A
szép jelképek kedvelői gyakran példálóznak a költő születési helye és halála
körüli vitákkal: az üstökös pontosan fel nem deríthető körülmények közepette
érkezett, és – befutva pályáját – ugyanúgy távozott. Az apának, Petrovics
Istvánnak, a „jó öreg kocsmáros”-nak és mészárszékbérlőnek viszont annál jobban
követhető életútja. Szerződések, számlák, nyugták során át kísérhető végig
törekvése, hogy előbb kétkezi munkájával, utóbb a kisvállalkozó
rátermettségével és a parasztpolgár öntudatával biztosítja családja
megélhetését és előrehaladását. Az 1838-as nagy árvízig tette ezt olyan
sikerrel, hogy 1828-ban kun redemptusi jogot szerzett, azaz a szabad kunok
státusába jutott vásárolt ingatlanai értéke révén. Ezt azonban nem adhatta
örökbe fiának. A gyermekkori tehetősség emlékei a költőben szinte a népmesék
zománcával nemesítve kerültek föl:
Hej, régibb idői boldogok valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
(A jó öreg kocsmáros, 1845)
Az aszódi
kisdiák Petőfi baráti ajándéka Dömök Eleknek 1836-ból. (A kép hátoldalán Petőfi
német nyelvű rájegyzésével. PIM ltsz. P. 76.)
Petőfi
aszódi iskolai bizonyítványa, 1838. (PIM ltsz. P. 56.)
A
Duna Szabadszálláson tett pusztításait nem örökítette meg vers vagy metszet,
csak a kárbecslések kopogó adatsorai tanúskodnak nagyságáról. Petrovics István
mészárszékbérlő vagyonának javát valóban „a Dunának habjai vitték el”: házában,
kamrájában, két istállójában, házi eszközeiben esett kárát négyszáznegyven
forintra becsülték. Ezzel felborult a vállalkozó mindig billenékeny költségvetése,
amely a kintlévő követelések és felvett kölcsönök addigi egyensúlyán alapult.
Készpénztartaléka nem volt, adósai nem fizettek („Pénzét a hitetlen emberek
csalása” ragadta el – utal erre versében Petőfi), rajta viszont behajtották a
követeléseket: tönkrement. A régi színvonalat soha többé nem tudta elérni,
mindjobban kiszorult a szabad kiskun mezővárosok és községek gazdagabb
vidékéről. Pályája során ugyanakkor annyi ellenséget is szerzett már (a
mészárszék és a kocsma bérlőjének majd’ mindenki tartozott…), hogy az még 1848
nyarán is elégnek bizonyult Szabadszálláson a Petőfi Sándor képviselőjelölt
elleni hangulatkeltéshez.
Sokállomású
életrajzát utóbb (1846. május-júniusában) maga a költő foglalta össze német
nyelvű önéletrajzában, amelyet versei kiadása elé szánt. Ebből idézünk: „…
szegény szülőktől született 1823. január 1-én, a Nagyalföld közepén, a Mátra
hegység alatt, a Duna-Tisza közén. – Rendkívüli ellenszenv mindenféle
alárendeltséggel szemben; ezért hagyta ott az iskolát többször, 1839-ben pedig
végleg. Egy ideig bolyongott. Végső ínségében néhány hónap múlva beállt
katonának. Katona két évig, semmi több, csupán közlegény. Amikor éppen szökni
akart már, egy orvos közbenjárására elbocsátották. Miután visszatért a
katonaságtól, újra iskolába járt, de mivel állhatatosan ragaszkodott a
függetlenséghez, csak egy évig tudott itt kitartani, aztán színész lett egy
vándortársulatnál. Két évig vándorszínész.”
Petőfi
matematika könyvének címoldala.
(E
könyvből tanult Pápán 1841-1842-ben. PIM ltsz. P. 91.)
A
maga faragta ember, a tehetsége révén, önerejéből érvényesült költő emelte így
ki az általa legfontosabbnak tartott életmozzanatokat. Mai szóval: az
önmegvalósítás romantikus változatait. A katonáskodás a napóleoni háborúk
lezárása óta ritkább életrajzi mozzanat író-életrajzokban (csak Jósika Miklóséban
játszik domináns szerepet) – itt hamvába holt kísérlet a világlátásra, amely a
grazi helyőrség kórházban végződött. A pápai kollégium 1841-1842-ben
próbálkozás volt a tanulás folytatására, egyszersmind kettős menekülés: az
addigi kudarcoktól, ideértve a vándorszínészi nélkülözéseket is, de a család
felkínálta életformától is:
Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek…
(Apám mestersége s az enyém, 1845)
Legtovább
a „költő vagy színész,” választással vívódott Petőfi, s a kérdés voltaképpen
csak 1844. október 12-én este dőlt el, amikor a Nemzeti Színház Szökött katona-előadásán, Egressy Gábor
jutalomjátékán „Petőfi úr, műkedvelő, a jutalmazandó iránti szívességből a
fennjelelt szerepben (Gémesi nótárius, majd „iparlovag”, azaz életművész) fog
fellépni.” Az előadás kudarca, az elkövetett jókora „baki” („Julcsa kisasszony
a vőlegény”) azonban világossá tette, hogy a beérkezett költővel a színész
Petőfi nem mérkőzhet.
Zolky, a
vén diák, Petőfi szövegkönyv-másolata, 1841. (PIM ltsz. P. 55.)
Petőfi
adósságlevele 1843-ból (PIM ltsz. P. 25.)
Barabás
Miklós: A Lánchíd alapkőtétele (vázlat), 1842.
(Akvarell,
26,2x33,8 cm. BTM Kiscelli Múzeum ltsz. 578.)
Orlay
Petrics Soma: Petrovics István, 1845 körül.
(Olajfestmény.
50,5x39,5 cm. PIM ltsz. 62.1215.l.)
Orlay
Petrics Soma: Petrovics Istvánné Hrúz Mária, 1845 körül.
(Olajfestmény.
50x39,5 cm. PIM ltsz. 62.1216.)
Ismeretlen
festő: Petőfi mint színész, 1845.
(Olajfestmény.
32x27 cm. PIM ltsz. 87.97. l.)
Miért
éppen a színészet? Az anyanyelv kiművelése, az erkölcsök nemesítése, a nemzeti
karakter ábrázolása – a felvilágosodás óta jogfolytonos eszmei indokok ezek a
magyar színjátszás igazolására, védelmére, pártolására. Kizárólag eszmei
indíttatásból azonban már a reformkorban sem választottak pályát. Embernek élő
ember által történő nyílt színi ábrázolása, a színi előadás egyszerisége,
megismételhetetlensége, a közönség jelenléte és időleges közösséggé válása – a gyakorlat
oldaláról ezek voltak a színpad művészetének vonzásai, amelyek olyan hatással
lehettek a fiatal értelmiségiekre, hogy önmegvalósításukat, a romantikus
tehetség eredetiségének bizonyítását a vándorszínészet tudottan mostoha körülményei
között megkísértsék. Arany János 1836-ban kissé úgy járt a színészettel, mint
Petőfi a katonáskodással: műveltségének elmélyítését, látókörének szélesedését
remélte: illúziók alapján, amint arról maga számolt be a Bolond Istók (1873) II. énekében. Igaz, akkor már megírhatta az
igazat, ha költői áttétellel is. 1857-ben, nagykőrösi professzorként, még
legszívesebben kihagyná életrajzából a debreceni, szatmári, nagykárolyi és
máramarosszigeti heteket. „… nem akarnám, hogy a kalandos négy hó, midőn
iskolámat félbeszakítottam, közszájon forogjon még most” – írta Toldy
Ferencnek.
A
színészettel kapcsolatos nemesi vagy kispolgári gondolkodásmód változása a
reformkorban még lassabb volt. 1834-ben Szathmáry József mérnökhallgatót jó
nevű és városszerte nagy liberálisnak tartott ügyvéd atyja még kitagadta, sőt
agyonütéssel fenyegette, amikor a fiatalember az akkor legjobb, budai
színtársulat tagjául szegődött. Mire azután a Nagyváradra is eljutó hírek a
drámaírói sikerekről kiengesztelték volna, addigra már az ifjú színész-szerző
ragaszkodott művésznevéhez, a Szigligeti Edéhez. Így nincs okunk csodálkozni
azon, hogy egy évtizeddel később Petrovics István keresetlenszavakkal nyilvánított
véleményt:
„No csak hitvány egy élet
az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”
(Egy estém otthon, 1844)
Nemcsak
költők, írók (Vajda János is megjárja még a forradalom előtt a
vándorszínpadokat) léptek a világot jelent deszkákra, hanem diákkorában,
iskolai színielőadáson Deák Ferenc is: a reformellenzék főrangú vezetői közül
pedig gróf Teleki László és gróf Batthyány Lajos felnőtt fejjel is vállaltak
műkedvelő produkcióban szerepet.
A
reformkor utolsó évtizedére a magyar színészet is végrehajtotta a maga
romantikus stílusforradalmát: a színpadi irodalom említett darabjainak
előadásához a Nemzeti Színházban már adottak voltak az előadási feltételek,
főként ami a színészeket illeti. Nem csoda történt, amely varázserővel vetett
véget a műsorpolitikai, személyi ellentéteknek, hanem a polgári muzsikus,
Bartay Endre bérlő-igazgatói működése (1843-45), majd pedig a reformellenzék
egyik vezető személyiségének, gróf Ráday Gedeonnak országos főigazgatósága
alatt (1845-49) végre érvényesülhettek azok a tendenciák, amelyek a romantika
színpadi forradalmából már korábban, lassanként felhalmozódtak. A
vándorszínészet műsora követhette ugyan a Nemzeti Színházét (Petőfi 1843 őszén
már arról írhatott Bajzának, hogy egy faluzó kistársulat tagjaként a Bihar
vármegyei Diószegen eljátszotta a Tisztújítás
Tornyaiját), de a színreállítás módja, a közönség reagálása arról győzhette meg
Petőfit, hogy az 1841. évi dunántúli tapasztalataihoz képest kevés változott.
Szemléletes példa lehet
Kohlmann (Vidéky) károly: Egressy Gábor mint Coriolan és mint Garrick.
(„Nemz.
Színpadi kép a Pesti Divatlaphoz.” Színezett rézmetszet.
23x32,1 cm. PIM ltsz.
57.84. l.)
erre
kecskeméti jutalomjátékának története, az 1843. március 23-i Lear király-előadása Szuper Károlynak,
a naplóíró komikusszínésznek és egykori pályatársnak még 1889-ben is szinte
felizzik a szakmai féltékenységtől a tolla, holott naplójában – a „nemzeti
költő” ekkorra már kialakult kultuszának hatására – állandóan és utólagosan
barátságukat bizonygatta: „Különös örömet szereztem eltávozásommal Petőfinek,
mert éppen Lear királyra készültünk, melyben ő óhajtotta a bohóc szerepét
játszani, de a társulat nem adta neki, hanem nekem, s most én távozván,
búcsúzáskor átadtam neki a szerepet…” A Lear
Bolondja addig komikus szerep volt, hatásos (értsd: közönségvonzó, röhögtető)
eljátszása a produkció sikerének egyik forrása, jó ellenpontja Lear és leányai
megríkatóan előadott történetének. Petőfi nem is aratott sikert, mert – mint a
nézőként jelen volt Jókai Mór írja – „igen szomorúnak vette, komoly philosophot
játszott benne, s egy cseppet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt…”
Milyen
színész volt Petőfi? Ma már, túl a vándorszínész Petőfiről írott Fekete
Sándor-kismonográfián, a kérdésre pontos választ adhatunk. Színészeszménye
Egressy Gábor volt, s ennek nemcsak
világnézeti okai voltak, hogy tudniillik a 15 évvel idősebb színészben
tisztelhette az Ifjú Magyarország radikálisainak egyik legkövetkezetesebb
tagját. Az 1844 augusztusából származó, himnikus vers, az Egressy Gáborhoz még nem a rokoneszméjű politikust, hanem a
romantikus művész-zsenit köszöntötte a „nemzetem művésze!”lelkesült
felkiáltásával. A költeményben említett „rút pártos szenvedély” sem politikai
nézetkülönbségekre utal, hanem arra a szerepvetélkedésre, amely Lendvay és
Egressy között folyt, és amely megosztotta a liberális kritikusokat is. Bajza,
mint idéztük is, az előbbi, Vörösmarty
Torsch Leo: Egressy Gábor.
Nagy Ignác
Színműtárának (1839) első kötetéből.
(Litográfia.
32x24 cm. Színháztörténeti Múzeum, ltsz. 52.238.l.)
Barabás
Miklós: Petőfi Sándor, 1845.
(Litográfia.
28,2x21,5 cm. PIM ltsz. 62.1234.)
az
utóbbi pártján állott, s a két párt a kávéházakban, baráti társaságokban is
létezett. Petőfi színészi vonzódását
Egressyhez könnyen megértjük, ha a színész 1839-ből való ábrázolását összehasonlítjuk
Barabás Miklós metszetével, amely a költőt 1845-ben örökítette meg.
Mindkettőről vékonypénzű, keskenymellű, érdekes arcú fiatalember néz ránk;
híjával azoknak a tulajdonságoknak (daliás termet, olvadékony hang, szép arc),
amelyek Lendvay Mártont a magyar liberalizmus eszményi és eszményítő
színészének szerepére alkalmassá tették. Természetesen Petőfi színészi
talentuma nem mérhető össze Egressyvel, de a legalábbis egyidőben éledő
alakoskodó-színjátszó kedv és a költői véna komolynak hitelesíti a „színész
vagy költő?” ma már furcsán hangzó dilemmáját.
Forrás:
Kerényi Ferenc: Petőfi és Kora (1842-1849). Megjelent a Soros Alapítvány
támogatásával, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában 1993.
