2014. okt. 1.

Vas István: A süketnéma kislány



Sok volt a gyerek a szőlőhegyen
a kőkunyhók, sziklák, tőkék között,
szépek voltak, erősek, kedvesek
és eleinte nem is vettem észre,
hogy nem szólal, csak szebb a többinél.
Nem, eleinte nem tudtam, mitől
a komolyság nagy, sűrűkék szemében,
hogy mosolygása mitől telített,
nem tudtam, hogy a természet kegyetlen,
kanyargó árama mit alakított
mivé, s nemcsak a kicsi koponyában,
de tökéletes teste minden apró
izmában úgy, hogy ötéves korára
megérjen benne, amit nagy színésznők
tudnak csak felmagasult perceikben
s homlokáig maszatosan, mezítláb
minden nézése jelentős legyen,
minden mozgása rögtön több magánál:
szépséggé nőtt emberi kapcsolat.
Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak
a kihűlt láva-táj szüret előtti,
kínálkozó, önfeledt ragyogása,
a földi boldogság ígérete.
kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja
sem volt már gyermeki, hanem a minden
titok előtt fájó kíváncsiság.
S ha nem-et intett, maga a titok,
a szerelem volt, az elérhetetlen,
a nem-et mondva is fájdalmas, édes,
minden, amit az élet megtagad,
s a "meg kell halni" termékeny tudása.
és az igen! ahogy valakihez
odaszaladt, kezét kezembe adta,
tekintete, a nyílt, a védtelen,
ajándék volt, biztonság, bizalom,
hogy ember és ember közt van remény.
És búcsúzása! Állt a poros úton,
a Balaton fölött, sziklák alatt,
körülötte a táj, melyből kinőtt,
a hegyoldalba bújt kis ház, ahol
megszületett, család, sövény, kutya,
s kis, gyönyörű kezével mintha az
idő maga, a visszahozhatatlan
intene még utolszor. És nekem
több volt, mint lent a szikrázó öböl,
és több volt, mint mögötte Szigliget
hegyén a várrom, fönt a gyűrt bazalt,
mellette a bástyázott teraszok,
több, mint a szőlőlevelek közé
bújt, tömött, sárga fürtök, mert nekem
te vagy legtöbb, természetből kinőtt
s természeten, fájdalmon, pusztuláson
túlnövő lélek. Nekem a világ
értelme csak te vagy, emberi szépség!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 182-183. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Vas István: Gyertyaszentelői elégia



Barlangját elhagyja ilyenkor a medve, sovány még,
bánatosan szimatol,
nem megy vissza, mivel nem látszik az árnyék,
a ködökbe fény se hatol.
Imbolyog, indul, vár kikeletre ő is, könnyű neki!
Télidejét barlangban alussza. Megteheti.
Medve-szívem de irigyli! Nekem
a homályt kell élni tudattal,
este hiába teszem le fejem,
engem álom se vigasztal.
Agyam ég, vérembe fájva nyilall
az emlék, mélytüzű, halk láz,
nehéz az éjszaka, árnyaival,
s nehezebb lesz egyre az alvás.
ciripel a bánat: "Jaj, hol a nyár?"
Varjú-eszem rádünnyögi: "Kár!"
s én hallgatom ezt a beszédet.
hova lett, hova lett a gyümölcs, a virág,
a kert, a tömött fürtök, teli ág,
az illat, az íz hova széledt?
A nyári gyümölcs, a sudár szerelem,
lázálmok gyermeke volt csak?
keskenyebb egyre, ami eleven,
s növekednek bennem a holtak.
Tömény íze részegít engem a halálnak,
az életet nem őrzi már, csak e párlat,
kihull a világ a goromba  szitán.
Csontvázam hasonlít az árva kereszthez.
ideges vonzás, majd ha eleresztesz,
indulhatok én is az árnyam után.

Csordul a hókupacok szennyes leve, enged a téli
keménység, elfeketül.
Laza sár a világ. Nehéz nekem élni
keményen és egyedül.
szép volt a kemény élet teveled,
csupa gőg, csupa tömb, csupa kristály -
én már az a forma  nem lehetek,
amivé gonddal kifaragtál.
Forma, hol a síkos, laza titok
 jelképpé nemesül, -
az életed engem úgy szorított,
mint abroncs dongákra feszül.
Képzeletem kipirult a szavadra,
s most magaddal megelégszel?
Te neveltél férfiúvá s a fiadra
a sötétből vissza se nézel?
Nézd, a lélek alig tartja magát,
csapkodja a zajlás árja,
lazul a kötés, oldódik a gát,
úgy hullok a sűrű homályba.
Segíteni nyújtsd ide csontkezedet,
szoríts vele össze keményen,
míg végül is fehéren megmeredek
s nem kell formátlanul élnem.
A lucsokból, a sárból kikelet éled.
Várnak változatok. Ne cseréljek?
Csak én ne cseréljek soha már?
A határon, tavaszi szél, te sodorj át,
mert énnekem újszerű, mesteri formát
nem hozhat, csak a halál.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 179-181. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Vas István: Kérdezed, barátném...



Már beborult. Csavarogsz-e Budán még? én sem igen.
Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.
Kint és bent zúg a szél, bús télire-takarítás,
lobog a vásznon a fény, a torony meg a kukoricás.
Mért sikerült nekik az, ami nékünk nem sikerült?
Kettőnk szép lobogása a sáros anyagba merült.
Tűz mellett, ha a tél jön el és megnő a sötét,
nem teveled fogom inni a bort, a teát, a feketét.
El sem bírta az őszt mosolyod könnyű anyaga, 
te vagy a nyár, csak a nyár tündöklő pillanata,
perc, mely alatt a szegény szív századokat mulat át,
elhoztad Tammuz hava tündér kábulatát.

Elleplezte e mákony a lét keserű velejét -
jó, hogy végre leszoktam zsongó bűvöletét,
jó, hogy a lét vad őrületét már bírja szemem,
kell a halál meg az élet szörnyű egésze nekem.
kell a valóság. De ami nincs, az még igazabb.
Űz a halál meg az élet is, űznek a gyors agarak.
Az, ami van és az, ami nincs. Köztük te legyél
tarka szivárvány életemen, te Ezeregyéj!

Drága barátném, mi ez a fátyol? A lélek, a test?
Egyik sem. S hogy mért van ez így, most azt se keresd.
Csak ne szakadjon szét mosolyod párája, ne még,
mégis kell a világ könnyelmű felszíne még.
Elmúlik úgyis az ősz s majd csillog a jég a szíven.
Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 178-179. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Keszthelyi Zoltán: Emlékszel?



Emlékszel-é, milyen áhítat izzott
bennünk, a föld is áttüzesedett?
Hevült a nyár s méhében tenger titkot
őrizgetett, igéző perceket.
Szerelemnek nem mondta egyikünk sem,
ám éreztük, perzsel a zsenge fű
és suttogtuk: nagy béke süt szívünkben
s felejtettük, a múlt mily keserű.
Felejtettük az emberölő rosszat,
mely rémületes csóvát forgatott,
a testet-lelket zsugorító szomjat,
esztendőkig tartó sötét napot.
Emlékszel-é, amikor egymást néztük,
bogárháton zümmögött az öröm,
szorgos fecskék javítgatták a fészkük...
Egyszer csak láttad: a fejem töröm,
jut-e nékünk háromarasznyi hajlék,
ahol egymáshoz hajthatjuk fejünk:
bár jól tudtam, száz tűzvészbe rohannék
éretted, aki hordtad jelenünk,
tápláltad Őt, a jövőt, aki sarjadt
szíved alatt, gondtalan napokon
és rezgő sóhaj csókolgatta ajkad
s találgattad: "Szép lesz-e csillagom?
Fiú?... Leány?... - kérdezted olyan halkan,
mintha röstellnéd, amit kérdezel.

Emlékszel-é, hogy kisfiút akartam
és álmodozva lehunytam szemem.
Hogy' civakodtunk harsányan nevetve!
"Leány lesz - mondtad -, én jobban tudom..."
Majd szégyenlősen mondtad a szemembe:
"Egy bátyám van, de nem volt kishúgom..."
Te álmodoztál, én is álmodoztam,
fényes nappal, tikkasztó éjszaka,
gyönyörködtünk az áldott asszonyokban,
úgy mentek, mint a hősök csapata...
Emlékszel? Dél volt. Sehol egy csöpp árnyék,
varázs-álom incselkedett veled,
"Kis lába rúg" - ujjongtál - s mintha várnék,
úgy lestem én azt a kis gyermeket...
Emlékszel-é, lakásunk csupa rom volt,
gyakorta vendégeskedett a gond,
nem tagadom, farkas haraggal tombolt,
telet hozva és zúzmarás vadont.
Emlékszel-é? Tízszer cseréltünk naptárt,
nagyon sokszor ruhácskát, kis cipőt,
s reménységünk, szerelmünk ott szaladgált
térképről ismert hegyormok előtt.
Megismertük a földet, ahol lányunk
cirógatta a Katibogarat,
hol szerelemmel a jövőbe szálltunk,
míg szállt fölöttünk sokszáz pillanat.
Emlékszel-é a fenséges napokra,
mikor valóvá érett a remény?
ha gondok közt is, mégis bizakodva,
a munkának örültünk, te meg én.
Örültünk, mikor együtt voltunk hárman,
dalolni kezdtem s mondtad: nincs fülem,
de hallgattam a dalt, káprázva álltam,
nem volt boldogabb ember kívülem.
És azt a dalt mondja tovább a lányunk,
mikor kettőnkből csak emlék marad;
megőrzi majd szorgalmunk, álmodásunk,
cirógatva egy Katibogarat.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 172-174. old., Ifjúsági Könyvkiadó