Jékely Zoltán (1913-1982): Egy család nyughelyén

Nagytata aluszik, már nem pipázik,

nem horkol és nem malmoz a hasán.

Felette két huncut poszáta játszik

a tujafán.

Nagymama is alszik, már nem köhécsel,

nem varrogat és szőnyeget se köt.

Két pajkos kis cinke szökdösve trécsel

szeme fölött.

Apuka szundikál, többet nem olvas,

többé nem énekel s többé nem ír.

Szíve fölött őszi tücsök az ordas

éjjelbe sír.

Anyuka is szundít s nem sírdogál,

a hasa már sohasem lesz kövér!

Két orcátlan, vörös szabóbogár

nászt ül kövén.

Fiúcska hájcsil, már nem karikázik,

nem lesz többé az ágy alatta nedves.

Sírján dongó dohog, giliszta mászik

s nagy pille repdes.

Leányka alukál, már nem babázik,

nem festeget és nem gyűjt képeket.

Elárvult, cirmos kismacskája ázik

keble felett.

Forrás: Válasz 2. évf. 7-8. sz. 1935.

Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,

így énekeljük a drága Siont;

egér futkározik a pad alatt

s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,

a tizenegyedik maga a pap,

de énekelünk mi századok helyett,

hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiúban a denevér riad

s egy-egy szuvas gerenda meglazul:

tizenegyedikünk az árva pap,

tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt

– azt bünteti, akit szeret az Úr –,

s velünk dalolnak a padló alatt,

kiket kiirtott az idő gazul.

Jékely Zoltán tizenhat éves volt, amikor atyja döntése nyomán szülőföldjéről Budapestre költözött. Nyilván nem szükséges bővebb magyarázat arra, miért töltötte szünideinek és nyári szabadságainak nagy részét Erdélyben. S azt sem kell talán bővebben fejtegetnünk, miért épp a transzszilván élményvilág jelenti korai, elégikus hangvételű költészetének hátországát. Belsőséges kapcsolata az érzelemvilágát és szellemét formáló, felnevelő tájjal és annak embereivel pillanatra sem szakadt meg. Frissen végzett ifjú bölcsész volt már (doktori érkezésének címe is árulkodó: Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár), amikor 1936-ban A marosszentimrei templomban című verse megjelent. A tömör vers sorain átsüt a közvetlen élmény katartikus heve.

Marosszentimre nem esik túl messze Jékely szülővárosától, a kálvinista kollégiumáról nevezetes Nagyenyedtől. A Maros folyását követve, a Gyulafehérvárig tartó szakasz háromnegyedénél található. Itt már nagyobb a folyó, mint Enyednél, hiszen kevéssel Szentimre fölött magába fogadta az egybeömlő kélt Küküllőt. Itt veselkedik neki a Maros, hogy elszűkülő völgyén át kitörjön Erdély hegyeinek gyűrűjéből. Szentimre ódon és ma már egészen romos, elárvult református temploma a folyó fölé emelkedő magaslaton áll. Aki vasúton arra jár, a vonatablakból is megpillanthatja. Szentimrétől északnyugatra kezdődik a Mócvidék, a túlsó parton a Küküllő-völgye szintén románok lakta része. Ihletett vidék, vérrel gyakorta áztatott föld, történelmi csaták és öldöklések színtere. Erdély zaklatott, kísérteties történelméről beszélnek itt a fák és a kövek. Sok a magyar emlék, szórványos és rohamosan fogyatkozó a magyar ajkú lakosság. Nagy templomait az alapító ősök nem ily csekély számú gyülekezetnek építették. Omladozásukban borzongató jövőképet festenek. A marosszentimrei is, amelyben még e végét járó század első harmadán Jékely Zoltán verse megfogant.

Ha e tizenhat sor olvastán első benyomásunkat rögzíteni próbálnánk, csupa olyan jelző kerülne tollunk hegyére, mely valami módon a puritán kálvinizmus magyar fogalmának aurájába belefér. Így lenne ez talán még akkor is, ha a szerző a két beidézett zsoltárral nem jelezné félreérthetetlenül, hogy református falusi istentiszteleten vagyunk. A vers robusztus építkezése: mint egy falusi protestáns templomé. Szándékoltan egyszerű és dísztelen, mindenekben mértéktartó és visszafogott, ám minden ízében erőteljes és funkcionális, mégsem nélkülözi a pátoszt és az áhítatot. Közösségi meditációra és katarzisra alkalmas épület, amely alaposabb odafigyelésre mégis felhívja a figyelmet alkotója bravúros mesterségbeli tudására.

Tizenhat sor, tizenhat állítás, tizenhárom igei állítmány és mindössze hat jelző. Egyformán tíz szótagos, középen elmetszett sorok, erőteljes dallam. Ám figyeljük csak meg e vers különös, rafinált szimmetriáját! Rímképlete: ababcacaadadadad. A keresztrímes rendszert – mint mestergerenda a tetőszerkezetet – a kezdősor vége által hívott rímsor tartja fenn. A nyolcadik sor végén a válaszrím egyben hívórím is. Itt van a vers szimmetriatengelye. Ám ez a szimmetria csak olyan, mint egy fa vagy egy emberarc szimmetriája: mérnökszemmel csak hozzávetőleges, egy élőlény izgalmas, unalommentes, lüktető szimmetriája. Ettől a tengelytől azonos távolságra helyezkedik el a két zsoltáros utalás, és majdnem azonos távolságra az egyetlen, finom módosítással megismételt sor.

A szöveg egyébként – minden kerekded egyszerűsége, robusztus egyenessége ellenére – sajátságosan kifejtetlen. Ahogy a lelkileg szorosan összetartozók közösségében a szövegek mindig azok, hiszen „mi félszavakból értjük egymást”, jelzések, utalások is elegendőek. Hol ami régen összetartó erő volt, most porként hull fejünkre, mint a penitenciák hamuja, ott igenis helyénvaló énekelni a drága Siont. A zsoltárt ugyanis, amely így kezdődik: „Térj magadhoz, drága Sion / Van tenéked Istened.” A fentebb megszámláltatott igékből tizenkettő jelen idejű. Ezekből is kétféle van a szövegben. A többes szám első személyűek, íme: „énekeljük”; „vagyunk”,; „énekelünk”; „énekelünk”. Létezésünk makacs állításaként hangzó énekünk már-már patetikussá válna, ha az enyészet ironikusan nem ellenpontozná, minduntalan jelezvén, hogy hűlt helyünk mások élettere lesz: kiürülő templomunkban egér futkározik, kuvik fészkel, denevér tanyázik.

A tárgyilagos, fékező hatású sorok ellenére a versben erőteljes az érzelmi crescendo. „Tízen vagyunk”, de „százak helyett” énekelünk, s erős a bizodalmunk, hogy velünk van maga az Úr is. Szeret bennünket az Úr, mert „azt bünteti, akit szeret” – így mondja a zsoltár is. Amióta a magyar irodalom szembesült a nemzet hanyatlásának jeleivel, amióta felderengett előtte a nemzet lehetséges pusztulásának víziója, azóta asszociálódik mindez hol homályosabban, hol világosabban kifejlett, torokszorító bűntudathoz. A zsoltárra utaló, közbeékelt mondatával Jékely is már-már eljut e töredelmes reformkori lelkiállapotig, ám hangja itt hirtelen felforrósodik, feltör belőle a dac, mondhatni, a predestináció elleni lázadás. Transzcendentális erő költözik indulatába – a megfogyatkozott kórus hangerejét az elődök kórusa erősíti fel -, és most, a vers utolsó sorában nem csupán a panasz, hanem a vád is hangot kap. Nem istenkáromlás ez: a vádlott az idő. Könyörtelen rémtettének (a vers egyetlen múlt idejű igéje) határozója a végső akkord: „gazul”. Ám e vádoló szó már régóta feltörni készül. Igazi rímhívója már a vers felénél elhangzik: „meglazul”. De közben kétszer is rácsendül az Úr neve. Mégsem történhet mindez az Ő akarata szerint.

A vers különös, fékezett crescendójához nagyban hozzájárul három összetett mondatra való sajátos tagolása. Itt is a relatív szimmetria érvényesül. Az első mondat négy sorból áll, hangvétele tárgyilagos, visszafogott. A második – nyolc sorra terjedő mondat – nyugtalanabb, érzelmi hullámzástól vibráló. A harmadik szilárd szerkezetében az elsőnek mása, de felfokozott érzelmi töltésű, éles, mint a kifent acél.

ÉLTETŐ JÓZSEF

JÉKELY ZOLTÁN (1913-1982) költő, író, műfordító. Áprily Lajos fia. Az erdélyi Nagyenyeden született, ott és Kolozsvárott kezdte tanulmányait, amelyeket Budapesten fejezett be. Írói pályája is itt indult. 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra, részt vállalt az ottani irodalmi életből, 1946-tól ismét Budapesten élt. A Rákosi-korszak hallgatásra ítélte. 1956 előtt főleg fordításokat publikált. 1957-től haláláig változatos műfajú munkáival és műfordításaival gazdagította a magyar irodalmat.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 371-373. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Jékely Zoltán: A föld dicsérete

ÉDESANYÁM EMLÉKÉNEK

Áldással szent Alkímia,

titkos kohója lenn a földnek,

rejtett laboratóriuma,

amelyben csontjaink lassan kifőnek.

Áldassanak a gyökerek,

a némán működő erecskék,

e csendben őrlő gépezet,

mely desztillálja testeink szemetjét.

Nyugodhatsz mázsás kő alatt,

világtalan kis padmalyán a mélynek,

eljő a boldog pillanat,

midőn a szívós gyökerek elérnek.

S mint láthatatlan lány haja,

besző az indás, dús tenyészet,

mint legutolsó válfaja

minden földi ölelkezésnek.

Így ér el hozzád a világ,

homokon szűrt üzenetével,

hogy porló szívedet egy éjjel

hegyes nyilacska döfi át...

Illat leszel, s párás, sötét

kertből lehelnek szét a rózsák –

Tán ez a másvilági lét,

maga az örökkévalóság!

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Jékely Zoltán: Hozsánna

Minden áron azt akarod, Uramisten,

imádkozzam – s nem imádkozom.

Pedig már-már elbírhatatlan az ostrom,

bőszen támad sáncon és falon.

Országtól és enyéimtől elhagyatva

- hideg éjben útfélre kitett

törvénytelen, zimankós őszi latyakban –

küzdtem át keserves éveket.

Kucorogtam ászokfán, rossz pincepadkán,

irhám vittem házak tetején,

s lyuktól-lyukig futkároztam, mint a patkány,

az emberfogdosás idején.

S nem imádkoztam, mikor nyitott koporsó

mellett rettegtem szörnyű kezed,

s nem én akkor sem,amikor legutolsó

barátomról jött hír: elveszett.

S nem tolult kegyes és gyáva szó a számra

ama decemberi hajnalon,

amikor zokogva gondoltam anyámra,

látván álmomban ravatalon.

Csatlósaid: a Betegség s a Szegénység,

alaposan belopta magát

sáncaimba, és maholnap, semmi kétség,

kitűzi győzelmes zászlaját.

Azt is Te tetted, hogy útjaim bevágták

láthatatlan baltás alakok,

s rám a sűrűből váltig azt ordibálják:

vérbeköpülnek, ha nem kushadok.

Most is szép fiacskámmal zsarolsz, sanyargatsz,

túszul vetted s vissza nem adod,

amíg el nem ismerem dicső hatalmad,

mondván érte száz Te Deumot.

Te tetted, hogy az Idő is abbahagyta,

s nem Jövőm tavába csörgedez:

kloakába torkollik hitvány patakja,

hátán koporsós halál evez.

Ha a házeresztől varjúrúgta tégla

hull, templomról arkangyalkarok:

Te jelzed, hogy jó volna megtérni még ma,

hajoljak meg, ha jót akarok.

S nem hajlok meg. Kíváncsian várom, hogy még

mit találsz ki újabb próbaképp,

s mielőtt még kezed alatt összerogynék,

megmérem a lelkem erejét.

De ha majd egy napon, bár egy pillanatra,

megcsap jóságod fuvallata,

s a Földgolyón napkeletre, napnyugatra,

elcsitul a gyűlölség-csata,

és a népek rémségekbe belerokkant

szíve egy világnyi hajnalon

szerelmes, nagy dobbanással összedobban

s hegyen-völgyön víg lakodalom –

akkor ne csudálkozz majd, ha zsámolyodra

roskad ez a pogány figura,

s megtörten is boldogsággal ott zokogja:

Hozsánna néked, Egek Ura!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.