Debrecenben
a Péterfia-utca torkolata előtt elterülő úgynevezett keleti emlékkertben korán
elhalt Izsó Miklós jeles szobrászunknak egyik legsikerültebb alkotása látható.
Ez a Csokonai szobra.
Ha
akadna talán az utcai járókelők közt oly tudatlan, elmaradott ember, ki
Csokonainak soha még hírét sem hallotta, hát az, ha erre a néma ércalakra
rátekint: egyszeribe megtudja, hogy e szobor oly férfiú emlékére emeltetett, ki
valaha dalokat zengedezett, mert balkezében tartott lantja bízvást a múzsák
felkentjére vall s felismerteti benne a költőt.
Az
ércszobor Izsó mintázata után Münchenben a királyi öntődében készült 4500 bajor
forintért. Talapzata, mely 900 vámmázsa súllyal bír, Wassenburger bécsi
kőfaragó műhelyéből került ki s ára 5500 oszt. értékű forint volt. A szobrász
tiszteletdíja a fentebb jelzett s egyéb kiadásokkal együtt a szobor költsége
17,000 forintot tett ki. – az egész emlékmű magassága 21 láb. – A
képzőművészetnek ezen remeket 1871. évi október hó 11-ikén lepleztette le méltó
dísszel és érdeklődéssel. – A halhatatlan költő emlékezetére rendezett
ünnepségen részt vett az egész város közönsége s a hazai irodalmi világ nagy
számú jeles képviselete.
Óh!
te sokat szenvedett, üldözött nagy szellem! vajon láttad-e örök hazádból, a
csillagok közül azt a nagy lelkesedést, mely akkor itt lenn buzgott? –
hallottad-e azokat a magasztaló dicshymnuszokat, melyek szülővárosodban, ahol
te annyit nyomorogtál – néma érzéketlen képmásod közelében felhangzottak? Ha
igen: nem ejtettél-e örömkönnyeket megdicsőülésed ezen ünnepén: kiengesztelődve
a múlt iránt s áldva a jelent s azokat, kik töviskoszorú helyett,
hervadhatatlan babért nyújtottak fel hozzád, kik a múlt hálátlanságaiért az
elismerés hozsánnáival kárpótoltak és azokért a megfizethetetlen szellemi kincsekért,
miket te örökül az ivdékokra hagytál, mily hálateljes szívvel siettek leróni
nagy tartozásukat!
Hiába!
nagy emberek sorsa az, hogy a világ csak haláluk után emlékezik meg életükről
és alkotásaikról.
Mert
bizony míg a mi Csokonaink élt, maroknyi léte alatt a lelki és testi jókban
neki vajmi csekély osztályrésze volt.
Hányatott
és sok változandóságnak alávetett rövid földi pályáján csupa tövissel volt
telehintve előtt az út, mit nem világított meg örömsugár, ámde azért nyugtalan
lelkétől űzetve rohant előre, mindig előbbre a jobb jövő reményében, míg a
kérlelhetetlen halál útját nem állotta, mondván: „eddig s ne tovább”!...
A
múzsáknak e lánglelkű felkentje, Debrecen város örök büszkesége, tudvalevőleg
harminckét éves korában hunyt el. 1805.
január 28-dika volt az a szomorú nap, melyen nagy szívének isteni lángja végső
lobbanásban kialudt.
Hosszú
idő kellett arra, míg a későbbi ivadék megérthette lantjának örök szépségű
zengését; s míg a hálás kegyelet meggyújtotta az áldozati oltáron az
emlékezetnek világító tüzét.
Ennek
előrebocsátása után Debrecen e nagy fiának rövid, de változatokban gazdag
életéből egy kis vázlatot mondunk itt el, melynek tárgyát Csokonai életének
legszebb, leggyönyörteljesebb korszakából merítettük, azon időből t.i., mikor
borongós lelki világát egyszerre egy tündéri fény derengte át, mikor szíve – az
a fogékony költői szív – nagy hirtelenséggel szerelemre gyulladt, mely érzelem
azonban fájdalom! neki csak maradandó gyötrelmeket termett, - de nemzetének
megbecsülhetetlen értékű gyöngyöket ajándékozott a halhatatlan
„Lilla-dalokban”.
Vajda Juliánna – Vajda Pál
komáromi kereskedőnek szép és kedves leánya volt az a bájos teremtés, ki
költőnk szívét, azt a lobbanékony nagy szívet elrabolta s a különben
bátortalan, de nyugtalan vérű ifjút a szerelem bűvös légkörébe öntudatlanul
belesodorta.
Igaz
ugyan, hogy mielőtt Csokonai szerelmei tárgyával – kit ő dalaiban
halhatatlanított – megismerkedett: már írt szerelmi dalokat Laurához és Rózához
is; de e nevek viselői alkalmasint csak az ő képzeletében éltek s irántuk
táplált érzelmi csak fictiók lehettek, mert nincs jel Csokonai életében, mely
korábbi gyöngéd ismeretségekre, vagy éppen benső viszonyokra engedne
következtetéseket. Ez oknál fogva tehát valószínű, hogy csakugyan Vajda Juliánna
– vagyis más szóval: Lilla volt az ő egyedüli ideálja, első és utolsó
szerelmének tárgya.
Csokonai
Komáromban az 1797-ik évben látta meg először az ő Lilláját éspedig Bédi
Jánosnál, a város egyik kiváló polgára házánál, hol a ház úrnője, a
verseléseiről híres költőnő: Fábián Juliánna ismertette meg vele a viruló szép
hajadont.
A
költő lobbanékony szíve a leányka ábrándos szemeinek első villanásától szikrát
fogott és csakhamar megvallotta szerelmét, melyet nemcsak szavakkal, hanem
később írásban is kifejezett: „Íme, kiöntöttem elődbe szívemet – írja levelében
-; még egyszer mondom, hogy szeretlek s hidd el, hogy szeretlek. Vizsgáld meg
levelemnek minden cikkelyit, sorait, sőt betűit is fontold és ítéld meg, közöld
velem azt a végső meghatározásodat, mely után vagy főboldogságommal megtetézel,
vagy holtig tartó magánosságra kárhoztatsz.”
Ámbár
Csokonai nem volt külsejére nézve megnyerő jelenség, sőt himlőhelyes voltánál
fogva első pillanatra nem keltett rokonszenvet, de ha beszélni kezdett: villogó
szemei kigyulladtak s a belőlök kilövellő tűzszikrák mintha megvilágították
volna arculatját. – Hangja édesen csengett, szavai a szellemtől csak úgy
sziporkáztak, s nem csuda, ha szavaival a tapasztalatlan lánykát mámorba
ejtette.
Lilla
elfogadta a vallomást és ő is nyilatkozott, mégpedig szintén levélben.
Csokonai
paradicsomi boldogságának zálogát látja a drága kis levélke minden betűjében,
mit az „ő” kezecskéje formált!
De
míg szíve örömmámorban úszott az édes boldogságtól, - addig számító elméje
komoly gondolatokkal kezdett foglalkozni. Eddig nem sokat törődött a holnapi
nap anyagi kérdéseivel; - hanem e perctől fogva már – miután az ő Lillájában
feltalálni vélte azt a hű társat, kivel az élet bajait megosztandja – az is
eszébe jutott, hogy jó volna utána nézni egy olyan nyugodalmas állásnak,
melynek jövedelme biztosítaná a házi tűzhely megalapíthatását. És e komoly
szándék foganatba vételének annyival inkább eljött ideje, mert az öreg Vajda –
Lilla édesatyja – számító kereskedő ember létére, azt is szerette volna tudni,
hogy az, ki az ő kedves leánya körül tisztességes szándékkal jár: feleségét
annak idejében el tudja-e majd tartani?
Épp
azon időben híre járt, hogy a gróf Festetics György által alapított csurgói
református gymnasiumot egy osztállyal meg fogják nagyobbítani s tanárra lesz
szükség. Kecsegető remények közt útra kelt tehát, hogy pártfogás végett
befolyásos ismerőseit felkeresse. Hanem míg imádottjától elszakadva, a távolban
célja elérése után kóborolt: kétségek szállották meg, hogy az alatt, míg ő az
anyagiakra nézve szerencséjét keresi: nem fog-e megváltozni kedvese hűsége? – s
e feletti aggodalmában a következő levéllel keresi fel Lilláját:
„Mócsa, 18. márcz. 1798.”
„Óhajtott szép kincsecském!”
„Íme
midőn te éretted kiindulok az én balatoni utamra, sírni láttatik az ég és
szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, kincsem, ha
én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, ily bús
gyászba borul az én lelkem; szomorúbb lesz ennél a mai időnél az én életem, ha
az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla azon nem fog ragyogni.”
„De
hát annyi szerelmes esdekléseim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök
hűséget esküdött indulatom s a te kedves ígéreted lehetnének-e valaha
hiábavalókká? – Elhagyhatna-e engemet az a Lilla, aki én tőlem szeméremmel
kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? – az a Lilla, aki azt fogadta
nékem, hogy csak bízzak, ő mindvégig - - -? Meg lehetne-e, hogy én elszakadjak
te tőled, akiért élek, akiért fáradok, akivel sírni, vagy örülni holtig
kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet paradicsommá
teheted: csak te lehetsz az a kegyetlen, aki engemet a bánat és keserűség
mélyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a választás. Nekem egyebet választanom sohasem
lehet, hanem hogy téged megszeresselek. – Első pillantásodra elvesztettem
lelkemnek szabadságát, elloptad, elragadtad az én szívemet azon az egy estén,
amelyen először megláttalak. - - -„
Csokonai
aggodalma és kétsége – amint a következmények igazolták – nem is volt alap
nélküli. az apa nem sok jót remélve e viszonytól, s nem látva biztosítottnak
leánya jövőjét a nyugtalan lelkű poéta oldala mellett, - azon volt, hogy a
benső összeköttetés idejében félbeszakíttassék. – Csokonai leveleit elfogdosta s
azoknak íróját a rágalmazásoknak is kitétette; mely nemtelen műveleteknek aztán
csakugyan meg lett az a szomorú eredménye, hogy a leány Csokonainak állítólagos
mély hallgatását félremagyarázván, s a szárnyra kelt, mesterségesen kieszelt mendemondáknak is
hitelt adván: teljesen meghidegült, úgyannyira, hogy apja biztatására egy
vagyonos komáromi lakossal, ki keze elnyeréséért időközben fellépett, csakhamar
jegyet váltott; s mikor Csokonai vándorútjáról megtért Komáromba, az ő Lillája,
nagy meglepetésére már másnak volt arája.
A
szülők terve tehát sikerült. Lilla csak az utolsó percben értesült a hálóról;
fájdalma lesújtja, de betegen is oltárhoz hurcolják a más karjába.
Képzelhetni
a keservesen csalódott ifjúnak mélységes fájdalmát, melynek ő aztán lantja bús zengésében
annyiszor és oly remekül adott kifejezést. Csak kilenc hónapig tartott Csokonai
boldogsága. Rövid volt a paradicsomi élet gyönyörűsége, de fájdalma nem tartott
sokáig, mert hat év múlva a halál már kiengesztelte őt kemény sorsával.
*
Feledhetetlen
emlékezetű latosunk szerelmi viszonya tehát csak rövid ideig tartott, mint az
égről lefutó meteornak fényes ragyogása. Hanem ez a röpke ismeretség éppen elég
volt arra, hogy múzsájának varázs zengésével örökké emlékezetessé tegye
szívének boldog álmait, s halhatatlannál szerelme tárgyát: az ő Lilláját. Mert
míg Csokonai újjáteremtett szívvilágában
átérezte a szerelemnek minden gyönyörűségét és átszenvedte a szerelem minden
fájdalmát: addig múzsája az ő boldog és boldogtalan szerelme forrásából, t. i.
szívéből – pazarolva szórta szét az ott termett virágokat, gyöngyöket és
cipruslombokat.
S
a míg a lantos búsan verte kobozát, az alatt Lilla – most már Lévay Istvánné -, a csalárd úton karjai
közé juttatott férj oldala mellett, a legszomorúbb családi életet töltötte.
Beteges ura mellett nem sok öröm jutott osztályrészeül.
De
vajon szerette-e Lilla valóban Csokonait? – Én nem hiszem. Az a pillanatnyi
fellángolás, mely első találkozásuk alkalmával felmelegítette szívét: csak
bolygótűz lehetett, mely nyomban kialudt; s ő is bízvást elmondhatta, mit
Shakespeare Júliája mond:
„Nem örülök én ez éji frigynek,
Gyors az, felette rögtön és szeles,
Nagyon hasonló villámhoz, ki míg
Villan-t kiáltnánk: megszün!...
A nyárnak érlelő lehével e
Szerelmi bimbó szép virág lehet még.”
Bizony
nem lett. A bimbó nem fejlődött virággá – az ő szívében. az a leány, aki teljes
imádattal csüng kedvese emlékén, nem mond le oly könnyen jövő boldogságáról,
mint Lilla.
Igaz,
hogy álnok fondorlattal hidegítették el Csokonaitól, azt is beszélik, hogy
midőn a rátukmált vőlegény oldalán templomba kellett már mennie: anyja megverte
elébb, mert sehogy sem akarta Lévayval a hitet elmondani.
De
vajon azért vonakodott-e, mert Csokonai emléke élt szívében –, vagy pedig
azért, mivel Lévayt sem szerette?...
Midőn
később az idők folyamában a rég elhalt költő emlékezete mindinkább mélyebb
gyökeret ver a nemzet szívében s a hálás ivadék Csokonait a nagy szellemek
sorába emeli: magába száll ugyan, s eszébe jut szerelmes lantosa, de az önvád
nem zaklatja lelkét, amit az is igazol, hogy özvegyi fátyolát eldobja s Végh
Mihály hetényi ev. ref. lelkészhez férjhez menve, inkább hitvese oldala mellett
keres vigasztalást, mintsem emlékeinek s fájdalmainak éljen.
Hanem
azért hiába némult el a költő ajka, - a Lilla-dalok szerte hangzottak a nép
ajkán, a fúvó szél is szárnyára vette azokat és szétröpítette játszi
vidorsággal,majd keseregve mély bánattal, rezgésbe hozva velök a szíveket s
fellelkesítve egy egész országot.
Kiről
zengtek és kihez szólottak e dalok? – Mindenki vágyott tudni; s nem csuda, ha a
nagy közönség színről-színre szerette volna ismerni legalább képmását annak az
ideálnak, ki költőnk szívét oly olthatatlan lángra lobbantotta.
Kerestek, kutattak tehát a lelkes irodalomtörténészek, hogy a tudvágyat, a
közkíváncsiságot e tekintetben is kielégítsék. Szorgos keresés után annyit
aztán sikerült megtudniok, hogy Lilla arcképe valamikor akvarellben és
olajfestményben is meg volt; - de hol volna feltalálható? – annak már nem
bírtak nyomára jönni.
Végre
a legközelebbi időben híre járt Komáromban, hogy Kalicza Géza kir. törvényszéki
irodaigazgató, aki Lilla komáromi házát örök tulajdonul megvásárolta, - a régi
homok között Lilla arcképét megtalálta, melyet Szendrey Imre rajz- és
geometria tanár Komáromban, aki Csokonaival és kultuszával nagy előszeretettel
foglalkozik s e tekintetben az ő véleménye súllyal bír, - valódinak mond.
E
képet – mely Lillát ifjú kora virágában, mint bájos hajadont szőke, kontyba
tűzött hajfonatokkal, kék szemekkel, pici piros ajkakkal és szép formás
idomokkal ábrázolja, - Egger Vilmos német festő festette Komáromban 1825-ben,
hihetőleg a neki Lilla által saját kezűleg átadott leánykori akvarell képéről
másolva, mely őt házias környezetben, kedvenc papagáját étetve tünteti elő. E
kis képről Szendrey tanár úr négyszeres nagyításban s mellképes alakban hű
másolatot készített és azt a nagynevű költő relikviái gazdagítása végett a
debreceni Csokonai-körnek a másolat hűségét bizonyító hiteles igazolvány és az
eredeti kis kép vázrajza kapcsában 1901. évi október hó második felében
ajándékul megküldötte.
Nagybecsű
ereklyéje e kép is a Csokonai-körnek, melynek elnöksége sietett arról
fényképmásolatot készíttetni, hogy Csokonai Lilláját a „Debreceni képes
kalendáriom” útján Debrecen és vidékének közönségével mielőbb megismertette.
*
Azon
boldog korszakból, melyben költőnk szerelme tárgyával megismerkedett és vele
rövid ideig tartó édes álmodozásba merült, - a hátrahagyott örök szépségű „Lilla dalok”-on kívül – egy kedves
emléktárgy is maradt még fenn, melyet ma már a debreceni „Csokonai-kör”, mint a
költő relikviáinak egyik legbecsesebb ereklyéjét – féltékenyen őriz.
Ez
a Lilla gyűrűje, melyet egykor Csokonai ajándékozott kedvesének, ki azt
haláláig viselte.
E
becses emléktárgyat Lilla rokonai – lelkük nemes sugallatától áthatottan-
Debrecenben – Csokonai szülővárosának valamelyik múzeumában akarták elhelyezni
s messzi földről csakugyan el is jöttek ide, hogy feltett szándékukat
megvalósítsák. Elhozták a gyűrűt, melyet aztán a Csokonai-körnek adtak át. – Az
átadás processusáról jegyzőkönyv vétetett fel, melyet kiváló érdekességénél
fogva, mint értékes irodalomtörténeti adalékot, egész terjedelmében bemutatunk
olvasóinknak:
„Jegyzőkönyv, felvétetett Debrecenben
1897. július 9-én d. e. 9 órakor a kereskedelmi akadémia palotájában levő
„Csokonai-szobá”-ban a néhai nemes Vajda
Júlia – előbb Lévay Istvánné, majd Végh Mihály reform. főesperes neje
(Csokonai Lillájának) azon aranygyűrűje átadásáról, melyet Lilla – halhatatlan
nevű költőnk Csokonai Vitéz Mihálytól kapott ajándékba.
Jelen voltak alólírottak: Komlóssy Arthur
Debrecen sz. kir. város főjegyzője – mint a debreceni Csokonai-kör alelnöke és
ereklyetárának őre, az összejövetel céljait előadván, elmondja az előzményeket,
melyek az 1898-ik évtől kezdve máig Csokonai Lillájának arcképe, énekes könyve,
Csokonaitól nyert utolsó búcsúlevele és
gyűrűje feltalálására irányzott kutatásait, ide vonatkozó levelezéseit
tartalmazzák s beszámolván az eddigi eredményekkel, mint legértékesebb eredményt
– azon említett gyűrűnek a kör ereklyetára részére s a kör birtokába jutását
említvén az átadást és birtokba vételt kívánja foganatosítani és e tényt
jegyzőkönyvbe vétetni.
Bemutatja
az egybegyűlt érdeklődő körtagoknak és t. közönségnek Vajda Elek tatatóvárosi
lakost és tisztelt polgárt, ki Vajda Júliának Sámuel nevű fitestvérétől
származott fija és ki szólásra felhívatván, következőleg adja elő a gyűrű
történetét, megvilágítva egyúttal azt igen sok, Lillára és családjára
vonatkozó, eddig még ismeretlen érdekes adatokkal:
Nemes
Vajda Júlia – édesatyja Vajda Pál –
révkomáromi hajós volt, édesanyja: Nagy Erzsébet. Gyermekeik voltak: József,
Dániel, Sámuel, Zsigmond, Pál, Lidia
és Júlia. – Júlia első férje Lévay István magyar szabómester, kivel D-almáson
46 éven át élt, - majd Lévay 66 éves korában meghalván, - pár évi özvegység
után Júliát 71 éves korában Végh Mihály hetényi ev. ref. lelkész és főesperes
vette nőül második neje gyanánt, kivel 10 évig élt és 1856-ban 81 éves korában
halt meg, - tehát Lilla 1775-ben született s így két évvel fiatalabb volt
Csokonainál. – Júlia egyik testvére Sámuel
1856-ban és ennek fia: Elek tanúi
voltak utolsó napjainak és elhalálozásának, s midőn az agg éveiben is szép öreg
nő kilehelte nemes lelkét, férje: Végh Mihály – lehúzott a nő ujjáról egy
aranygyűrűt, az itt felmutatottat, mely sima arany-karikagyűrű, közepén oly
alakzattal – mint a köves pecsétnyomó gyűrűk, de a kő helyett egy kis
felnyitható fedéllel bíró üveggel, melybe haj, méreg vagy egyéb apróság
rejthető – semmi betű, vagy vésés rajta nincs, csupán az aranypróba, s e
szavakkal nyújtotta át sógora Vajda Sámuelnek: „Na bruder, ez a gyűrű magát illeti, tegye el s jól őrizze meg, mert ezt
Lilla Csokonaitól kapta, - ez a gyűrű attól való”. E szavakat hallotta s a
gyűrű átadás tényénél jelen volt Vajda Elek is, int 34 éves férfi, hiszen Lilla
koporsóját is ú zárta le. A gyűrű Vajda Sámueltől Vajda Elekhez, ettől fia
Vajda Károlyhoz, majd ennek elhalálozása után ismét Vajda Elekhez került
vissza, s hogy ez a Lilla ujján viselt s arról halála napján lehúzottal s azóta
gondosan őrizettel ugyanazonos, azt – itt jelenlevő Vajda Elek tatatóvárosi
lakos esküvel is kész erősíteni, - menye özv. Vajda Károlyné Némethy Katalin
nagykállói lakos pedig bizonyítja, hogy férjénél éveken át ugyanezt a gyűrűt
látta és tudja, hogy az a Lilla Csokonaitól kapott gyűrűje. – Vajda Elek –
engedve a Csokonai-kör alelnöke és ereklyetár őre Komlóssy Arthur Debrecen sz.
kir. város főjegyzője - hozzá menye özv.
Vajda Károlyné úrnő által intézett kérelmének, már régebben elhatározta, hogy
azt az elveszés, vagy elenyészés veszélyétől megóvandó, a debreceni
Csokonai-múzeumnak ajándékozza, - s miután a Collegiumhoz intézett
értesítésnek félreértésből és tájékozatlanságból származása előtte – ideutazása
folytán – itteni felvilágosítások után -, teljesen tisztázva lett -,
határozottan kijelentik hogy ő minden bármely oldalról jövő befolyás, vagy
kényszer hatása nélkül ezen ereklyét a Csokonai
nevét viselő kör-nek szánta, annak ajándékozza és örök tulajdonául ezennel
átadja s kéri annak további szíves megőrzését s az érdeklődőknek megszemlélhetés
végett felmutatását.
Minek
hitelére ezen jegyzőkönyv felolvastatván – aláíratott. Kelt mint fent.
A
Csokonai-kör nevében hálás köszönettel elfogadjuk és a gyűrűt átvettük:
Komlóssy Arthur, a Csokonai-kör alelnöke, Szilágyi Károly, Balogh Ferenc, Dr.
Kardos Albert, Zoltai Lajos, a D. Ellenőr” felelős szerkesztője, Kornhäuser
Antal a „Debrecen” munkatársa, ifj. Komlóssy Arthur; - továbbá Vajda Elek, mint
átadó (Tata-Tóvárosról), özv. Vajda Károlyné sz. Némethy Katalin és leánya:
Palatitz Jánosné Nagy Ottilia (Nagy-Kállóból), ki a gyűrűt – saját feljegyzése
szerint – sokáig viselte”. A felzet így hangzik:
„Jegyzőkönyv
1897. július 9. Csokonai Vitéz Mihály
által Lillának (nemes Vajda Júlia) ajándékozott aranygyűrű átadása- és
átvételéről, - melyet Tata-Tóvároson lakó 75 éves Vajda Elek nyugalomba vonult asztalos mester és tisztelt polgár –
Lillának unokaöccse – az eredeti átadás után valószínűleg 100 év múlva, a halhatatlan költő nevét viselő debreceni Csokonai-körnek ajándékozott.
Visszakerült
tehát a gyűrű a szerelmes lantos hazájába és az ő nevét örökké fenntartó
egyesület birtokába.”
Ezen
szóról-szóra közölt jegyzőkönyv bemutatása után befejezésül csak azt említjük
meg, hogy Vajda Elek, ki e nagybecsű ereklyét oly nagy örömmel és szent
kegyelettel hozta el messze földről ide hozzánk, halhatatlan emlékű költőnk
szülővárosába, nemsokára ezután elhalt, megnyugosztaltatva végső óráiban, hogy
Lilla gyűrűjének a debreceni „Csokonai-kör” ereklyetárában örök időkre szóló
elhelyezésével, mint a költővel meghasonlott család egyik rokona, lerótta nagy
tartozását Csokonai szellemének.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. II. évf. 1902.
