2015. júl. 1.

Kerényi Ferenc: Mire tanít a fiatal Petőfi Sándor életrajza?







A szép jelképek kedvelői gyakran példálóznak a költő születési helye és halála körüli vitákkal: az üstökös pontosan fel nem deríthető körülmények közepette érkezett, és – befutva pályáját – ugyanúgy távozott. Az apának, Petrovics Istvánnak, a „jó öreg kocsmáros”-nak és mészárszékbérlőnek viszont annál jobban követhető életútja. Szerződések, számlák, nyugták során át kísérhető végig törekvése, hogy előbb kétkezi munkájával, utóbb a kisvállalkozó rátermettségével és a parasztpolgár öntudatával biztosítja családja megélhetését és előrehaladását. Az 1838-as nagy árvízig tette ezt olyan sikerrel, hogy 1828-ban kun redemptusi jogot szerzett, azaz a szabad kunok státusába jutott vásárolt ingatlanai értéke révén. Ezt azonban nem adhatta örökbe fiának. A gyermekkori tehetősség emlékei a költőben szinte a népmesék zománcával nemesítve kerültek föl:



Hej, régibb idői boldogok valának!

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,

Alig tudta számát ökrének, lovának.

(A jó öreg kocsmáros, 1845)



Az aszódi kisdiák Petőfi baráti ajándéka Dömök Eleknek 1836-ból. (A kép hátoldalán Petőfi német nyelvű rájegyzésével. PIM ltsz. P. 76.)

 
Petőfi aszódi iskolai bizonyítványa, 1838. (PIM ltsz. P. 56.)


A Duna Szabadszálláson tett pusztításait nem örökítette meg vers vagy metszet, csak a kárbecslések kopogó adatsorai tanúskodnak nagyságáról. Petrovics István mészárszékbérlő vagyonának javát valóban „a Dunának habjai vitték el”: házában, kamrájában, két istállójában, házi eszközeiben esett kárát négyszáznegyven forintra becsülték. Ezzel felborult a vállalkozó mindig billenékeny költségvetése, amely a kintlévő követelések és felvett kölcsönök addigi egyensúlyán alapult. Készpénztartaléka nem volt, adósai nem fizettek („Pénzét a hitetlen emberek csalása” ragadta el – utal erre versében Petőfi), rajta viszont behajtották a követeléseket: tönkrement. A régi színvonalat soha többé nem tudta elérni, mindjobban kiszorult a szabad kiskun mezővárosok és községek gazdagabb vidékéről. Pályája során ugyanakkor annyi ellenséget is szerzett már (a mészárszék és a kocsma bérlőjének majd’ mindenki tartozott…), hogy az még 1848 nyarán is elégnek bizonyult Szabadszálláson a Petőfi Sándor képviselőjelölt elleni hangulatkeltéshez.

Sokállomású életrajzát utóbb (1846. május-júniusában) maga a költő foglalta össze német nyelvű önéletrajzában, amelyet versei kiadása elé szánt. Ebből idézünk: „… szegény szülőktől született 1823. január 1-én, a Nagyalföld közepén, a Mátra hegység alatt, a Duna-Tisza közén. – Rendkívüli ellenszenv mindenféle alárendeltséggel szemben; ezért hagyta ott az iskolát többször, 1839-ben pedig végleg. Egy ideig bolyongott. Végső ínségében néhány hónap múlva beállt katonának. Katona két évig, semmi több, csupán közlegény. Amikor éppen szökni akart már, egy orvos közbenjárására elbocsátották. Miután visszatért a katonaságtól, újra iskolába járt, de mivel állhatatosan ragaszkodott a függetlenséghez, csak egy évig tudott itt kitartani, aztán színész lett egy vándortársulatnál. Két évig vándorszínész.”



Petőfi matematika könyvének címoldala.

(E könyvből tanult Pápán 1841-1842-ben. PIM ltsz. P. 91.)


A maga faragta ember, a tehetsége révén, önerejéből érvényesült költő emelte így ki az általa legfontosabbnak tartott életmozzanatokat. Mai szóval: az önmegvalósítás romantikus változatait. A katonáskodás a napóleoni háborúk lezárása óta ritkább életrajzi mozzanat író-életrajzokban (csak Jósika Miklóséban játszik domináns szerepet) – itt hamvába holt kísérlet a világlátásra, amely a grazi helyőrség kórházban végződött. A pápai kollégium 1841-1842-ben próbálkozás volt a tanulás folytatására, egyszersmind kettős menekülés: az addigi kudarcoktól, ideértve a vándorszínészi nélkülözéseket is, de a család felkínálta életformától is:

Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek…
(Apám mestersége s az enyém, 1845)


Legtovább a „költő vagy színész,” választással vívódott Petőfi, s a kérdés voltaképpen csak 1844. október 12-én este dőlt el, amikor a Nemzeti Színház Szökött katona-előadásán, Egressy Gábor jutalomjátékán „Petőfi úr, műkedvelő, a jutalmazandó iránti szívességből a fennjelelt szerepben (Gémesi nótárius, majd „iparlovag”, azaz életművész) fog fellépni.” Az előadás kudarca, az elkövetett jókora „baki” („Julcsa kisasszony a vőlegény”) azonban világossá tette, hogy a beérkezett költővel a színész Petőfi nem mérkőzhet.
  

Zolky, a vén diák, Petőfi szövegkönyv-másolata, 1841. (PIM ltsz. P. 55.)


Petőfi adósságlevele 1843-ból (PIM ltsz. P. 25.)
  

 
Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőtétele (vázlat), 1842.
(Akvarell, 26,2x33,8 cm. BTM Kiscelli Múzeum ltsz. 578.)


Orlay Petrics Soma: Petrovics István, 1845 körül.
(Olajfestmény. 50,5x39,5 cm. PIM ltsz. 62.1215.l.)



Orlay Petrics Soma: Petrovics Istvánné Hrúz Mária, 1845 körül.

(Olajfestmény. 50x39,5 cm. PIM ltsz. 62.1216.)


Ismeretlen festő: Petőfi mint színész, 1845.
(Olajfestmény. 32x27 cm. PIM ltsz. 87.97. l.)
  
Miért éppen a színészet? Az anyanyelv kiművelése, az erkölcsök nemesítése, a nemzeti karakter ábrázolása – a felvilágosodás óta jogfolytonos eszmei indokok ezek a magyar színjátszás igazolására, védelmére, pártolására. Kizárólag eszmei indíttatásból azonban már a reformkorban sem választottak pályát. Embernek élő ember által történő nyílt színi ábrázolása, a színi előadás egyszerisége, megismételhetetlensége, a közönség jelenléte és időleges közösséggé válása – a gyakorlat oldaláról ezek voltak a színpad művészetének vonzásai, amelyek olyan hatással lehettek a fiatal értelmiségiekre, hogy önmegvalósításukat, a romantikus tehetség eredetiségének bizonyítását a vándorszínészet tudottan mostoha körülményei között megkísértsék. Arany János 1836-ban kissé úgy járt a színészettel, mint Petőfi a katonáskodással: műveltségének elmélyítését, látókörének szélesedését remélte: illúziók alapján, amint arról maga számolt be a Bolond Istók (1873) II. énekében. Igaz, akkor már megírhatta az igazat, ha költői áttétellel is. 1857-ben, nagykőrösi professzorként, még legszívesebben kihagyná életrajzából a debreceni, szatmári, nagykárolyi és máramarosszigeti heteket. „… nem akarnám, hogy a kalandos négy hó, midőn iskolámat félbeszakítottam, közszájon forogjon még most” – írta Toldy Ferencnek.

A színészettel kapcsolatos nemesi vagy kispolgári gondolkodásmód változása a reformkorban még lassabb volt. 1834-ben Szathmáry József mérnökhallgatót jó nevű és városszerte nagy liberálisnak tartott ügyvéd atyja még kitagadta, sőt agyonütéssel fenyegette, amikor a fiatalember az akkor legjobb, budai színtársulat tagjául szegődött. Mire azután a Nagyváradra is eljutó hírek a drámaírói sikerekről kiengesztelték volna, addigra már az ifjú színész-szerző ragaszkodott művésznevéhez, a Szigligeti Edéhez. Így nincs okunk csodálkozni azon, hogy egy évtizeddel később Petrovics István keresetlenszavakkal nyilvánított véleményt:

„No csak hitvány egy élet
az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”
(Egy estém otthon, 1844)

Nemcsak költők, írók (Vajda János is megjárja még a forradalom előtt a vándorszínpadokat) léptek a világot jelent deszkákra, hanem diákkorában, iskolai színielőadáson Deák Ferenc is: a reformellenzék főrangú vezetői közül pedig gróf Teleki László és gróf Batthyány Lajos felnőtt fejjel is vállaltak műkedvelő produkcióban szerepet.

A reformkor utolsó évtizedére a magyar színészet is végrehajtotta a maga romantikus stílusforradalmát: a színpadi irodalom említett darabjainak előadásához a Nemzeti Színházban már adottak voltak az előadási feltételek, főként ami a színészeket illeti. Nem csoda történt, amely varázserővel vetett véget a műsorpolitikai, személyi ellentéteknek, hanem a polgári muzsikus, Bartay Endre bérlő-igazgatói működése (1843-45), majd pedig a reformellenzék egyik vezető személyiségének, gróf Ráday Gedeonnak országos főigazgatósága alatt (1845-49) végre érvényesülhettek azok a tendenciák, amelyek a romantika színpadi forradalmából már korábban, lassanként felhalmozódtak. A vándorszínészet műsora követhette ugyan a Nemzeti Színházét (Petőfi 1843 őszén már arról írhatott Bajzának, hogy egy faluzó kistársulat tagjaként a Bihar vármegyei Diószegen eljátszotta a Tisztújítás Tornyaiját), de a színreállítás módja, a közönség reagálása arról győzhette meg Petőfit, hogy az 1841. évi dunántúli tapasztalataihoz képest kevés változott. Szemléletes példa lehet





Kohlmann (Vidéky) károly: Egressy Gábor mint Coriolan és mint Garrick.

(„Nemz. Színpadi kép a Pesti Divatlaphoz.” Színezett rézmetszet. 
23x32,1 cm. PIM ltsz. 57.84. l.)


erre kecskeméti jutalomjátékának története, az 1843. március 23-i Lear király-előadása Szuper Károlynak, a naplóíró komikusszínésznek és egykori pályatársnak még 1889-ben is szinte felizzik a szakmai féltékenységtől a tolla, holott naplójában – a „nemzeti költő” ekkorra már kialakult kultuszának hatására – állandóan és utólagosan barátságukat bizonygatta: „Különös örömet szereztem eltávozásommal Petőfinek, mert éppen Lear királyra készültünk, melyben ő óhajtotta a bohóc szerepét játszani, de a társulat nem adta neki, hanem nekem, s most én távozván, búcsúzáskor átadtam neki a szerepet…” A Lear Bolondja addig komikus szerep volt, hatásos (értsd: közönségvonzó, röhögtető) eljátszása a produkció sikerének egyik forrása, jó ellenpontja Lear és leányai megríkatóan előadott történetének. Petőfi nem is aratott sikert, mert – mint a nézőként jelen volt Jókai Mór írja – „igen szomorúnak vette, komoly philosophot játszott benne, s egy cseppet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt…”

Milyen színész volt Petőfi? Ma már, túl a vándorszínész Petőfiről írott Fekete Sándor-kismonográfián, a kérdésre pontos választ adhatunk. Színészeszménye Egressy  Gábor volt, s ennek nemcsak világnézeti okai voltak, hogy tudniillik a 15 évvel idősebb színészben tisztelhette az Ifjú Magyarország radikálisainak egyik legkövetkezetesebb tagját. Az 1844 augusztusából származó, himnikus vers, az Egressy Gáborhoz még nem a rokoneszméjű politikust, hanem a romantikus művész-zsenit köszöntötte a „nemzetem művésze!”lelkesült felkiáltásával. A költeményben említett „rút pártos szenvedély” sem politikai nézetkülönbségekre utal, hanem arra a szerepvetélkedésre, amely Lendvay és Egressy között folyt, és amely megosztotta a liberális kritikusokat is. Bajza, mint idéztük is, az előbbi, Vörösmarty





Torsch Leo: Egressy Gábor.

Nagy Ignác Színműtárának (1839) első kötetéből.

(Litográfia. 32x24 cm. Színháztörténeti Múzeum, ltsz. 52.238.l.)





Barabás Miklós: Petőfi Sándor, 1845.

(Litográfia. 28,2x21,5 cm. PIM ltsz. 62.1234.)


az utóbbi pártján állott, s a két párt a kávéházakban, baráti társaságokban is létezett. Petőfi színészi vonzódását Egressyhez könnyen megértjük, ha a színész 1839-ből való ábrázolását összehasonlítjuk Barabás Miklós metszetével, amely a költőt 1845-ben örökítette meg. Mindkettőről vékonypénzű, keskenymellű, érdekes arcú fiatalember néz ránk; híjával azoknak a tulajdonságoknak (daliás termet, olvadékony hang, szép arc), amelyek Lendvay Mártont a magyar liberalizmus eszményi és eszményítő színészének szerepére alkalmassá tették. Természetesen Petőfi színészi talentuma nem mérhető össze Egressyvel, de a legalábbis egyidőben éledő alakoskodó-színjátszó kedv és a költői véna komolynak hitelesíti a „színész vagy költő?” ma már furcsán hangzó dilemmáját.

Forrás: Kerényi Ferenc: Petőfi és Kora (1842-1849). Megjelent a Soros Alapítvány támogatásával, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában 1993.