A csíki hegyeket befújta a hó. Kis falu fölött, amelyet gránátok tüzes haragja tépett, nagy hegyen két posztos baka áll. Esteledik. A hófúvás belepte az utakat hóval, zörögnek a fák és a fák alatt két hóember áll mereven. Bakák voltak. Posztos székely katonák. A hideg, a hó, a szélvihar mozdulatlan hóembereket csinált belőlük. A hó hullik a magasságos égből, a szélvihar elül és nagy, végtelen csend borul a két hóemberre meg az erdőre. A Csend – mintha csak a hó hullásának neszéből szólna, megszólal:
A Csend:
Enyém e tájék, széles horizonton
Terül el az én gazdag birtokom.
Az Öröm:
(Rózsaszín ruhás lány volt valaha, most fáradt, színtelen aggszűz, aki a csendnél keres menedéket).
S én kísérlek nővérem, e világon
Te szerzed meg élethez a jogom.
Mi voltam, ó, már régen elfeledtem,
Öreg vagyok – bár örök fiatal,
De kosaramból, ó, már szerte lebben
Az örömkacaj, mámor és a dal.
Voltam gyermeknek szőrös hintalója,
Kislánynak szőke, szép hajasbuba,
Egy piros kendő vagy egy rozmaringszál,
És voltam szivar vagy egy szép suba.
És voltam fehér ujjon pici vérfolt,
Ha ifjú lány serkentett gyenge tűt.
És lopva lopott csók a fül tövében,
És zongorán egy finom, szép etüd.
Voltam a gondok elsimogatója,
halkan zümmögő piros kályhatűz,
Gyermekgügyögés nagyanyók fülében,
Mikor unoka meséket betűz.
Rég volt… nem is volt… lesz-e ujra? Kétlem,
- Lásd, Csend nővérem én is kétkedem!
A bánat, a gond és a bús jövendő
Megfosztották kincsemtől két kezem.
Ma nem vagyok már, csak egy postakártya,
Amely a frontról végre hazaér,
Egy ujsághír, egy jó szó s tejbe mártva
Egy falat kenyér…
Most hát megyek keresni kincseim.
És visszahozni a menekülőket,
És eltörölni könnyet, bús panaszt,
Megyek keresni új és szebb tavaszt,
És mosolyt adni minden nőnek…
A Csend:
Nekem most nagyobb lett a birodalmam,
Csak más a tét, hol ember rám talál.
A földön nincs csend, csak néma szorongás,
És társam lett az arató halál.
A Csendből csengnek néma akarások,
S én vagyok vágya sok verekedőnek,
Aki karomban megpihenni vágyott.
Én vagyok az ágyutűz lelke,
Mely a gránátból búsan felsikolt,
s akinek szivét golyó hegye verte,
Méltán vagyok egy piros, pici folt…
S hóembereknek vagyok a hideg…
Az Öröm:
Én itt nem élhetek veled, Csend,
isten veled, hát elmegyek.
S talán – találkozunk az uton,
Én és – az élő emberek?
(Eltűnik. De útjában mindig találkozik a Küszöbbel, amelyen túl a boldogság terme van. Az is kihalt, fénytelen, csöndes. S az emberek és az öröm között a Küszöb érzéketlenül áll és nem engedi őket összeölelkezni. A kélt hóembernek sem juthatott az öröm csókjából. Csak a Csend teríti rájuk nagy, végtelen finom, fehér fátyolát.)
Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 45. sz. 1916. dec. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése