I.
Fehér hajón, japáni vizeken,
éjfél után egy órakor
valaki álmomból fölriasztott.
A fedélzet lámpái mögött
az éjszaka hallgatott.
A felhőruhás hold
bágyadtan pislogó habok fölött vigyázott.
Két oldalt
az elmaradozó világító-tornyok,
- mint fáradt őrszemek,
akiket pillanatokra
elnyomott az álom, -
fénylő szemeiket föl-fölrebbentették.
Erdő-bóbitás kölyökszigetek
föltürt ruhákkal a tengerbe gázoltak.
A távol elfeküvő partok hivását
meg nem hallva,
az elsuhanó hajók után bámultak.
Valótlanul szép volt a világ.
Fehér hajón, japáni vizeken,
éjfél után egy órakor
valaki álmomból fölriasztott?
Ihnland Sea, Japán, 1927. dec. 7.
II.
Fudzsiyama, a hegyek királyasszonya
fehér, hókoronás fejét
a felhők közé rejtette.
Közelebb, egyre közelebb,
reggeli hűs mezőkön vándoroltam.
Rizsföldek csíkjai fölfelé mutattak.
Piros levelű fák között
csendes falvakban
emberek ébredeztek.
Most, most!
A felhők vonatja eltávozott,
a szent hegy
vakító fehérséggel előtünt
fejét távoli
sötét felhők bársonyán nyugtatva.
III.
Szent érzés, szent helyhez méltó:
Meztelen testem kitárni vágyom.
Égő nap süsse,
esti szél belerohanjon,
forró föld fölégesse,
s emberi szem – ó ifjak szeme,
boldog szeme – lássa.
Santiniketan, 1928. március 29.
IV.
Ma egy kicsi indiai leányt
a szeretőmmé tettem.
Együtt bámultuk a vásáros tömeget.
Ott. Mindenki látta.
Ő a félszemével felém kiváncsiskodott.
Én reá mosolyogtam.
Ó, ez a mosoly!
Mintha kicsi testét
végigcsiklandoztam volna.
Megvonaglott a gyönyörűségtől.
Kacagott.
Vékony dereka hullámzott.
Lapos kis melle fölemelkedett.
Két keze villanyosan megrándult.
Együtt bámultuk a vásáros tömeget.
Ott. Mindenki látta.
Amritsar, 1928. május 23.
V.
A kutyára is rámosolyogtam.
Piszkos volt és kiéhezett.
A bordáit sár csíkozta
s a hátát kemény botverések.
Ott lapult meg a városfal tövében.
Nagy meglepődéssel
reám emelte a fejét.
A két szemével, óvatosan
a lelkembe nézett.
A durva szavak emléke,
a koplalás, a verés,
a hitvány rugások,
a kitagadottsága:
az mind ott sirt, ott kétségeskedett
abban a nézésben.
Higyjen bennem?
Megnyalja a kezem?
Lealázza magát?
Elgyengüljön?
A gyülöletét megtagadja?
Megengedje, hogy megérintsem?
Én lassan a kezem feléje nyujtottam.
Mosolyogtam. Mosolyogtam.
Ó, ha most ez a kutya elszalad,
vagy reám mordul,
egy világ dől össze bennem!
Amritsar, 1928. május 23.
VI.
Ezeket a verseket
én nem keresve találtam.
Ezek a versek
az életem tükördarabjai.
Felém villantak
s én lejegyeztem őket.
Amritsar, 1928. május 23.
VII.
A légy és a hangya megél itt
s a kéktollu madár is megél itt
a porló agyagbuckák között,
csak te, ó, háromezer esztendőnek ennekelőtte
semmibe vészett nemzet,
- nekem rokon nemzet
a téglák tanusága szerint, -
csak te nem tudtad az életedet
a számtalan nemzetségek során
örökkévalóvá tenni.
Talán így jobb is!
Semmirevaló fiak
legalább nem menthetik semmirevalóságukat
a te ősi dicsőséged
érdemetlenül örökölt tőkéjét harácsolva.
Úr romjai, 1928. junius 29.
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése