A Véletlennek különös játékai vannak. Ez a novella egyike azoknak az írásoknak, amelyekről Kuncz Aladár úgy tudta, hogy örökre elvesztek. A „Fekete kolostor” II. kötetének 175. oldalán egyik fogolytársáról a következő sorokat írja: „Most értettem meg szegény Riedlt, aki mindig csak futott. Ő végre is célhoz ért. Még októberben hazaküldték Budapestre, ahol senkit sem ismert s ahol újra kellett volna a magyar nyelvet tanulnia. Ajánló levelet küldtem vele Laczkó Gézához és vastag talpú cipőjébe két novellát szegeztettem be a budapesti Nyugat számára. Riedl egyszer felkereste Laczkó Gézát, azután többé nem jelentkezett, pedig megígérte, hogy küldeményemet ki fogja bontani cipőjéből. Barátom hetek múlva érdeklődött a tömeglakáson, ahol az egykori maitre d’hotel szállást kapott. Ott azt mondták, hogy hazaérkezése után három napra meghalt. Abban a ruhában temették el, amelyet magán hordott, s a cipő is a föld alá került, amelynek talpában írásaim voltak elrejtve…” És most fél évvel Kuncz Aladár halála után a következő magyarázó sorok kíséretében adta az alább közölt novellát Laczkó Géza az „Erdélyi Helikon”-nak: „Régi papírjaim között Kuncz Aladár leveleit kutatva egy fél cipőtalp mellett három sűrűn teleírt kéziratlapot találtam, amelynek szélein rozsdás lyukak mutatták, hogy cipőtalpba szögezve hozta ki valaki a francia fogságból, a „Fekete kolostor”-ból. Egy novella volt. 1916-ban írhatta Kuncz Aladár Ile d’Yeu-n.”
Hogyan történt a regényes tévedés? Hogy került a novella mégis Laczkó Gézához: ki tudja? Ez is háborús történet: furcsa, romantikus út, cipőtalpban, sorsokon, határokon, sírokon át, míg az elveszettnek hitt novella meglepetésszerűen előkerült. Pompás, örök művész témájával mutatja, hogy a nyomasztó fogolysors elől lelkével milyen bensőséges, zárt világba menekült Kuncz Aladár a „Fekete kolostor”-ban.
*
Az öreg Demeter Ignác erdők mélyén lakott egy csinos erdészlakban. az erdészlak egy nagyobb tisztás közepén állt. A nagy erdei út felé nézett a ház homlokzata négy kerek, fehér oszlop mögül, melyek a tornác tetejét támasztották. Az oszlopok között korlátos kőlépcsőzet vezetett az ebédlőbe nyíló ajtóhoz. Ez az ajtó azokon a nyári estéken, mikor én Náci bácsi mindennapos vendége voltam, rendszerint nyitva állott. az ember sokáig jött a hosszú erdei út csendjében, s az öreg fák ideges lombozatának suttogása, egy-egy madár kiáltása, hasonló álmodók titokzatos, szokatlan feljajdulásához, vagy valami lopva járó vad régi nyarak száradt levelét felverő nesze rendszerint olyanféle nyugtalanságot támasztottak benne, ami felzavarja lélekbiztonságát s hangokat ver fel benne, mik mintha a mulandó emberi formánkba kényszerített őséletnek hangjai lennének. Igen, ilyenkor nyugtalan az ember, s úgy érzi, hogy a fákhoz, a kiáltozó madarakhoz, a leselkedő vadhoz több, sokkal több köze van, mint ahogy emberi hiúsága és biztonsága tanítja neki. No már most, ha puska van a hátunkon, kézbe vesszük őt, rátapintunk kakasára s megnyugoszunk. Ez a hideg cső, ez a leleményes, apró csapocska embertársaink segítsége kezünkben. Most jól tudjuk, hogy ők, a többiek mind, akik élnek és meghaltak, velünk vannak, mellénk állnak, s kezünkbe adják sok-sok ravaszságnak, küzdelemnek és szenvedésnek zálogát, a puskát, hogy emberi öntudatunkat, bátorságunkat megerősítsék. Ha pedig véletlenül nincs puska hátunkon, akkor bizony egy kicsit árván érezzük magunkat s a lelkünk úgy lebeg az erdei titokzatosságokban, mint könnyű toll a szél ölén. Bensőnk ismeretlen hangjai mindinkább erősebbek lesznek s egy félelmetes, de gyönyörűséges érzés fog el bennünket, mintha szakadékok között vékony ösvényen járnánk. Alig-alig gondolkodunk, inkább mintha a holdkórosság deleje futna át tagjainkon, biztos bizonytalansággal járunk s lelkünk összeolvad a nagy titokzatossággal…
Ilyen hosszú erdei utak után mily jóleső érzéssel ismertem rá az öreg Demeter Ignác erdei lakára. Először csak egy messzi, vörös-sárga folt volt az egész, aztán kibontakoztak a karcsú fehér oszlopok, a messzi fényfolt nagy keretté nőtt, amely mögött hívogató, békés és biztos emberi életkép tárult a szem elé. A kerek asztalon zöld bársony takaró feküdt, rajta a középen virágokkal megrakott váza, egyik oldalon egymásra rakott szivarskatulyák, a másikon likőrös üvegek; minden csillogott, színiben megtelt a függőlámpa leömlő, sűrű fényében. És az öreg Demeter Ignác ott ült az asztal mellett nagy bőr karosszékben. Hosszú pipájából néha maradozó füstfelleg szállt a feje fölé, s fénylő, szakadozó gomolygással bomlott fantasztikus alakzatokká. az öreg így üldögélt hosszú estéken, nyitott ajtó mellett és álmodozott agy valami olyasfélét csinált, mert csak pipázott s különben meg se moccant. nem volt így őbenne semmi szomorúság, az ember érezte, hogy ennek az ezüstszakállú öregnek így kell ülnie, és ha így ül, akkor a legtöbbet teszi, mit csak tenni képes. Igen, az ő merengésében volt valami a mindentudók, mindent ismerők nyugodt, bölcs mozdulatlanságából, amely annyira önmagától értődő, hogy a legkisebb mozgás, mintegy szemöldökrándulás például az öreg Zeusnál, ahogy azt a görögök hitték, már földrengésbe, mennydörgésbe és ki tudja még mibe került a szegény halandók világának… Tehát az öreg bölcseknek, a szép fehér szakállúaknak nyugodtan ülniök kell, csak akkor megy rendjén a világ s csak akkor élik ők igazi életüket… Legalább így hittem ezt mindig, mikor Náci bácsit láttam az erdei útról nagy karosszékében ülni s nyugodtan pipázni. Az öreg csak akkor figyelt fel, mikor a lépcsőn felmentem.
- Te vagy az? – mondta. – Lépj beljebb, öcsém, szivar és ital itt van az asztalon.
- Az egészség, bátyám uram? – kérdeztem én.
- Köszönöm, jól megy minden – válaszolt s néha ennyi volt az egész, amit beszélgettünk. Három-négy órát is elüldögéltünk így szótlanul. Koccintottunk, én új szivarra gyújtottam, ő megtömte pipáját. Ijedt, nehéz szárnyú lepkék röpködtek a lámpa körül, hol a forró üveghez csapódva, hol a tejszínű ernyőnek ütődve. A fénykor fogta őket, nem volt többé szabadulásuk. Némelyik beleégett a lángba, mások élettelenül hulltak a virágokra, de volt köztük olyan is, mely újra szárnyra kelt. Az ajtón át ki lehetett látni az erdei útra, mely innen egész fehérnek látszott; a tisztás körül emelkedő fákra, melyek a holdfényben olyanok voltak, mintha nehéz drágakőből lennének kifaragva s a fák alatt a csillagos égre. A küszöbön néha megállt egy állat. A szem egy pillanatig ránk csillogott, aztán a látogató eliramodott a sötétségbe. Mi volt, macska, mókus vagy róka? Ki tudná megmondani?... És így múlt el az idő, ennyi volt minden, ami történt. Vagy dehogy is! Arról meg is feledkeztem, hogy valami ezekben az órákban mindig erősen foglalkoztatott, úgy hogy az órák percnyi gyorsasággal múltak. Emlékek támadtak fel szemem előtt, gondolatok játsztak fejemben? – Azt igazán nem tudnám megmondani. Nyugodt és boldog voltam, mint talán soha életemben s valahogyan öntudatlanul azt is éreztem, hogy soha ily értékes dolgot nem műveltem életemben, mint ezekben az órákban. Persze azt nem tudnám megmondani, igazán nem, hogy mi foglalkoztatott? Most, hogy visszagondolok rá, azt kell hinnem, hogy az öreg lelkiállapotából ragadt rám valami, az ő közelsége, az ő szemlélete tett nyugodttá és szívta fel teljesen egyéniségemet. Lehetséges, ez nagyon lehetséges, mert arra tisztán emlékszem, hogy sohasem foglalkoztam magammal. Az ebédlő falán annyi nézni való kép volt. Szép lányok, asszonyok, öreg urak képei. A sarokban meg egy zongora állt, mely előtt egy kis széken nagy zöld selyemkendő feküdt. A szekrényeken öreg edények, vázák álltak sorban s am9i a legkülönösebb, nagy ébenfatartón egy faragatlan, jókora márványdarab feküdt. Ez a márványdarab az ablaknál úgy volt elhelyezve, mintha valami értékes műtárgy lenne. Hiszen maga a tartója roppant értékes művészi munka volt. Hogyan került erre a tartóra a nyers márványdarab? Ezt igazán nem tudtam megérteni. Kérdezni ilyesmit nem lehetett az öreg úrtól. A kérdések nagyon elidegenítették, szinte fagyossá tették őt. Hallgatnom kellett s tűnődnöm a dolgok felett. Egy-egy képnek, ami a falon függött, tudtam már a történetét, mert az öreg úr nem volt mindig szófukar, néha éjfélig is elmesélt. Bizonyára az ő meséin tűnődtem a hallgatag órákban, s a többi rejtély körül játszadozott képzeletem, ami még a szobában volt. ezt könnyen el tudnám képzelni, bár így szokatlan boldog nyugodtságomnak, miben mellette részem volt, mégsem teljes a magyarázata. Ezen azonban nem érdemes tovább tűnődni. Boldog óráinkban úgyis sok az üröm. Hogy mikor éljük őket, azt sohase tudjuk, s ha visszagondolunk rájuk, nem értjük egészen, hogy miben állt boldogságunk? Mondom azonban, hogy Náci bácsi nem volt mindig szótalan. De azért nem kell azt hinni, hogy a mesélgető öreg urak fajtájához tartozott. Óh, ő egészen különös, gyönyörű öreg úr volt. Hatalmas, ércből öntött hetvenéves ember, kinek bár vastag szemöldökei voltak, éles s kissé hideg fényű szemei, s nemesen meghajlott, szigorú orra, mégis nem egyszer mosoly játszadozott az ajkán. Egész életét az erdőben élte le, ezt nem szabad elfelejteni és sok-sok őse élt már ugyanebben az erdőben. Sok volt benne az erdő bölcsességéből és titokzatosságából. Most egészen egyedül állt a világon s mégsem volt soha egyedül. Amikor hallgatott, akkor békében ölelkezett lelke azokkal, kik egyszer az övéi, hozzátartozói vagy barátai voltak, de mikor megszólalt, a különös mosoly mindig ott volt ajkán s azt jelentette, hogy valami furcsaságon akadt meg az esze, ami majdnem mindig az élet kétoldalúságát jellemezte s amit nem lehetett se így, se úgy eldönteni. Erről beszélni kellett s mosolyogni hozzá olyanféle mosollyal, mint ahogy a kamaszodó gyerek, ki már alig hisz az angyalban, kérdi édesanyjától, mit hoz az idén az angyalka? Mondják, hogy ilyen esetekben az öreg úr, ha más nem volt körülötte, a kutyájával szokott beszélgetni. Tiszteletlenség ne essék személyesen, de alighanem az öreg úr szemében én sem voltam sokkal több, mint a kutyája. Én azonban, Isten a megmondhatója, nagyon örültem neki, hogy kutyájának a szerepét átvehettem olykor az öreg fehér szakállú Demeter Ignácnál… Egy este, mikor már a nyár vége felé járt s nekem nemsokára búcsúznom kellett az öreg úrtól, megint beszédes kedvében találtam őt.
- Ülj le, öcsém, gyújts rá és igyál – mondta élénken, mikor meghajoltam előtte -, ma valamit el kell beszélnem neked, igen, egy furcsa dolgot kell elmesélnem neked…
A mosoly ott játszadozott már hosszú, kifent bajusza alatt. A felső ajka bal felé húzódott, s magasra emelte a bajuszát, ami ennek a méltóságos arcnak kedves, ravaszkodó, szinte gyermekes kifejezést kölcsönzött.
- Múltkoriban – folytatta, mikor az asztal másik végén helyet foglaltam – egy asszonyról beszéltem el egy s mást neked. Minden úgy volt, ahogy mondám, csupán a nő neve nem volt Edith. Nem, őt nem Edithnek hívták, ezt biztosan mondhatom neked most, hogy utána gondoltam a dolognak, mégis azonban úgy kellett volna, hogy hívják őt, s ez különös, csak most jut eszembe, mikor már oly messze van az egész história mögöttem. Hogyan hihettem én, mikor ez az emlék felelevenedett előttem s közöltem veled, hogyan hihettem én, hogy a nő Edith volt, holott Edithtel életemben csak kétszer beszéltem: egyszer mint gyerkőc és megint egyszer, egy éjszakai úton, a vonaton, Bécstől Budapestig. Akkoriban húszon felül voltam s azt hittem hogy másnap megkérem Edith kezét. De nem így történt. Apró dolgok jöttek közbe, alighanem. A lány tovább utazott édesanyjával Erdélynek s egyéb ilyesfélék jöttek közbe, jelentéktelen dolgok, mik azonban akkor fontosaknak látszottak. Az embert pillanatok, helyzetek kötik. Hisz ez nem fontos, annyira kézenfekvő, közismert dolog. – Én a lányt el is felejtettem, s csak éppen most gondolok rá, hogy ezt a történetet az ő nevével kapcsolatban mondtam el. A valóság az, hogy a nő nem ő volt, de a történet különben úgy volt egészen, amint mondtam. már most, hogy mi az igazság? Az igazság, öcsém? Az igazság bizonyára az, hogy a nő Edith volt, ő volt, ő kellett, hogy legyen, s én nem akkor tévedtem, mikor elmeséltem neked a történetet, hanem akkor, mikor leéltem… Látod, ilyen furcsa bogarai vannak néha az emberi fantáziának. Tölts, öcsém, ebből a jó szilvóriumból, így ni, öreg emberben vérré válik az ital…
Náci bácsi hallgatott egypár percig. Én végignéztem a sok szép női arcképen, mik a falon függtek. Majd mindegyikük eleven élet volt már szememben, sőt több talán, mert szuggesztívebb, mint maga az élet. Mégis nem ezek voltak az igaziak. Csak formák voltak, amik emlékeztetnek a valódira. Mindegyikükben volt bizonyára valami ő belőle, az igaziból, de egyikük sem volt az egészen. Az igazi csak ennek a szép öregembernek a lelkében élt.
Az öreg úr most hirtelen megfordult a széken s a faragatlan márványdarabra mutatott, mi az ablaknál, az ébenfatartón állott.
- Nézd meg, öcsém, ezt márványdarabot! – kiáltott fel izgatott hangon – valaha ez egy nagy szobrász műtermében állott. sok-sok évig hevert ott. Mikor a mester halálos ágyán feküdt s maga elé hozatta, sokáig nézte elmerengve, aztán sápadt kezét felé emelte s tiszta érthető hangon mondta: „Életem legszebb alkotása.” Ezek voltak utolsó szavai. A keze még a levegőben volt, még a márványra mutatott, mikor a lélek elszállott belőle. Környezete, az orvos azt hitte, hogy önkívületben beszél. Én tudtam azonban, hogy igazat mondott. soha talán haldoklónak nem függött szebb képen utolsó tekintete, mint az övé!... Akarod hallani, fiam, ennek a márványdarabnak a történetét? Talán okulhatsz belőle. Talán azt fogod kiokoskodni belőle, hogy még a legtermékenyebb élet is többet visz magával a halálba, mint amennyit az életnek adott. Ha azt tennéd, nagyon nem lenne igazad, de ez egészen mindegy. A dolgok mindnyájunkhoz mást és mást beszélnek. Legjobb lenne, ha úgy néznéd az egészet, mint egy szép mesét egy szép emberről…
Iván valóban szép ember volt, nem a szó közönséges értelmében. Szép ember volt olyan értelemben, hogy is mondjam?... Ejnye, hiszen ti, fiatalok jobban tudjátok az ilyen szép embereket elnevezni! Szép ember volt, mert egész férfi volt s a fantáziája mindig frissen és ellenállhatatlanul tudta feldolgozni az életet pompás új formákká. Igazi szobrász volt. A szemével érzett és gondolkozott. Színek, illatok és hangok legfinomabb árnyalatait is képes volt plasztikával visszaadni. Nos, ez volt az ő mestersége!
Mikor megismertem őt, még fiatal legény volt. A grófnál találkoztam vele, kinek a kastélyán és családi kriptáján javítgatott. A gróf megszerette őt. Lemintáztatta vele először a feleségét, aztán kis lányát, Melanie grófnőt, a kastély mai úrnőjét… Hja, abban az időben nálam is más világ járta! A fiú ősszel jött a kastélyba, de még a tél is ott találta. Nagyon megszerette az erdőt, s különösen a téli erdőt. „A tavasz legyen a öltőké, az ősz a festőké, mit bánom én – mondta. – az én igazi barátom a tél, mert ő is plasztikusan adja vissza a világot. Szegény nagyvárosok kiűzik magukból a telet s fogalmuk sincs arról, hogy micsoda művészt száműztek. Csak ide kell jönni az erdőbe s megbámulni ezt a szoborrá fagyott gyönyörű muzsikát!” Hogy csak az erdő vonzotta őt oly gyakran hozzánk? Nem, azt igazán nem mondhatom. A lányom akkoriban tizennyolc éves volt, s a fiú megszerette őt. A grófi szánkó minden délután elhozta Ivánt házunkhoz. Sárival ketten az ablaknál álltunk s néztük, amint kikelt a szánból. Igazi magyar gyerek volt, csupa erő, méltóság mozdulataiban s mégis sok könnyűség, fiatalos rugékonyság. Nem volt egy cseppet sem csodálatos, hogy a lányom is megszerette őt! Hiszen magam is bolondja lettem a fiúnak! Sári anyja nem élt már akkor, az életünk meglehetősen egyhangú volt. Ivánnal azonban visszatértek a régi szép napok a házba. Szánkázások, vadászatok, táncmulatság nap-nap után. maga a gróf is mindennapos lett nálunk és sokszor szűknek bizonyult ez a nagy ebédlő a sok úri nép befogadására. Így múlt el a tél s Ivánnak már mennie kellett. De nem akart egyedül menni. „Náci bátyám, az erdőt nem adhatod nekem, add legalább a legszebb virágát!” – mondta, mikor kérőbe jött. Akkoriban még ilyen virágos nyelven beszéltek a fiatalok! Más idők voltak azok fiatalnak, öregnek egyaránt!
Nos, hát így történt, hogy a két fiatal eljegyezte egymást. A gróf szép pénzt adott Ivánnak munkáiért s ráadásul ezt a márványdarabot, ami a többivel együtt Olaszországból érkezett, mikor Iván a portrékon dolgozott. A fiú még egy-két hónapot nálunk töltött. A márvány akkor is itt feküdt a szobában. Esténként, ha együtt beszélgettünk jövő terveiről, sokszor mondta: „Ami pedig ezt a márványdarabot illeti, hát az Isten is arra teremtette, hogy Sárikát faragjam ki belőle. Nézz ide, Ignác, akinek szeme van, az látja! Ebben a márványban már benne van Sárika, szavamra benne van, csak épen ki kell emelni belőle. Egy-két ütés itt ni, meg itt s a burok leválik róla. És ami fő, nemcsak Sári van benne, de ez az egész erdő, a havas utak, a szánkócsengő zenéje, mindez benne van s ezt a sok csudát gyerekjáték lesz kihámozni belőle!”… Mi mosolyogtunk a dolgon, mert jól esett szívünknek, s amellett volt a fiú szavában sok meggyőző. Igen, mikor úgy a márvány körül járt a keze, ide mutatott, oda mutatott, szinte-szinte megelevenedett a kő keze alatt… Bolondság, de szinte látta az ember Sárit kikelni belőle…
Aztán a fiatalok elmentek. Iván a fővárosban telepedett meg, hol hamar nevet szerzett magának. Különösen szeretett fiatal lányokat s gyerekeket mintázni. „Ők közel vannak az anyaghoz –mondogatta -, alig kell a márványhoz nyúlni s már kész a dolog.” Ez a könnyűség mániája volt a fiúnak. Nem egy kollégája kérkedőnek tartotta őt, mert oly sokszor emlegette ezt a „könnyűség”-et. Pedig, Isten a megmondhatója, a fiú nem kérkedett. valóban könnyen dolgozott, mert csak olyan modellt vállalt, akivel rokonszenvezni tudott.
Én először akkor látogattam meg őket Pesten, mikor a lánykájuk négy éves lett. Annyira el voltak ragadtatva tőle, hogy levélt levélre küldözgettek értem. Nem szeretek ugyan innen elmenni, s különösen nem a fővárosba, de mégis engednem kellett. Nagy volt az öröm, mikor szép pesti lakásukon felkerestem őket. A kis lányka valóban gyönyörű gyerek volt. Bolondos szülei úgy bálványozták őt, mint valami Istent. nem ők tanították a gyereket, de szinte az egész világot az ő szavai után keresztelték el. Eleinte igazán alig értettem őket. Az omnibuszt „zöld katulyá”-nak hívták, a postást „táskás bácsi”-nak, a házmestert „haragos mumus”-nak és így tovább. A házi élet, a szoba tárgyai mind a gyerektől kapták a nevüket. az ember bosszankodott volna rajtuk, ha nem lettek volna olyan kedvesek így együtt hárman. Ha sokáig maradtam volna, talán én is az ő nyelvükön beszéltem volna. De nem maradhattam sokáig. Három nap után búcsút vettem tőlük. Utolsó nap Iván megmutatta készülő műveit. A gróf márványdarabja is ott feküdt a műteremben, de érintetlenül. Mikor mindent megnéztünk már, Iván végigsimított a márványdarabon s felcsillogó szemmel mondta: „Ebből pedig a kicsit csinálom meg, a mi kicsinket. Mihelyst egy kis szabad időm lesz, hozzáfogok. Alig kell a kőhöz nyúlni…” Én mosolyogtam, de a fiú nem figyelt rám, csak tovább beszélt és babrált a márvány körül, mint akkor, mikor Sárit akarta kifaragni belőle… Nos, gondoltam, ha nem Sárit, legalább a kis unokát fogja kifaragni belőle, ha ugyan kifaragja… Mert, magam se tudom mért, de valahogy kezdtem azt hinni, hogy ehhez a márványdarabhoz aligha fog Iván vésővel nyúlni. Amint látod, öcsém, a dolog így is történt.
sok évvel később nagy csapás érte szegényeket. Lánykájuk, ki akkor tizenkét éves volt, hirtelen meghalt. Gyönyörű szép gyerek volt s a halál még szebbé tette, még eszményibbé finom arcát. Kétségbeesett szüleivel akkor több hónapot töltöttem együtt. Azokat a szomorú estéket a műteremben sohasem felejtem el. Mindhárman a márvány előtt ültünk s Iván szavai felidézték a hideg kőből a lányka felejthetetlenül szép arcát. „Fölségessé, szinte kívánatossá fogja tenni a halált az ő arca – mondta Iván. – Mit tehetek róla? mégis meg kell csinálnom! Elrabolta tőlem őt a halál, de az arcát még szebbé varázsolta, mint amilyen életében volt. Ezért nem szabad haragudnom a halálra!...” Így beszélt s izgatottan állt fel, hogy a márványdarabot szemügyre vegye, hogy meglássa benne a lányka fennkölt arcát, mivel a halottas ágyon feküdt. Hovatovább féltenünk kellett őt, hogy mániájává lesz ez a gondolat, s megőrli hatalmas alkotóerejét. De az idő begyógyította sebét. Az életnek szüksége volt rá, nem hagyta őt sokáig kedves halottjával foglalkozni…
Mit mondjak még tovább? Megint múltak az évek s jött a rettenetes háború. Iván túl volt már az ötvenen, teremtőereje mindinkább hanyatlott. Az utolsó években alig dolgozott már valamit. A háború izgalma azonban rajta is átremegett s felrázta szunnyadó alkotóvágyát. Újra élete legszebb művét akarta megteremteni és elővette újra a műteremben heverő márványdarabot. Most a kőből egy lónak kellett volna kikelni, melyet lovasa egy gyeplőrántással, egy szügyébe vágó sarkantyúzással a csatába indít… Ez lett volna a Mozgósítás. A magára ébredő Erő első, rettenetes nekirugaszkodása. Nem csinálta meg ezt sem. A gondolat azonban sokáig tudta tehetetlen tettvágyát foglalkoztatni. A háború pedig ezalatt ment a maga útján és sokszor kívánt még új és új lendületet az Erőtől. Nekünk, kik nem tudtunk benne részt venni, szinte elfáradt már képzeletünk őt irtózatos útján végigkísérni…
A háború második éve után szegény Iván ágynak esett. Csaták, győzelmek híre már alig érdekelte őt. Mikor lesz már vége? Ez volt egyetlen gondolata, mint sok másnak, mindenkinek ezekben a nehéz időkben.
- Megérem még a békét, a nagy, szent Békét – mondta halálos ágyán. – Ezt a békét meg kell csinálnom a szép márványdarabból, mely egész életében végigkísért, hogy végre kihozzam legszebb munkámat: a Békét. Egy nagy arc lesz az egész, tündöklő, mint napfény és nyugodt, mint hullámtalan tenger. Benne lesz a béke egész áldása! Aki rá fog nézni, aratók dalát hallja majd, ragyogó napfényben megcsillog előtte a dolgos kaszák fénye, a magas égben pacsirta énekel, zöld árkok mentén pipacs hajladozik, búzavirág kéklik… A felkelő na lesz ez az arc, felnyíló szempillái alól a béke ígérete, áldása fog mosolyogni az emberekre!...
A márványt oda kellett hoznunk ágyához, hogy sápadt, lesoványodott keze végigsimogathasson rajta. Ott volt mellette akkor is, mikor utolsó óráit élte. Csillogó szemét nem tudta levenni róla. Mit láthatott, hogy ajka oly boldog mosolyra húzódott, mikor a halál lecsukta szemét?... „Életem legszebb alkotása!” – mondta. A kezét még most is látom a levegőben, amint a márványdarabra mutatott. Oly hirtelen esett aztán vissza az ágyra, mintha a halál haragosan nyomta volna le!...
Az öreg Demeter Ignác elhallgatott. az idő már későre járt. A lámpa kialudt. Én nem mozdultam a helyemen, mert úgy éreztem, hogy az öreg úrnak kell még valamit mondania. Egypár perc után valóban megszólalt, egészen halkan, vontatottan.
- Ő is úgy volt ezekkel a művekkel, mint én Edithtel… Ezért jutott most az egész história eszembe… És mondhatná valaki, hogy élete legszebb művét nem csinálta meg? Nem, nem… Talán egyebet se csinált egész életében, mint éppen ezeket… Hol vannak ezek a művek? Hiszen éppen ez az! Keresni kell őket, s ki tudná megtalálni őket?... Ki tudná?...
Az öreg most már egészen elhallgatott. Kint csendes volt minden. A tisztáson, a fákon elömlött a holdvilág. Az erdő egy nagy fekete tömegbe bújt össze, mintha a zöldes, hideg holdfény megfélemlítette volna őt. ahogy az emberi hang elhangzott a szobában, a külső titokzatosság, mintha egyszerre betört volna a falakon, a nyitott ajtón át a szobába. Ez az érzés oly erősen lebilincselt, hogy sokáig nem mertem megszólalni…
KUNCZ ALADÁR
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése