az ablakon kidugott kályhacső vége, illetve inkább csak a füstje, ezt az égnek tekergő szürke füstszálat csak úgy hívták: a Harangozó-Kaia tejbegrízfőző-kötele.

Hogy isten házának ilyetén világi hasznosítására áldását adta-e a pap, azt nem lehetett tudni. Erről is keringett valami szóbeszéd, de hát helyt lehet-e adni minden fecsegésnek? Eleinte bizonyára nem ment simán a dolog, miután azonban a harangozó az idő korlátozott és sürgető volta miatt nem talált lakást a községben, a lágyszívű lelkipásztor megengedte gondozójának és segítőtársának, hogy ideiglenesen itt horgonyozzon le. És ez az ideiglenesség hosszúra nyúlt. Hiszen a vasegészségű Kaia számára a torony megfelelő lakhelyül kínálkozott, ő meg nem iparkodott a földközeli viskók egyikébe sem. Kalvin bemászott a torony nyílásán. Itt kezdődött a sötét és szűk csigalépcső.

Mit kellene Kaiának mondania? Sokszor találkoztak ők már a községben, a boltban meg a kifőzdében, Kalvin rá is köszönt, a szemébe is mélyen belenézett, a termetes asszony előtt sem maradhatott észrevétlen a vágyakozása. Néhányszor váltottak egy-két semmitmondó szót is, olyan esemény és helyzet azonban sohasem adódott, amellyel közelebb került volna a céljához. Még néhány fok a csigalépcsőn.

Amikor a hirtelen világosságban szeme előtt kezdtek kirajzolódni a tárgyak, Kalvin szemközt találta magát Kaiával, aki egyik kezét csípőre téve állt előtte.

- Már jó ideje hallom, hogy valaki szuszog a lépcsőn – szólalt meg várakozással a hangjában.

- Jó napot – mondta Kalvin. – Szabad feljönnöm, megnézhetem, hogy s mint él itt?

- Ezt lenn kellett volna kérdezni, most már késő.

- Talán fel kellett volna kiabálnom?

Kaia elnevette magát, ez jó jel.

- Még mit nem. Hogy megtudja az egész község! Hogy jutottál be?

Biztató volt, hogy mindjárt letegezte.

- A rejteklépcsőn jöttem.

- Ejha – mondta Kaia elismerően.

- Haltej Kalvinnak hívnak – folytatta a férfi bizonytalanul.

- Azt mindjárt láttam, hogy haltej vagy – vágta rá az asszony, s szavaiból nem derült ki, hogy most ismerte-e meg a férfit, vagy gúnyolódni akar vele.

Kalvin körülnézett. Mintha egy valódi lakásban lett volna, de azért mégsem egészen. A nagy toronyablakokat deszkapalánkokkal fedték be, kettőn hagytak egy-egy kis ablaknyílást, ezeken még függöny is volt. A deszkapadlót rongyszőnyeg borította, a mennyezetről harangkötelek lógtak a ládákból tákolt ágy fölé. Egy nagyobb láda asztal gyanánt, két kisebb pedig székül szolgált.

- Talán foglalj helyet, ha már ilyen magasra feljöttél – mutatott a nő az egyik ládára.

Kalvin kinézett az ablakon.

- Nem szédülsz ilyen magasban?

- A felhőkarcolókban is a felső emeletek a drágábbak, ott jobb a levegő.

Kalvin leült.

- És nem vágyódsz az alacsony faházak után? – hozakodott elő Kalvin még a lépcsőn támadt gondolatával.

- Mi bajom származhatna abból, hogy mindenkit a magasból szemlélek? Messziről és magasból.

- A büszkeség súlyos teher ám.

- Mindennek, ami értékes számunkra, meg kell adni az árát. Egyébként, ha nem vonz ide valami, te sem másztál volna fel.

Kalvin a nő szemébe nézett. Ez most valóban a dölyfös Harangozó-Kaia volt. Meglehetősen hidegen fogadta őt. De ha már egyszer ismeretlen helyen ugrott a vízbe, ki is kell úsznia.

- Megmondom őszintén, hogy áll a dolog. Te vonzottál ide engem. És régen vonzol már, de eddig nem volt hozzá merszem, hogy rászánjam magam erre az útra. Na, most végre kimondtam.

Kaia leült a férfival szemben, és mosolyogva a szemébe nézett. Kalvin kissé meghökkent erre, de azért merészen gázolt tovább.

- Én régestelen-régen jövök ezen az úton, Kaia. Gondolatban minden hozzád vezető lépcsőfokot ezerszer megjártam már. Ne nevess ki, ez az igazság. És azzal sem törődöm, hogy már korábban is mondtak neked ehhez hasonlókat. Amit én mondok, az valóban úgy van, és akinek a tiszteletére a harangot húzod, az tudja ezt... Meglehet, most úgy beszélek, ahogy a regényekben szoktak, de az érzelmeim valódiak.

- Magasságos ég! Egyáltalán honnan tudsz te rólam, honnan ismersz? – ravaszkodott Kaia.

Kalvin felállt. Olyan csodálatos volt vendégként ülni a ládán, és hevesen fogadkozni. Ez a Kaia már olyan régen belopta magát a szívébe a harangozásával, hogy Kalvinnak most nem lett volna szabad idegenséget éreznie. De ahhoz, hogy odamenjen Kaiához és megfogja a kezét, mégsem volt elég mersze. Ennek kicsit később jön el az ideje. Kalvin visszaült a ládára, a kezét tördelte, és lesütötte a szemét.

- Valószínűleg neked az nem mond semmit, ami nekem nagyon jelentős, sőt rendkívüli esemény volt. Már régen, egyik vasárnap reggel a templom mellett jártomban megpillantottalak téged. Akkor még lentről húztad a harangot. Éppen a munkádat végezted, és a csodálatos bimmbammozásod betöltötte a levegőt az egyházközösség felett. Ettől a pillanattól kezdve visszhangoztál a lelkemben. Bocsáss meg, hogy mindezt ilyen nyíltan mondom el.

Az a gyerekes egyszerűség, amellyel a férfi a szerelméről beszélt, megszédítette Kaiát. Arcáról eltűnt a nevetés, valami sokat ígérő komolyság lebegett a levegőben. Kaia kész volt rá, hogy még egyszer életében higgyen a szavaknak. És borzongással gondolt arra, hogy mivé válik a férfiak valamennyi fogadkozása, gyengédsége és szép szava, amikor vágyukat már lecsillapították, amikor úgy vélik, magjuk már termő talajba került, és új izgalmak keresésére indulnak. De Kaia, bár volt némi fogalma a férfiak lelki viharainak múlékonyságáról, újra és újra hinni akart, táplálta ez a hit, jobbá tette és megnyugtatta. Felállt és a férfihoz lépett. A vállára tette a kezét.

- És most mit akarsz tőlem? – kérdezte olyan hanghordozással, amiből kiderült, hogy tudja ő azt jól.

Kalvinnak erre nem lett volna célszerű válaszolnia. Átölelte a nő csípőjét.

- Ne – mondta Kaia -, nekem dolgoznom kell, ma még van egy temetésem.

- Csak azt engedd meg, hogy a közeledben lehessek, hogy belélegezhesselek. – A férfi Kaia hasához nyomta az arcát, és lihegni kezdett.

Milyen alázatosan tudnak lenni ezek a férfiak, amikor minket akarnak, gondolta Kaia. Utána bezzeg azzal hencegnek egymás között, hogy hogyan vették rá, meg hogyan puhították meg a nőt. Persze, az ilyen asszonyokat nem kell megpuhítani, csak arra legyenek képesek, hogy a szívüket lágyítsák meg mélabús kunyerálásukkal. És ha Kaia akarja, úgyis beadja a derekát, és miért is ne akarná olykor-olykor, amikor az tisztítja a vért, és gyengédséggel tölti el a lelket. És ha a férfi ért a szép szóhoz meg az öleléshez, nem marad el az arra az időre szükséges szerelem sem. És ez a haltej Haltej elég fáradhatatlanak látszik. Van benne valami, amitől megdobban az asszonyszív. Úgy látszik, valóban akarja Kaiát, és nemcsak a sport kedvéért mászott el ide.

Nem gátolta tehát a férfit, hogy az párás, forró leheletét a hasára fújja, és izmos karjaival erős csípőjét szorongassa. Felélénkült szívverése forró vérrel telítette egész testét, a forró hullám lefelé gyűrűzött benne, feje boldogítóan üresen és bódultan hátrahanyatlott, hasában forró zuhatagok pezsegtek, csípője önkéntelenül a férfi felé közelített. És nőttön-nőtt a férfi iránti bizalma, egyre régebbi, egyre közelebbi ismerősének érezte, egyre tisztább jelentésük lett az egykori tekintetváltásoknak és a mai szavaknak. Mindettől új érzései támadtak, új személetmódja, az ágyékából sarjadt ki a hit, remény és szeretet valami komoly, tartós kapcsolat iránt.

És ekkor az apró termetű Kalvinban feltámadt a hősi virtus, a szerelem megsokszorozta erejét, a termetes Kaiát egy erőteljes mozdulattal az ölébe kapta, ezzel is bizonyítva a pillanat sodró fenségét – és végigfektette a nőt a ládaágyon.

- Milyen erős vagy – susogta Kaia, aki tudta, hogy ez tetszik a férfiaknak, de valóban meglepődött a váratlan mozdulattól is. Meglepődése még jobban lelohasztotta ellenállását. Bizonyára a nagydarab Kaiának is megvoltak a maga gyengéi, ő i szeretett volna pici lenni, akihez gyengéd kézzel nyúlnak a férfiak, de a dédelgetésnek ezt a formáját a természet megtagadta tőle, és most szívesen képzelte, hogy a férfi hatalmasabb, ősibb erejű nála, aki képes őt betörni és a magáévá tenni. Neki, az erősnek is kedve telt abban, hogy igazi erőtől legyőzöttnek érezze magát, volt abban valami igazságtevés és borzongató szépség.

Amikor a férfi a ruhája alatt kezdett matatni, a látszat kedvéért elhárította a kezét, és erőtlenül leszorította a bugyiját, mikor azonban Kalvin félig már lehúzta azt a kis ruhadarabot az ágydeszkához támaszkodó faráról, mégis megemelte előbb az egyik, aztán a másik fél fenekét, és volt ebben a mozdulatban valami természetes és alighanem valami célszerű is – csak nem hagyhatta, hogy egy ilyen értelmetlen dulakodás miatt elszakadjon a fehérneműje.

Az egész dolog kissé gyorsan jutott idáig, és Kalvint most érte el a dermesztő pillanat. A pillanat, amikor a nő készen áll, ő meg ostobán az övével és a gombjaival piszmog, majd nadrágját illetlenül a lábszárára engedve, térden bemászik az idegen fekhelyre. Ekkor már korántsem lehetett biztos benne, képes-e beteljesülésig vinni a vágyát. Ám az ismert és mégis örökké kiismerhetetlen érintések, a környező élet és a beidegzettség, a szerelem, a kötelességérzet és a vágy betöltésének ösztönzése végül is segítettek rajta. Kalvinnak újból visszatért az ereje és az önbizalma.

Kaia kiabáló készenléttel volt tele, sötétség honolt körülöttük, és már kiáltani akarta: „Gyere, ne félj!”, de természetes szégyenérzetet visszatartotta ettől. Aztán a megremegtető pillanat, amikor a férfi belehatolt, az erősödő szorítás, kapaszkodó kezek az ágyon, átlényegülés, forró vérhullám. És a boldogító gyengeség érzése, meg az odaadásé.

Kalvin úgy érezte, mintha Kaia megsokasodott volna, és mintha nem egy, hanem több nő volna körülötte, egy végtelen sor, egy kiteljesedett világ. A mámor és a lassú kijózanodás, a boldogság és annak a vágya, hogy ne csak érezze az örömöt, hanem adja is, és a tudat, hogy a nőnek tovább tart, amíg eljut a csúcspontra, fékezte Kalvint, a lehető legtovább erős akart maradni, hogy meghosszabbíthassa az örömét, és megadhasson a másiknak mindent. Nem ernyedhetett el, meg kellett feszíteni a képzelőerejét, hogy valami másra gondoljon, a magas toronyra, vagy a gyermeki csengésre.

A csúcspont hol közeledett, hol eltávolodott, Kaia megpróbálta ez ellen felvenni a harcot, de várakozása újra és újra türelmetlen és bosszantó csalódással végződött. Ugyanakkor azonban ismét emelkedő hullám következett, és felgyorsult a nedvek ritmusa. Kaia megengesztelődve arra gondolt, hogy a vékony férfiak energikusak, valószínűleg szívósabbak a komolyabb erőfeszítésben. Csak az ostoba nők vágyódnak nagydarab férfiakra, igazi testi erejük az inas, izmos férfiaknak van.

A következő önfeledt pillanatban, valószínűleg akkor, amikor a férfi ereje megőrzése végett gondolatait a toronyra és a harangra terelte, Kaia megpillantotta a fölöttük lógó harangkötelet, és rémülten döbbent rá, hogy már el kellett volna kezdeni a harangozást. Felemelte a fejét, és a ládán álló ébresztőórán látta, hogy néhány perccel már túl voltak a megadott időn. Eltöltötte a kötelességérzet, megragadta a harangköteleket és meghúzta sorra... Feje fölött megkondult az első élénk hangú, kissé még félénk, lendület nélküli – gyönge bimm. Ezt az erőteljesebb bamm követte és a lélekharang többé-kevésbé ritmikus mozgásba lendült, bár valószínűleg kissé féktelenebbül szólt, mint ahogy azt a temetés szomorú alkalma kívánta volna. Ezt azonban a harangozó észre sem vette.

Kalvint nem zavarta az asszony tevékenysége, ő ugyanabban a ritmusban mozgott, vagy lehet, hogy mozgásával éppen ő diktálta a lélekharang ütemét, és ez a gondolat különösen jókedvre derítette. Tennivalója ettől a szokásosnál magasabbrendűvé, különlegesebbé és hangulatosabbá vált. Kaia testét harangzúgás közben pillantotta meg először, és most, első boldog együttlétüket ismét harangzúgás kíséri. Ezt nem rendezhette véletlenül így a sors, és Kalvin azt kívánta, hogy magjából élet csírázzon az asszonyban. Az egész helyzetben volt valami jelentőségteljes az apró ember számára: az ember meghal, de az élet nem szűnik meg, miközben a lélekharangot húzzák, új magot indítanak csírázásnak. Bár valóban így lenne, bár maradna úgy, kívánta Kalvin férfias készenléttel, megkésett apai vággyal, élő kötelességérzettel, bár élet sarjadna a magból, bár ne engedne az asszony a pillanatnyi széljárásnak, hogy a mai nők szokásos útját járva gyógyszerekkel gátolja meg a gyerek világra jövetelét. És hála a gyermekien szelíd harangoknak, Kalvin kész volt magára vállalni az új élet minden felelősségét, kész volt rá, hogy családi életet kezdjen a községben. A temetés úgy rendezte a dolgokat, hogy idejövetelének nem az öröm perceinek élvezete, hanem a komoly élet megalapozása lett az eredménye. És ezt meg is akarta mondani az asszonynak, de a hatalmas harangzúgásban semmit sem lehetett hallani.

Kaia is valami effélére gondolt, bár ő nem jutott ilyen messzire. A harangozás a mindennapos teendői közé tartozott, a templomtorony pedig a lakóhelye volt, jóllehet sohasem történt meg, hogy a kezével harangozott, a combjaival pedig egy férfit boldogított volna. Egyébként semmi istentelenséget nem látott ebben, sőt a netán haragvó lelkipásztornak szemébe mondta volna: az élet senki halálával nem áll meg, egyik helyen felszáll a végső sóhaj, a másikon meg gyarapodik az élet, egyesülnek a mohó sejtek, és ez utóbbi mégiscsak gyakoribb ezen a világon. Mindjárt befejezi ezt a szép és szorgos bimmbammozást, és elfogadja a férfitől a tobzódóbb pillanatokat meg a csendes boldogságot.

És a község fölött szállt, visszhangzott a harangok boldog gyászzenéje.

(Ford.: Fehérvári Győző)

(Forrás: Nagyvilág 505-510.  XIX. évf. 4. sz. 1974. ápr.)