Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a „napocskát” szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám…
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Ugy fordultál Te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzengetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, - -
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltünt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Ugy bujdosik a tünő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Ugy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár csorba csésze is –
Visszaverői örök sugaraknak –
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - -
De az az akkor sokkal azelőtt volt.
a reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott „napocska”
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
„A tulvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem ugy…
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, - az úgy tetszik nekem…
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihül, visszasugárzik a napba, -
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem.”
Elhallgattunk azután mindaketten. - - …
A reggeliző asztalunkon most is
Ugy bujdosik a tünő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Ugy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor…
Ó Anyám, hogy ha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogóznál,
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is -:
Tükre lennének örök sugaradnak… - -
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése