Móricz Zsigmond: Barbárok

 

- Móricz Zsigmond novellás kötete. Budapest, Athenaeum, 1932. –

 

Móricz Zsigmond első novellás kötetének „Hét krajcár” a címe és vele egy új magyar világ született számunkra. Írtunk pedig akkor, emlékezetem szerint 1909-et.

Huszonhárom esztendő és az emberiségnek egyik legnagyobb katasztrófája választja el a mát attól a dátumtól és a „Hét krajcár”-t a „Barbárok”-tól. S a két Móricz-könyv, mintha e két dátumnak volna pontos, idegesen érzékeny regisztrálója. Ugyanannak az emberiségnek, ugyanazon műszerlencséjén keresztül mutatkozó képe; csupán az egyik kép dátuma 1909, a másiké 1932.

A címek is: akkor „Hét krajcár”, ma „Barbárok”.

S amikor most ezt a nehéz című könyvet olvastam: künn kegyetlen északi széllel hullott a hó, rá a régi, kérges, öthónapos hóra és a kalendárium: március havának 25-öd napja. Bizonyosan tudom, hogy amikor a „Hét krajcár”-t olvastam, a nap melegen sütött és az avar alól sarjadt a zsendülő újfű. Bizonyos, hogy így volt, amit olyan rettenetes vidámsággal keresgélt össze az a szegény asszony az ő kis fiával.

De akkor a hetedik krajcár is megkerült, ha koldus ajándéka képpen is; s vén Márkus és a pap, életük nagy harcát megharcolva, beletörődnek a harcuk hiábavalóságába, mert: „Harc? Minek a?... Csönd, csönd… Béke!...” Csipkés Komárominé és a lévita afférja megoldódik az emberek és a természet törvénye szerint és Judit, ha ki is önti az átkozott tejet a moslékos cseberbe, egy csupornyit mégis juttat a fiának. Oh igen! Mert ha keserű és nehéz volt is az élet, ha igazságtalan és kegyetlen is a sors, de reménység még volt és jutott mindenkinek egy-egy morzsa bár, hogy a hitét megtarthatta. Akkor, huszonhárom esztendővel ezelőtt.

De a ma és a tegnap között beomlott az út és a véres, rettenetes szakadékot nem hidalja át semmi, de a szakadékba beleveszett menthetetlenül az a parányi hit és reménység, mely egy negyedszázaddal ezelőtt még élt.

Ma hiába keresi az asszony a hét rézkrajcárt…

A puszta barbárja ma nem kegyelmez: leüti az apát és leüti a gyermeket és leüti a kutyát is. S a feleség és anya, aki elindul hátán batyujával, keresni az ő életért tusakodó emberét és az ő kis fiát, hiába megy, megy belé a kegyetlen pusztába. Az életet nem mentheti meg, nem tarthatja meg sem munkával, sem vére árán, ma nincsen már irgalom.

Igen, igen. Az élet, a kicsi, védetlen, az elsodort ember élete nehéz, keserű élet volt huszonhárom esztendő előtt is. De élet volt, aminek lehetett még jövendő reménysége. Ma hiábavaló a küszködés, ma nem lehet a harcnak vége békesség, ma nem segít a lemondás: a barbárok nem kegyelmeznek: az asszony nem találhatja meg a rézkrajcárokat, csak agyonvert övéinek rothadó hulláját.

Akkor Móricz Zsigmond szeme fiatal szeretettel, vidám szívvel látta az életet, amiben még volt meleg jó szeretet, még lehetett reménység, ha kegyetlenül nehéz is volt már, de mai látása komoran szigorú, homlokába kemény barázda mélyül, szava kegyetlenül súlyos, hogy barbárokat, csupa barbárokat vetít eléje az élet reménytelenül és elkerülhetetlenül.

De Móricz Zsigmondnak igaza van most is, mint volt akkor is, amikor a meztelen mát hazug köntös nélkül teríti elénk. Bár akkor is, ma is keserű dolog az igazlátás és hálátlan mesterség az igazat mondás és igazat megláttatás. Nagy bűne volt – tudjuk -, hogy akkor úgy kerestette azt a nyomorult hetedik krajcárt, mint ahogy nagy bűne bizonyára, amikor mai fiatal papja lehajtja a fejét, nem harcol tovább és megadja magát, amikor szemébe vágja a falu barbárja: „Van lelke az uraknak azt kívánni, hogy töméntelenre szaporodjék a világ? Tudnak neki kenyeret adni?...”

*

Eljön az idő, amikor az irodalomtörténet abból a távlatból, amelyből személyi, társadalmi és politikai ellentétek köde már nem tudják elhomályosítani a vizsgáló és mérlegelő szemeket, meg fogja állapítani pontosan azt a helyet és azt a súlyt, amit Móricz Zsigmond prózája jelent a magyar irodalomkultúrában. Úgy érezzük azonban, hogy ez az ítélet – akkor már fellebbezhetetlenül azt fogja kihirdetni, hogy a „Hét krajcár” és a „Barbárok” megírása időközében ez a prózaírás volt a magyar embertípusnak és a magyar életsorsnak páratlanul magyar, igaz és művészi kivetítése az írás által. Azé a magyar emberé és azé a magyar sorsé, akit Móricz Zsigmond egyetlenül tudott meglátni: a keleti alföldszéli kálvinista falu és kisváros magyar emberét és az ő világának sorsát. A parasztét, és a már halódó, vergődő, helyét nem találó, anachronisztikus hétszilvafás úrét: azt a sorsot és azt a miliőt, melyben ő maga is, vérével, fajtájával, természetével, gondolkozásával, őseivel és kultúrájával együtt elválaszthatatlanul gyökerezik.

 

Nem tág az a világ, amit Móricz Zsigmond lát és megláttat; mert csak azt vetíti ki, amit lelkében ő is közvetlenül megélt. Móricz magából élő, magából adó író, munkaterülete tehát nem széles; de annál mélyebb az a barázda, amit szánt. Mint a lírikus: magát adja és mindig csak magát, de mint az igazi lírikusé, közvetlen és mélyen a lelkéből fakadó minden írása: szubjektív, sohasem objektív. Még ott is, ahol legtávolabbra nyúl anyagáért és forrásáért: nagy történelmi regényében, a „Tündérkert”-ben. Nagy egyoldalúsága, szűk korlátok közé szorultsága, tehát gyönge oldala ez Móricznak, de egyúttal nagy erőssége is. Éppen azért, mert így mindig azt adhatta, amit egyedül tudott igazán adni: véresen őszintén, hamisítatlan meztelenül ember-magamagát.

Sok elvetélt magyar írással és megfulladt magyar íróval volnánk gazdagszegényebbek, ha íróink mindig csak azt akarták volna adni és adták volna, amit tudtak volna…

*

Móricz Zsigmond novellaíró. Még tipikus regényeiben is az. Mint ahogyan Mikszáth is az volt. Egyetlen igazi regénye a „Tündérkert” és a hozzá tartozó, még be nem fejezett „Nagy Fejedelem”, mint ahogy műfajában kivétel, úgy kivétel abban is, hogy a regényekben szokott miliőjét, miliőjének korát, területét is megváltoztatja. Bár itt is csupán a szomszédba megy és keletre és kálomisták közé. És onnan messzebbre és nyugatra nem.

Pedig „nyugatos” író. Nem abban az értelemben, mint Kosztolányi, vagy Karinthy, vagy Kuncz Aladár, vagy éppen Babits Mihály és még sokan, de nyugatos, mint volt Ady Endre. Nyugatos a mesterségi részben, az akarásban, az irodalmi célkitűzésben, de földhöz és fajhoz és osztályhoz ragadt, abba belekapaszkodó, törzsökös, szinte ósdi keleti magyar a lelkében, látásában, észjárásában, nyelvében, minden művészi erősségében és gyengéjében. Mint Ady is volt. Nem a fajtája, a vére magyarabb talán, mint sok más magyar írótársáé, de a lelki struktúrája és lelki kultúrájának megváltoztathatatlan fundamentoma.

*

Ha hatalmas írói termésén futtában végigtekintek, addig való  negyedszázados írói életútjának számomra három jelentős állomása van: a kiinduló „Hét krajcár”, a közbülső „Tündérkert” és a mostani utolsó „Barbárok”. A „Hét krajcár”-tól a „Barbárok”-ig az út nyílegyenes és a „Tündérkert” úgy ágazik ki ebből, egyelőre zsákutcaként, melynek nincsen vége, sem becsatlakozása más útba, sem visszakanyarodása a főúthoz. A főút nem hosszú, de mélyen alapozott és kemény, kőkockákkal kirakott: a jövendő idők múltat temető pora nem fogja belepni ezt az utat és romboló víz áradásai nem fogják elmosni, amíg a magyar magyarnak maradhat. És egyetlen egy módon, hogy észjárással, ugyanabból az anyagból épült az egész út elejétől máig, kezdetétől végéig. A „Hét krajcár” egy édes testvére a „Barbárok”-nak, csak éppen, hogy születésük között huszonhárom esztendő telt el és közöttük tátong egy összeomlott világ, véres, rettenetes halottakkal, gyűlöletekkel és lelket fojtogató, álmokat gyilkoló emlékekkel. A huszonhárom esztendő előtti „Hét krajcár” Móricz Zsigmond ifjú, jövendőt építő lelkének első, harmatos virága, a „Barbárok” a kérlelhetetlen sors zordon akaratában megkeményedett lélek bölcs megnyugvása.

*

Kilenc novellát foglal magában a „Barbárok” vékony dongájú, 94 oldalas kötete. De be kell vallanunk, hogy az első ötven oldal négy novellája külön – egységesebb kötetet adott volna. az öt következő novella, ha tipikusan Móricz írás is valamennyi, ha tárgyuk és tendenciájuk ugyanaz is, mint mindeniké, de művészi kompozíciójukban és megoldásukban nem méltóak az első négy novella kristálytiszta, zavartalané s monumentális művészetéhez.

Ez a művészi egyenetlenség a kötetnek nagy és menthetetlen szerkezeti hibája. Nem lett volna szabad így összeállítani ezt a kötetet, még a mai, sietésre, tempóra kötelező időben sem. A jó novellás kötet – mint egység -, a művészi kompozíció örök törvényének van alávetve; a novellák, ha kötetbe kerülnek, nemcsak önmagukért felelősek, de egymásért és az egész kötetért is. A „Barbárok” kötetben vannak novellák, amelyek inkább társadalmi vezércikkek és ha mint ilyenek, igazán kitűnőek és tanulságosak is, de az íróművész kezéből a tanulságot mi a novella meséjén keresztül akarjuk kapni, nem pedig úgy, hogy a novellát szinte csak a vezércikk illusztrálásának, hatásfokozása eszközének érezzük.

De a kötetnek három novellája a mai Móricz Zsigmondnak legsúlyosabb, legmonumentálisabb alkotása és mélyen, kiirthatatlanul kell és fog belénk vésődni, mint minden igazán nagy művészi alkotás élménye. A „Barbárok”, „A fejedelem pohara” és „A két fehér” három olyan momentum, amilyent keveset alkotott a magyar novellairodalom. Szákszavú, kálvinista módon puritán, szinte kopár, dísztelen monumentumok: három kegyetlenül, véresen szép ballada, méltó és egyenes utódjai a székely népballadáknak. Zordon, kietlenül sötét színmezőben élesen, kegyetlenül hasító vérvörös kontúrok és kivillanó tűzfoltok. Hatalmas arányok parányi területre szorítva; félelmesen nagy dimenziók számban, térben és időben maroknyi helyre préselve.

Móricz Zsigmondnál is ritka nagy művészi megszállottság sugallta és alkottatta meg ezeket a súlyosan tömör, nemes és véresen, tragikusan magyar balladákat...

KÓS KÁROLY

Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január

Móricz Zsigmond (1879-1942): Forr a bor

 

- Regény. Athenaeum kiadás –

 

A Légy jó mindhalálig és a töredékben megjelent Kamaszok folytatása, de merészebb könyv. Erejével arra az időszakra emlékeztet, amikor Móricz Zsigmond megteremtette a magyar regényirodalom eposzi alakját: Turi Danit.

A Forr a bor-ban a múlt századvégi ifjúság élete elevenedik fel: zsidó kereskedők, földbirtokosok és zsellérek gyerekei, akik most az apák szerepét töltik be. Legnagyobb részük pap, tanár vagy közigazgatási tisztviselő. Egy ország bajai izgatják. Társadalmi és gazdasági rendszerek válsága játszódik le szemük előtt és ezer gondtól körülvéve fiukat nevelik, az érettségiző diákot, akinek lázas életét ők is átélték, de amiről nemigen szeretnek beszélni.

Egy esztendő története áll előttünk az október hatodiki ünnepélytől kezdve, melyet a diákok saját elhatározásukra tartottak meg, az érettségit követő mámoros napokig. Ez a nyolcadik osztály él a fiatalság jogaival: tiltakozik, ellentmond, eleget tesz vére kívánságainak, de élete mégsem lehet teljes virágzás, mert mindennap becsukják őket egy ketrecbe, amit iskolának hívnak. Itt már szótlanul kell tűrniök, hogy egy csődöt mondott pedagógiai rendszer minden kínzóeszközét kipróbálják rajtuk. Egyformán idegen nékik a görög aorisztoszok világa és a kis kövér vallástanár erkölcsi tanításai, aki szigorúan követeli a könyv mondatait, de annyi fáradságot nem vett magának, hogy nyolc esztendő alatt az Isten-fogalmat megmagyarázza tanítványainak. Tanulták a logaritmust és a vegytani képleteket, de éppen olyan idegenek voltak a tananyaggal szemben, mint a tanár, aki minden óra alatt ünnepélyesen és szigorúan jelent meg előttük, mint valami felsőbbrendű lény, akit tisztelni kell. A diákok azonban nem sokat törődtek vele, legfeljebb a névsor végén lévők izgultak, ha Torony Andrást szólította fel. Meghunyászkodásra és rendre nevelték őket. Fegyelemmel, a tekintély kegyetlen alkalmazásával kötötték gúzsba az egyén szabadságát. A nevelők minden erejükkel azon voltak, hogy jó és hasznos polgár kerüljön ki kezük alól, aki szótlanul tűri, hogy a rendszer kizsákmányoltja legyen. A diákok csak kényszerűségből, a szülők kívánságára tettek eleget az iskolai kötelességnek. szerelem, lumpolás izgatja őket, dáridókat rendeznek és akkor a legboldogabbak, ha valamelyik tanáruk magánéletének nem valami fényes epizódját sikerül leleplezni. Csak egy diák nézi idegenül társai viselkedését, az igazgató unokaöccse: Nyilas Mihály, aki gondolatokban éli ki magát, mindenre fölfigyel, nem elégszik meg a könyv szürke mondataival, hanem az okokat keresi. A nyers adatokból az elsikkasztott igazságra próbál következtetni. Nem érti, hogy 1831. idején Wat Tyler vezetésével fellázadt hatvanezer pór és vagyonfelosztást, a jobbágyság eltörlését követelik. Furcsául tűnik föl néki a fehér és piros rózsa harca. Észreveszi, hogy az osztályban is megvannak a történelemben előforduló nagy ellentétek. Talán ugyanazok. A szegény Suhajdának, Perecesnek, Gyurkónak és Torony Ábrisnak egészen más a gondolkodásmódja, az élete, mint a Langscheineké, a Péteryeké. Minden erejét összeszedve, tele reménnyel drámát ír Sertoriusról, akivel egynek érzi magát, ő az, „aki magára veszi azt a feladatot, hogy élére áll a néptömegnek, hogy fegyverrel kivívja jogaikat. Kenyeret és jogot akart szerezni testvéreinek a testvérektől”. A diákélet ábrázolása mellett felvillan előttünk egy kisváros képe, tehetetlen, érdekhajhászó  uraival, akik semmi jelét nem adják annak, hogy társadalmi kötelességeik is vannak. Az egész város egy „Fertő” és csak méreteiben különbözik ettől a nem kellemes nevű diákkamrától.

Móricz Zsigmond drámai erővel pergeti le előttünk a jeleneteket. Minden szava vád egy korszak, egy generáció ellen, amelyik siralmas állapotban engedett ki karjai közül egy ifjúságot, ugyanakkor, amikor Páris, Zürich vagy Moszkva nyomorult padlásszobáiban a tanulni vágyó „orosz diák az emberiség problémájával foglalkozott, a német közgazdaság elveivel birkózott, a szomorú magyar Alföldön azonban állati tengődésben éltek”. Éjjeleken át tanárokról és egymásról pletykáltak, „amire mélyen lefojtott érzékiségük vitte őket”. A magyar diákot magasabb eszmei vagy elvi szempont nem érdekelte, teljesen belefulladt a kisvárosi élet kétségbeejtő egyhangúságába. Az alakokat a vér hajtja. Kegyetlen realitással érzékeltetik azt a környezetet, amelyikbe az élet belehajtotta őket. Némelyik úgy áll előttünk, mint egy gigászi szobor, amely az alkotó mondanivalóját megdöbbentően szimbolizálja. Gondoljunk csak a kis Nyilas Mihály alakjára, akinek individuuma nem engedi meg, hogy a tömeg csordaösztöne rajta is kitörjön. Ő több a hétköznapi alakoknál, magasabb rendű ember és ez még szerelmi életében is megnyilatkozik, nem tudja elviselni, hogy a kis zsidó fruska szemérmetlen viselkedésével kiöljön belőle minden idealizmust és szakít vele. Élete valósággal tragédiává magasztosul, mikor az érettségi tételek ellopásánál ő is bűntársnak szegődik s az önmagával való viaskodásnak olyan nagyszerű jeleneteit láthatjuk, amelyhez csak a Légy jó  mindhalálig utolsó lapjai mérhetők. Amikor Misi belátja, hogy nem volt érdemes a felnőttek világába vágyakozni. Ezzel szemben Kiss Pali, Blau, Gondos Márk és a többiek a semmivel sem törődők. Nincsenek problémáik, folyton a kész dolgokat várják. Inkább a tézisek megkaparintása izgatja őket, mint maga az érettségi.

A regényben a cselekmény két részre oszlik. S mint hosszabb elbeszélés önmagában is megállja a helyét. Az első részben az október hatodiki bonyodalmak, a tanári kar szigorú intézkedései játszódnak le, a másik rész az érettségi tételek ellopása. Különösen érdekes a diákok közül Gondos Márk, akin, amikor Ficsulával, egy züllött debreceni hivatalnokkal a tételeket megy ellopni, annyira erőt vesz a félelem, hogy már dadogni sem képes és öntudatlanul teljesíti társai kívánságát. Ez a zsidó fiú Móricz Zsigmond legnagyszerűbben megrajzolt alakjai közé tartozik. Végtelenül érdekes ember: Isaák Géza igazgató. A világon senkinek sem akar ártani, csak tanul és éppen jósága következtében nem valósíthatja meg álmait. A regény meséje érdekes és izgató. A szálak nem egy főhős köré fűződnek. Az nincs is a regényben. A nyolcadik osztály viszi a főszerepet. Egyik-másik jelenete szinte felülmúlhatatlan. Gondoljunk csak a történelmet tanuló Nyilasra, vagy az érettségi után együtt mulató diákokra és tanárokra.

Amint Móricz maga is bevallja, történelmi regény a Forr a bor. Egy olyan nemzedéket állít elénk, amelyik szereplésének tetőpontját a mával érte el. A „Fertőből” indult ki, s most igazán nem kívánhatjuk, hogy tisztán, a fiatalkor benyomásai nélkül álljon előttünk. A legkritikusabb időszakban játszódik le, amikor a fiatal lélek forr. Nem tűri a korlátokat, utat keres magának, s ha irányító nincs mellette, önmaga találja meg az utat az energiák levezetésére. Az író a regény alakját a valóságból merítette, a legtöbb lelke faragatlan, nyers, az igazi szépségről még álmodozni sem szoktak, de az író tolla alól, mint a tragédia megrendítő alakjai bukkannak elő.

Móricz itt lenyúlt a sárba, felemelte a piszkot és aranyat csinált belőle. Bebizonyította, hogy még mindig a Fáklya, Tündérkert és a Pillangó balladaszerű sorai izzanak agyában. Érzi és látja a magyar élet tragédiáját. Most is egy darabot mutatott meg belőle az ihletett művész minden erejével. S olyan csodálatos, tömör magyar nyelven, ahogy csak a Halotti beszéd és az általa sokat emlegetett Elektra szerzője szólhatott.

GUNDA BÉLA

Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január

 

Móricz Zsigmond: Diákelőadás

Meghívót kaptam, hogy a „Légy jó mindhalálig” gyermekszereplői a saját iskolájukban előadást tartanak a Nemzeti Színház művészei tiszteletére.

Örömmel mentem el. Ezek a kis fiúk olyan nagyszerű munkát végeznek a darabban, ami felnőtt színészeknek is becsületére válna. Rendesek, kedvesek, szorgalmasak, megbízhatóak. S mindenekfölött tehetségesek.

Nekem úgyis régi véleményem, hogy legjobb színészek az állatok, aztán a gyerekek s csak azután vannak a művészek. Az állatokat a moziban csodálhatjuk meg, milyen természetesek, közvetlenek. Nem pózolnak. A gyerekek is ebben versenyeznek a pompás ebekkel, tyúkokkal s más állattestvéreinkkel, akiket a rendezők a mozidarabokban felhasználnak. A gyermek olyan üde és természetes, mint a kis állatocska. Hiányzik még bennük a művészi becsvágy s a művész felelősségérzése, ami lámpalázat okoz. A gyermeknek nincs lámpaláza. Ő olyan természetesen megy ki a színpadra, int akinek fogalma sincs arról a veszélyről, ami fenyegeti: hogy hamis is lehet hangja, a mozgása, a játéka.

Ez most a saját előadásukon pláne nagyszerűen beigazolódott.

De ennél még sokkal több is. Kiderült az, hogy a mai gyerek annyira modern, mint maga az életünk.

Ha elgondoljuk, milyenek lehetnek azok a régi iskolai előadások, amelyekkel magasabb ízlésre, szónoki képességre, fellépésre akarták nevelni az ifjúságot, akkor nagyon csodálkozni kell az idők fordulásán: a mai gyermekek valósággal kabarét csinálnak a színpadon. Mégpedig olyat, hogy avval sokszor nem is versenyezhet a felnőttek kabaréja, mert hozzájuk közelebb van a kedély, a játék és a vidám öröm, mint szegény nagy színészekhez, akiknek muszáj ezt mind megjátszani.

S milyen pompás számokat tudnak csinálni.

Van egy tréfájuk, mikor autót játszanak. Ponyvával letakarva négy kis diák, a tulajdonos, aki most vette ezt az új kocsit, felkurblizza s hallani a hangot, ahogy a gép hörög. Aztán felül a hegyébe s akkor kipukkad az egyik kerék: felpumpázza s minden fúvásra egy fokkal emelkedik a kerék. Aztán mindjárt kipukkad a másik kerék, aztán a harmadik, negyedik s összevissza. A végén összelapul az egész kocsi, egyszerre mind a négy kereke s a kis tulajdonos lehemperedik az alkotmányról.

Vagy a gramofon. Ahogy a ponyvával letakart gyerekek közül egynek a karja kiáll, ez a fű, amely alatt egy cintányér forog. S hallani a muzsikáját, kitűnő hangutánzások, szinte zenebohócok ezek a gyerekek.

Vagy az egésznek a kluja a Galli Kurcsi eset. Hogy borotválta meg Galli Kurcsi az egész budapesti közönséget. először is a két idegen énekes kivágta a magas cét. Egyik némán s a konferanszié szólt:

- Hát hallottak önök hamis hangot?

Aztán a másik, aki magasított székre áll s egy papírlapról ollóval kivágja a rárajzolt C-t.

Aztán jön a borotválás.

A gyerek Galli Kurcsi: (így írták a színlapra) sorra hipnotizálja a bejövőket s sorra leülteti a székekre. Akkor fog egy létrát, azt a nyakukba akasztja, s utána kendőt köt rájuk, s beszappanozza s megberetválja a társaságot.

Homéri mulatság volt végignézni az őszinte mulatságot, amely nekik még nagyobb mulatság volt.

Ennek az iskolának, ahol a legidősebb sem több tizennégy évesnél, mert hiszen négy polgári osztály van az egész iskolában, külön nevezetessége a zenei tudása. Ez az iskola, amely a Kodály-nótákat a Zeneakadémián mutatta be. Rendkívül kiváló zenetanára, Borus Endre valóságos csodákat tud produkálni velük. Úgy működik ez a kórus, hogy a Doni kozákok nem különbek náluk. Volt egy kis zenei tréfájuk, amelyet oly precizitással s annyi humorral adtak elő, hogy ezt is elmondom:

Az egész szöveg ennyi:

- János bácsi, adjon egy szál gyufát.

Ezt fortissimo kezdik s a kis karmester vezetése mellett egyre halkabb lesz a kórus, a végén már suttognak. akkor jön egy hatalmas karmesteri gesztus s arra kitör a kórus, hogy:

- Nincs!

Tökéletes volt, ahogy előadták.

Az emberben az a hit ébred, hogy ez a fiatal, most zsendülő generáció úgy tele van tehetséggel, hogy csak úgy fröcsköl belőlük.

De hát negyedosztályosok s széthullanak már jövőre. akik innen kimennek, azok valóban nagy biztosságot, önérzetet s jókedvet visznek magukkal.

Ennél több útravalóval az életre semmiféle iskola nem küldheti el a fiatalságot s dicséret a nagyszerű igazgatóságnak, amely így az iskolai életet meleggé, színessé s varázslatossá tudta tenni a gyereksereg számára.

S amint értesülök, a gyerekek, akikkel így foglalkoznak, jobb tanulók, mint azokban az iskolákban, ahol nincs ilyen játékkultúra. Azok a gyerekek, akik a „Légy jó”-ban játszottak, szorgalmasabbak lettek, mert aki vesztett a bizonyítványban, azt nem engedték többet a színpadra.

Vezető tanáruk előadása megható volt, mert őszintén s egyszerű szavakkal hálát s köszönetet mondott a Nemzeti Színház tagjainak, amiért az összes ötven előadás alatt valósággal magasabb erkölcsi s emberi oktatást nyújtottak a gyermekeknek, hogy hogyan kell élniök s dolgozniok.

A felnőtteknek s a gyermekeknek valósággal lelki összefonódásáról adott bizonyságot ez a kedves délután, amelyre szintén csak örömmel gondolhat vissza mindenki, az is, aki nézője volt a játéknak, s az is, aki a színpadon oly kedvesen s pompásan játszott.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 14. sz. Bp., 1930. márc. 30-ápr. 5.