Bors László (1895-1919): Amatőr

Indulásomkor így szóltam: mily fehér,
életem csúcsa és mily szépen ragyog,
nagy játékos, aki mindent elér,
így szóltam én: csak amatőr vagyok.
Számomra nem komoly az eszeveszett tánc,
nem akarok más lenni sosem mind dilettáns.

Tanáraim és egyéb szakállas aggok,
kik bölcs tanáccsal ellátni nagy serények,
fejüket rázták, a reszketőt, az aggot
és így szólottak elbúsulva szegények:
ez ifjú valóban tehetséges,
de csak egy negyedszázad a mi korunk óta,
és mennyivel más máma már a nóta!

Játékosa az életnek és irásnak,
és játékosa szegény nősziveknek,
mestere póznak kacajnak és sirásnak,
hajótöröttje távoli szigetnek,
észre sem vettem hogy kincset pazaroltam
s magam maradtam kijátszva elbukottan.

Bizony magam játszottam ki én szegény,
s a hurjaim a végsőkig megfeszültek,
a szemem sem maradhatott meg objektivnek,
lassan rövidet láttam mint vakondok,
és mindég jobban elmeritettek a gondok,

és hogy utolsó souot eldobtam, - kócbabát,
szokott így elhajítani a gyermek, -
azt gondoltam vége van nahát,
uj élethazugságot kovácsoltam fegyvernek,
ekkor piros ruhában és furi arccal,
elém rontottak mind, kik egykor voltak,
s mint a hogy sok lúd disznót győz le harccal,
kórusban és betanulva így szóltak:

Pierrot, Harlequin, Paprikajancsi,
szegény, szegény, szegény te,
ma, ugy-e nem akarod hallni,
ma két, ma három, na négy éve…
és ma az utolsó nap barátunk,
szegény barátunk, szellemes amatőr, -
tekints a falra, nézd ott függ ama tőr!

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 45. sz. 1916. dec. 3.