Békefi Antal: Pokol

Ártatlan lelkeket,melyek még tündér-udvarlókról álmodoznak, nagyon könnyen meg lehet riasztani.

Könnyebb elfogni csak úgy szabad kézzel egy madarat, mint a megriasztott lánykát kényszeríteni, hogy belenézzen azokat a szemekbe, melyek megijesztették.

Vagy amely rossz szemekre kimondta a papa, vagy a mama, hogy azokba egy jól nevelt s jó házból való lánynak nem szabad soha beletekinteni.

Persze megesik, hogy az eltiltott szemeket nem fogja meg a papai és anyai kiátkozás. Mert végre is a lány nem mind egyforma.

Azok a puha anyai kézzel jól dresszírozott üvegházi ártatlan lelkek, melyek szülői engedéllyel mernek szeretni, nemigen ritkák.

Majd annyian vannak a sajátságos szűz lelkek, ahány a szerencsétlen házasságok száma.

Sokszor egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen mint valami rosszul égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó, félénk szív dobogni.

Lassankint pedig meggyőződik, hogy nem lehet olyan embert szeretni, akit a mama nem akar.

Aztán várakozik békén az a buta, remegve dobbanó szívecske, míg egyszer a mama előránt a fülnél fogva egy hájas, szeplős fickót s azt mondja: Ez a tied.

Némelyik később belehal, némelyik meghízik

Békefi Antal: Péter Apolló

A napos időben, mint az erdei madarak, tarka, kedves csapatokban szállingóztak a városi hölgyek a Brémer-tér parkjában. A gesztenyések és platánok sűrű lombjai, mint gyönyörű zöld ernyők borultak a vidám társaságokra és a sárga deszkabódé alatt, melynek ereszes ernyője két falándzsán nyugodott, zenekar játszott. A zenekarnak nagyon kitűnő hegedűsei voltak, akik közül egy hórihorgos vörös karmester hajlongott a közönség felé a vezénylő pálcikával.

Egy új dalba fogtak. Nagyon vidám melódiák röpdöstek fel a hegedűk húrjaiból. Megkapó, szívhez szóló és csodálatos nevető hangok. A sétáló közönség mindegyre élénkebben kezdett figyelni, lassan jártak az emberek, halkabban beszélgettek és lassankint mindenki a zenekar felé fordult. Sokan csapatokba gomolyodtak össze és megálltak.

- Nagyon kedves dal!

- Pompás keringő.

- Vajon ki írta?

Ezek és a tetszésnek más mindenféle lelkes megjegyzései hallatszottak.

A Faragó Zöldike - egy vékony gyermekleány, apró lábacskáin elkezdett táncra készen ringatózni és egy kis tisztnek mondta:

- Oh, be jól esnék erre egy tour itt az aszfalton.

A csinos, csillagos fiú játékosan a dereka után nyúlt.

- Ha tetszik.

Azonban a kisasszony belátta, hogy nem lehet.

- Mit gondol? suttogta.

- Miért? maga gyáva! mondta neki a tiszt, mire a gyerekkisasszony elébe toppant.

- Na jó. Hát igen, egy feltétel alatt.

A kis aranyos lovag a kardját a karja alá fogta, készülvén már az utcai táncra:

- Teljesítve van már az is. Mi az?

- Ha egyenesen az oltár elé táncoltat.

Ne tessék elhinni, hogy az édes gyermek ezt nem komolyan mondta. A kis tiszt mindjárt leeresztette a kardját és most már ő felelt így:

- Mit gondol?

S a leány visszaadta neki a sértést nagy nevetve:

- Maga a gyáva.

Csak a történeti hűség kedvéért fűztem hozzá ezt a kis intermezzót az elmondandó történethez a Margit-keringőről, mely varázslatos nagy hatást tett friss kacagó melódiáival. Nem a sablonos táncmuzsika volt ez, valami új csodás dallamjáték, meleg és csattogó, lágy és viharos, suttogó és zengő melódiák édes hullámzása, melyből egy boldog szív mondhatlan kéjes örömeit hallja és érti meg az ember.