- Móricz Zsigmond novellás kötete. Budapest, Athenaeum, 1932. –
Móricz Zsigmond első novellás kötetének „Hét krajcár” a címe és vele egy új magyar világ született számunkra. Írtunk pedig akkor, emlékezetem szerint 1909-et.
Huszonhárom esztendő és az emberiségnek egyik legnagyobb katasztrófája választja el a mát attól a dátumtól és a „Hét krajcár”-t a „Barbárok”-tól. S a két Móricz-könyv, mintha e két dátumnak volna pontos, idegesen érzékeny regisztrálója. Ugyanannak az emberiségnek, ugyanazon műszerlencséjén keresztül mutatkozó képe; csupán az egyik kép dátuma 1909, a másiké 1932.
A címek is: akkor „Hét krajcár”, ma „Barbárok”.
S amikor most ezt a nehéz című könyvet olvastam: künn kegyetlen északi széllel hullott a hó, rá a régi, kérges, öthónapos hóra és a kalendárium: március havának 25-öd napja. Bizonyosan tudom, hogy amikor a „Hét krajcár”-t olvastam, a nap melegen sütött és az avar alól sarjadt a zsendülő újfű. Bizonyos, hogy így volt, amit olyan rettenetes vidámsággal keresgélt össze az a szegény asszony az ő kis fiával.
De akkor a hetedik krajcár is megkerült, ha koldus ajándéka képpen is; s vén Márkus és a pap, életük nagy harcát megharcolva, beletörődnek a harcuk hiábavalóságába, mert: „Harc? Minek a?... Csönd, csönd… Béke!...” Csipkés Komárominé és a lévita afférja megoldódik az emberek és a természet törvénye szerint és Judit, ha ki is önti az átkozott tejet a moslékos cseberbe, egy csupornyit mégis juttat a fiának. Oh igen! Mert ha keserű és nehéz volt is az élet, ha igazságtalan és kegyetlen is a sors, de reménység még volt és jutott mindenkinek egy-egy morzsa bár, hogy a hitét megtarthatta. Akkor, huszonhárom esztendővel ezelőtt.
De a ma és a tegnap között beomlott az út és a véres, rettenetes szakadékot nem hidalja át semmi, de a szakadékba beleveszett menthetetlenül az a parányi hit és reménység, mely egy negyedszázaddal ezelőtt még élt.
Ma hiába keresi az asszony a hét rézkrajcárt…
A puszta barbárja ma nem kegyelmez: leüti az apát és leüti a gyermeket és leüti a kutyát is. S a feleség és anya, aki elindul hátán batyujával, keresni az ő életért tusakodó emberét és az ő kis fiát, hiába megy, megy belé a kegyetlen pusztába. Az életet nem mentheti meg, nem tarthatja meg sem munkával, sem vére árán, ma nincsen már irgalom.
Igen, igen. Az élet, a kicsi, védetlen, az elsodort ember élete nehéz, keserű élet volt huszonhárom esztendő előtt is. De élet volt, aminek lehetett még jövendő reménysége. Ma hiábavaló a küszködés, ma nem lehet a harcnak vége békesség, ma nem segít a lemondás: a barbárok nem kegyelmeznek: az asszony nem találhatja meg a rézkrajcárokat, csak agyonvert övéinek rothadó hulláját.
Akkor Móricz Zsigmond szeme fiatal szeretettel, vidám szívvel látta az életet, amiben még volt meleg jó szeretet, még lehetett reménység, ha kegyetlenül nehéz is volt már, de mai látása komoran szigorú, homlokába kemény barázda mélyül, szava kegyetlenül súlyos, hogy barbárokat, csupa barbárokat vetít eléje az élet reménytelenül és elkerülhetetlenül.
De Móricz Zsigmondnak igaza van most is, mint volt akkor is, amikor a meztelen mát hazug köntös nélkül teríti elénk. Bár akkor is, ma is keserű dolog az igazlátás és hálátlan mesterség az igazat mondás és igazat megláttatás. Nagy bűne volt – tudjuk -, hogy akkor úgy kerestette azt a nyomorult hetedik krajcárt, mint ahogy nagy bűne bizonyára, amikor mai fiatal papja lehajtja a fejét, nem harcol tovább és megadja magát, amikor szemébe vágja a falu barbárja: „Van lelke az uraknak azt kívánni, hogy töméntelenre szaporodjék a világ? Tudnak neki kenyeret adni?...”
*
Eljön az idő, amikor az irodalomtörténet abból a távlatból, amelyből személyi, társadalmi és politikai ellentétek köde már nem tudják elhomályosítani a vizsgáló és mérlegelő szemeket, meg fogja állapítani pontosan azt a helyet és azt a súlyt, amit Móricz Zsigmond prózája jelent a magyar irodalomkultúrában. Úgy érezzük azonban, hogy ez az ítélet – akkor már fellebbezhetetlenül azt fogja kihirdetni, hogy a „Hét krajcár” és a „Barbárok” megírása időközében ez a prózaírás volt a magyar embertípusnak és a magyar életsorsnak páratlanul magyar, igaz és művészi kivetítése az írás által. Azé a magyar emberé és azé a magyar sorsé, akit Móricz Zsigmond egyetlenül tudott meglátni: a keleti alföldszéli kálvinista falu és kisváros magyar emberét és az ő világának sorsát. A parasztét, és a már halódó, vergődő, helyét nem találó, anachronisztikus hétszilvafás úrét: azt a sorsot és azt a miliőt, melyben ő maga is, vérével, fajtájával, természetével, gondolkozásával, őseivel és kultúrájával együtt elválaszthatatlanul gyökerezik.
Nem tág az a világ, amit Móricz Zsigmond lát és megláttat; mert csak azt vetíti ki, amit lelkében ő is közvetlenül megélt. Móricz magából élő, magából adó író, munkaterülete tehát nem széles; de annál mélyebb az a barázda, amit szánt. Mint a lírikus: magát adja és mindig csak magát, de mint az igazi lírikusé, közvetlen és mélyen a lelkéből fakadó minden írása: szubjektív, sohasem objektív. Még ott is, ahol legtávolabbra nyúl anyagáért és forrásáért: nagy történelmi regényében, a „Tündérkert”-ben. Nagy egyoldalúsága, szűk korlátok közé szorultsága, tehát gyönge oldala ez Móricznak, de egyúttal nagy erőssége is. Éppen azért, mert így mindig azt adhatta, amit egyedül tudott igazán adni: véresen őszintén, hamisítatlan meztelenül ember-magamagát.
Sok elvetélt magyar írással és megfulladt magyar íróval volnánk gazdagszegényebbek, ha íróink mindig csak azt akarták volna adni és adták volna, amit tudtak volna…
*
Móricz Zsigmond novellaíró. Még tipikus regényeiben is az. Mint ahogyan Mikszáth is az volt. Egyetlen igazi regénye a „Tündérkert” és a hozzá tartozó, még be nem fejezett „Nagy Fejedelem”, mint ahogy műfajában kivétel, úgy kivétel abban is, hogy a regényekben szokott miliőjét, miliőjének korát, területét is megváltoztatja. Bár itt is csupán a szomszédba megy és keletre és kálomisták közé. És onnan messzebbre és nyugatra nem.
Pedig „nyugatos” író. Nem abban az értelemben, mint Kosztolányi, vagy Karinthy, vagy Kuncz Aladár, vagy éppen Babits Mihály és még sokan, de nyugatos, mint volt Ady Endre. Nyugatos a mesterségi részben, az akarásban, az irodalmi célkitűzésben, de földhöz és fajhoz és osztályhoz ragadt, abba belekapaszkodó, törzsökös, szinte ósdi keleti magyar a lelkében, látásában, észjárásában, nyelvében, minden művészi erősségében és gyengéjében. Mint Ady is volt. Nem a fajtája, a vére magyarabb talán, mint sok más magyar írótársáé, de a lelki struktúrája és lelki kultúrájának megváltoztathatatlan fundamentoma.
*
Ha hatalmas írói termésén futtában végigtekintek, addig való negyedszázados írói életútjának számomra három jelentős állomása van: a kiinduló „Hét krajcár”, a közbülső „Tündérkert” és a mostani utolsó „Barbárok”. A „Hét krajcár”-tól a „Barbárok”-ig az út nyílegyenes és a „Tündérkert” úgy ágazik ki ebből, egyelőre zsákutcaként, melynek nincsen vége, sem becsatlakozása más útba, sem visszakanyarodása a főúthoz. A főút nem hosszú, de mélyen alapozott és kemény, kőkockákkal kirakott: a jövendő idők múltat temető pora nem fogja belepni ezt az utat és romboló víz áradásai nem fogják elmosni, amíg a magyar magyarnak maradhat. És egyetlen egy módon, hogy észjárással, ugyanabból az anyagból épült az egész út elejétől máig, kezdetétől végéig. A „Hét krajcár” egy édes testvére a „Barbárok”-nak, csak éppen, hogy születésük között huszonhárom esztendő telt el és közöttük tátong egy összeomlott világ, véres, rettenetes halottakkal, gyűlöletekkel és lelket fojtogató, álmokat gyilkoló emlékekkel. A huszonhárom esztendő előtti „Hét krajcár” Móricz Zsigmond ifjú, jövendőt építő lelkének első, harmatos virága, a „Barbárok” a kérlelhetetlen sors zordon akaratában megkeményedett lélek bölcs megnyugvása.
*
Kilenc novellát foglal magában a „Barbárok” vékony dongájú, 94 oldalas kötete. De be kell vallanunk, hogy az első ötven oldal négy novellája külön – egységesebb kötetet adott volna. az öt következő novella, ha tipikusan Móricz írás is valamennyi, ha tárgyuk és tendenciájuk ugyanaz is, mint mindeniké, de művészi kompozíciójukban és megoldásukban nem méltóak az első négy novella kristálytiszta, zavartalané s monumentális művészetéhez.
Ez a művészi egyenetlenség a kötetnek nagy és menthetetlen szerkezeti hibája. Nem lett volna szabad így összeállítani ezt a kötetet, még a mai, sietésre, tempóra kötelező időben sem. A jó novellás kötet – mint egység -, a művészi kompozíció örök törvényének van alávetve; a novellák, ha kötetbe kerülnek, nemcsak önmagukért felelősek, de egymásért és az egész kötetért is. A „Barbárok” kötetben vannak novellák, amelyek inkább társadalmi vezércikkek és ha mint ilyenek, igazán kitűnőek és tanulságosak is, de az íróművész kezéből a tanulságot mi a novella meséjén keresztül akarjuk kapni, nem pedig úgy, hogy a novellát szinte csak a vezércikk illusztrálásának, hatásfokozása eszközének érezzük.
De a kötetnek három novellája a mai Móricz Zsigmondnak legsúlyosabb, legmonumentálisabb alkotása és mélyen, kiirthatatlanul kell és fog belénk vésődni, mint minden igazán nagy művészi alkotás élménye. A „Barbárok”, „A fejedelem pohara” és „A két fehér” három olyan momentum, amilyent keveset alkotott a magyar novellairodalom. Szákszavú, kálvinista módon puritán, szinte kopár, dísztelen monumentumok: három kegyetlenül, véresen szép ballada, méltó és egyenes utódjai a székely népballadáknak. Zordon, kietlenül sötét színmezőben élesen, kegyetlenül hasító vérvörös kontúrok és kivillanó tűzfoltok. Hatalmas arányok parányi területre szorítva; félelmesen nagy dimenziók számban, térben és időben maroknyi helyre préselve.
Móricz Zsigmondnál is ritka nagy művészi megszállottság sugallta és alkottatta meg ezeket a súlyosan tömör, nemes és véresen, tragikusan magyar balladákat...
KÓS KÁROLY
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése