Vas István: A süketnéma kislány

Sok volt a gyerek a szőlőhegyen

a kőkunyhók, sziklák, tőkék között,

szépek voltak, erősek, kedvesek

és eleinte nem is vettem észre,

hogy nem szólal, csak szebb a többinél.

Nem, eleinte nem tudtam, mitől

a komolyság nagy, sűrűkék szemében,

hogy mosolygása mitől telített,

nem tudtam, hogy a természet kegyetlen,

kanyargó árama mit alakított

mivé, s nemcsak a kicsi koponyában,

de tökéletes teste minden apró

izmában úgy, hogy ötéves korára

megérjen benne, amit nagy színésznők

tudnak csak felmagasult perceikben

s homlokáig maszatosan, mezítláb

minden nézése jelentős legyen,

minden mozgása rögtön több magánál:

szépséggé nőtt emberi kapcsolat.

Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak

a kihűlt láva-táj szüret előtti,

kínálkozó, önfeledt ragyogása,

a földi boldogság ígérete.

kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja

sem volt már gyermeki, hanem a minden

titok előtt fájó kíváncsiság.

S ha nem-et intett, maga a titok,

a szerelem volt, az elérhetetlen,

a nem-et mondva is fájdalmas, édes,

minden, amit az élet megtagad,

s a "meg kell halni" termékeny tudása.

és az igen! ahogy valakihez

odaszaladt, kezét kezembe adta,

tekintete, a nyílt, a védtelen,

ajándék volt, biztonság, bizalom,

hogy ember és ember közt van remény.

És búcsúzása! Állt a poros úton,

a Balaton fölött, sziklák alatt,

körülötte a táj, melyből kinőtt,

a hegyoldalba bújt kis ház, ahol

megszületett, család, sövény, kutya,

s kis, gyönyörű kezével mintha az

idő maga, a visszahozhatatlan

intene még utolszor. És nekem

több volt, mint lent a szikrázó öböl,

és több volt, mint mögötte Szigliget

hegyén a várrom, fönt a gyűrt bazalt,

mellette a bástyázott teraszok,

több, mint a szőlőlevelek közé

bújt, tömött, sárga fürtök, mert nekem

te vagy legtöbb, természetből kinőtt

s természeten, fájdalmon, pusztuláson

túlnövő lélek. Nekem a világ

értelme csak te vagy, emberi szépség!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 182-183. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Vas István: Gyertyaszentelői elégia

Barlangját elhagyja ilyenkor a medve, sovány még,

bánatosan szimatol,

nem megy vissza, mivel nem látszik az árnyék,

a ködökbe fény se hatol.

Imbolyog, indul, vár kikeletre ő is, könnyű neki!

Télidejét barlangban alussza. Megteheti.

Medve-szívem de irigyli! Nekem

a homályt kell élni tudattal,

este hiába teszem le fejem,

engem álom se vigasztal.

Agyam ég, vérembe fájva nyilall

az emlék, mélytüzű, halk láz,

nehéz az éjszaka, árnyaival,

s nehezebb lesz egyre az alvás.

ciripel a bánat: "Jaj, hol a nyár?"

Varjú-eszem rádünnyögi: "Kár!"

s én hallgatom ezt a beszédet.

hova lett, hova lett a gyümölcs, a virág,

a kert, a tömött fürtök, teli ág,

az illat, az íz hova széledt?

A nyári gyümölcs, a sudár szerelem,

lázálmok gyermeke volt csak?

keskenyebb egyre, ami eleven,

s növekednek bennem a holtak.

Tömény íze részegít engem a halálnak,

az életet nem őrzi már, csak e párlat,

kihull a világ a goromba  szitán.

Csontvázam hasonlít az árva kereszthez.

ideges vonzás, majd ha eleresztesz,

indulhatok én is az árnyam után.

Csordul a hókupacok szennyes leve, enged a téli

keménység, elfeketül.

Laza sár a világ. Nehéz nekem élni

keményen és egyedül.

szép volt a kemény élet teveled,

csupa gőg, csupa tömb, csupa kristály -

én már az a forma  nem lehetek,

amivé gonddal kifaragtál.

Forma, hol a síkos, laza titok

 jelképpé nemesül, -

az életed engem úgy szorított,

mint abroncs dongákra feszül.

Képzeletem kipirult a szavadra,

s most magaddal megelégszel?

Te neveltél férfiúvá s a fiadra

a sötétből vissza se nézel?

Nézd, a lélek alig tartja magát,

csapkodja a zajlás árja,

lazul a kötés, oldódik a gát,

úgy hullok a sűrű homályba.

Segíteni nyújtsd ide csontkezedet,

szoríts vele össze keményen,

míg végül is fehéren megmeredek

s nem kell formátlanul élnem.

A lucsokból, a sárból kikelet éled.

Várnak változatok. Ne cseréljek?

Csak én ne cseréljek soha már?

A határon, tavaszi szél, te sodorj át,

mert énnekem újszerű, mesteri formát

nem hozhat, csak a halál.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 179-181. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Vas István: Kérdezed, barátném...

Már beborult. Csavarogsz-e Budán még? én sem igen.

Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.

Kint és bent zúg a szél, bús télire-takarítás,

lobog a vásznon a fény, a torony meg a kukoricás.

Mért sikerült nekik az, ami nékünk nem sikerült?

Kettőnk szép lobogása a sáros anyagba merült.

Tűz mellett, ha a tél jön el és megnő a sötét,

nem teveled fogom inni a bort, a teát, a feketét.

El sem bírta az őszt mosolyod könnyű anyaga, 

te vagy a nyár, csak a nyár tündöklő pillanata,

perc, mely alatt a szegény szív századokat mulat át,

elhoztad Tammuz hava tündér kábulatát.

Elleplezte e mákony a lét keserű velejét -

jó, hogy végre leszoktam zsongó bűvöletét,

jó, hogy a lét vad őrületét már bírja szemem,

kell a halál meg az élet szörnyű egésze nekem.

kell a valóság. De ami nincs, az még igazabb.

Űz a halál meg az élet is, űznek a gyors agarak.

Az, ami van és az, ami nincs. Köztük te legyél

tarka szivárvány életemen, te Ezeregyéj!

Drága barátném, mi ez a fátyol? A lélek, a test?

Egyik sem. S hogy mért van ez így, most azt se keresd.

Csak ne szakadjon szét mosolyod párája, ne még,

mégis kell a világ könnyelmű felszíne még.

Elmúlik úgyis az ősz s majd csillog a jég a szíven.

Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 178-179. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Keszthelyi Zoltán: Emlékszel?

Emlékszel-é, milyen áhítat izzott

bennünk, a föld is áttüzesedett?

Hevült a nyár s méhében tenger titkot

őrizgetett, igéző perceket.

Szerelemnek nem mondta egyikünk sem,

ám éreztük, perzsel a zsenge fű

és suttogtuk: nagy béke süt szívünkben

s felejtettük, a múlt mily keserű.

Felejtettük az emberölő rosszat,

mely rémületes csóvát forgatott,

a testet-lelket zsugorító szomjat,

esztendőkig tartó sötét napot.

Emlékszel-é, amikor egymást néztük,

bogárháton zümmögött az öröm,

szorgos fecskék javítgatták a fészkük...

Egyszer csak láttad: a fejem töröm,

jut-e nékünk háromarasznyi hajlék,

ahol egymáshoz hajthatjuk fejünk:

bár jól tudtam, száz tűzvészbe rohannék

éretted, aki hordtad jelenünk,

tápláltad Őt, a jövőt, aki sarjadt

szíved alatt, gondtalan napokon

és rezgő sóhaj csókolgatta ajkad

s találgattad: "Szép lesz-e csillagom?

Fiú?... Leány?... - kérdezted olyan halkan,

mintha röstellnéd, amit kérdezel.

Emlékszel-é, hogy kisfiút akartam

és álmodozva lehunytam szemem.

Hogy' civakodtunk harsányan nevetve!

"Leány lesz - mondtad -, én jobban tudom..."

Majd szégyenlősen mondtad a szemembe:

"Egy bátyám van, de nem volt kishúgom..."

Te álmodoztál, én is álmodoztam,

fényes nappal, tikkasztó éjszaka,

gyönyörködtünk az áldott asszonyokban,

úgy mentek, mint a hősök csapata...

Emlékszel? Dél volt. Sehol egy csöpp árnyék,

varázs-álom incselkedett veled,

"Kis lába rúg" - ujjongtál - s mintha várnék,

úgy lestem én azt a kis gyermeket...

Emlékszel-é, lakásunk csupa rom volt,

gyakorta vendégeskedett a gond,

nem tagadom, farkas haraggal tombolt,

telet hozva és zúzmarás vadont.

Emlékszel-é? Tízszer cseréltünk naptárt,

nagyon sokszor ruhácskát, kis cipőt,

s reménységünk, szerelmünk ott szaladgált

térképről ismert hegyormok előtt.

Megismertük a földet, ahol lányunk

cirógatta a Katibogarat,

hol szerelemmel a jövőbe szálltunk,

míg szállt fölöttünk sokszáz pillanat.

Emlékszel-é a fenséges napokra,

mikor valóvá érett a remény?

ha gondok közt is, mégis bizakodva,

a munkának örültünk, te meg én.

Örültünk, mikor együtt voltunk hárman,

dalolni kezdtem s mondtad: nincs fülem,

de hallgattam a dalt, káprázva álltam,

nem volt boldogabb ember kívülem.

És azt a dalt mondja tovább a lányunk,

mikor kettőnkből csak emlék marad;

megőrzi majd szorgalmunk, álmodásunk,

cirógatva egy Katibogarat.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 172-174. old., Ifjúsági Könyvkiadó