Már beborult. Csavarogsz-e Budán még? én sem igen.
Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.
Kint és bent zúg a szél, bús télire-takarítás,
lobog a vásznon a fény, a torony meg a kukoricás.
Mért sikerült nekik az, ami nékünk nem sikerült?
Kettőnk szép lobogása a sáros anyagba merült.
Tűz mellett, ha a tél jön el és megnő a sötét,
nem teveled fogom inni a bort, a teát, a feketét.
El sem bírta az őszt mosolyod könnyű anyaga,
te vagy a nyár, csak a nyár tündöklő pillanata,
perc, mely alatt a szegény szív századokat mulat át,
elhoztad Tammuz hava tündér kábulatát.
Elleplezte e mákony a lét keserű velejét -
jó, hogy végre leszoktam zsongó bűvöletét,
jó, hogy a lét vad őrületét már bírja szemem,
kell a halál meg az élet szörnyű egésze nekem.
kell a valóság. De ami nincs, az még igazabb.
Űz a halál meg az élet is, űznek a gyors agarak.
Az, ami van és az, ami nincs. Köztük te legyél
tarka szivárvány életemen, te Ezeregyéj!
Drága barátném, mi ez a fátyol? A lélek, a test?
Egyik sem. S hogy mért van ez így, most azt se keresd.
Csak ne szakadjon szét mosolyod párája, ne még,
mégis kell a világ könnyelmű felszíne még.
Elmúlik úgyis az ősz s majd csillog a jég a szíven.
Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 178-179. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése