A
félhold uralma már egészen megtört Magyarországon. A török hazánknak csak egy
kis szögletébe, a temesi bánságba szorult. Erdély függetlensége is megszűnt s a
bérces kis hazával együtt Debrecen a Habsburgok kormányzó pálcája alá került.
De bár a város új urától szabad királyi város rangját és kiváltságait nyerte, –
gyötrő szenvedései, súlyos terhei tovább tartottak. Német vagy török igát
nyögni – egyre ment. A labanc telhetetlenség csakúgy kivette az utolsó falatot
is a szegény magyarnak szájából, mint a pogány török. Szejdi pasa tipró nyomán
temérdek könny és nyomor akadt. Mégis több debreceni polgárt tett koldussá és
földönfutóvá a kapzsi, vérszomjas Caraffa generális sáskahada. Szejdi járását
pár év alatt kiheverheté az agyonsarcolt polgárság pálmafához hasonló ereje.
Caraffa után egy hosszú évtized alatt sem népesülhettek újra be az elhagyott,
pusztán maradt tűzhelyek. A padisah nem törődött vele, mi módon imádja Istenét
a gyaur; a bécsi kormány a mindenéből kifosztott népnek hite és lelkiösmeretére
is executiót vezetett.
E
szomorú, siralmas időszak bús panasza zendül felénk egy névtelen naplójának
feljegyzéseiből. A város valamelyik nótáriusa rovogatta bele korának érdekesebb
eseményeit 1696 januártól fogva, 1700. augusztus 4-ig. Többnyire közdolgok
ezek. De a magánélet köréből is feljegyzett egyet s mást. Úgy, hogy némi
megszakításokkal napról-napra figyelemmel kísérhetjük Debrecen negyedfélévi
krónikáját. Még az időnek fontosabb változásait, a természetnek ritka
tüneményeit sem hagyta figyelmen kívül a napló vezetője. Újat ugyan keveset
mond, - de azokat, mikről más forrásokból már tudunk, gyakran érdekesen,
jellemző adatokkal egészíti ki. Ez mindenesetre becsessé teszi a még eddig
kiaknázatlan feljegyzéseket s érdemessé arra, hogy megszólaltassuk a 200 év óta
hallgató ismeretlen nevű krónikást. Tehát hadd beszéljen a debreceni névtelen, ezúttaé az 1699-dik évről.
*
Alkotmányt,
törvényt, jogokat szemérmetlenül lábbal taposó eme labanc világban
legsúlyosabban nehezedett az elnyomott nép vállaira a végét-hosszát nem érő
katonai szolgáltatások terhe. Az ide-oda masírozó hadak élelmezése, kenyérrel,
abrakkal, vágómarhával ellátása, a néha Aradig, Temesvárig, Zimonyig hajtott
előfogatok kiállítása; a városban kvártélyozó ezredek tartása s mindazon
előszámlálhatlan kellemetlenség, nyűg, bosszankodás és kárvallás, a mit a
fegyelmezetlen, nyers, erőszakos sváb, flamand, francia, spanyol és olasz
zsoldos katonaság a védtelen polgárságnak okozott: csodálatos mértékig próbára
tette a debreceni polgárság türelmét és teherbíró képességét.
A
régi jó puritán erkölcsök tisztasága felett hiába állott őrt pallossal a
szigorú tanács, a gonosz példák, miket a nép az elvadult katonáktól látott,
rombolva hatottak. Sok hiúságos szokás ekkor kezdett erősebben terjedni és
meghonosodni Debrecenben. Dohányszívás, istenkáromlás, muzsika, mint az ördög
kedvtelése ellen soha azelőtt nem kellett annyiszor megújítani a tiltó
rendeleteket és nem volt kénytelen a tanács annyiszor elrettentő büntetést
alkalmazni. sok jámbor cívis békés családi életét dúlták fel a pajkos, nyalka
német kvártélyosok, elszédítvén a menyecskék fejét, - s erőszakkal is letépvén
tisztes polgárlányok homlokáról a szűzi liliomot, hajadonság legdrágább
ékességét. Példa reá a szép Kalmár
Judit szomorú esete, akit öreg kalmár szüleinek mélységes búsulására hatalmába
kerített egy kvártélyos pundrás német. És bár „megverettetést érdemelne”, mégis
a kegyelmes tanács szelídebb, jelképes büntetést mért reá: „hóhér vitessen
vesszőt véle”.
Az
évkönyvek, az idézett Napló lapjain is, ez idegen ajkú, idegen érzésű zsoldosok
véres kihágásaival is sűrűn találkozunk. A fegyvertelen polgár vagyona, élete
csakúgy nem volt biztonságban miattok, mint a becsülete, házának tisztasága.
1699.
május 5-ről olvassuk: „Méltóságos Gróf Pálffy János Uram eő Nagysága
Regementebéli katonák közül hárman a Városra bejövén, sok alkalmatlanságot
követnek el az utcákon, fel s alá nyargalódván, ketteit meg fogták, mivel
valamely emberhez is hozzá lüttenek s a süvegét tanálták. Comissariuis uram eő
Nagysága szállására viszik; eő Nsga a városházához küldi, hogy tegyék fogságba,
különb helyekre, cum assecuratione, hogy „in casu alicujus contingentis vexae”
számot ad eő maga róla. – A harmadik katona a vendég fogadó háznál (a Fejérló
volt ekkor a város egyetlen vendégfogadója) egy német asszonnyal durván bánván,
- ind az urát, aki is ott volt, mint az asszonyt megsebesíti,az ura a német
asszonynak által üti a katonát s meghal.”
No
ez megbűnhődött tetteiért. Hanem a másik két katonát a Comissariuis harmadnap
múlva elbocsátotta a börtönből s visszaadta nékik tőlük elvett holmijukat is.
Junius 29-én hasonló eset
ismétlődik:
„Estve
9 és 10 óra között a Csapó utcai őrzők közül egyet a németek a Károlyi István
uram háza előtt megöltenek. Piac
utcán is az őrzőkre Gróf Lantieri szolgája puskával, szablyával reájuk ment,
vélek veszekedett, de a fegyvert elnyerték tüle.”
A
hősködő németek hátulról támadva ölték meg Csapó utca őrzőjét. A quartélyos
Commendáns is meggyőződött erről.Amikor ötöd nap múlva exhumálták a
szerencsétlen ember holttestét, a Commendans borbélyai az occulata alkalmával
az őrzőnek hátán,a lapockáján alul egy fertály signyni mély sebet találtak, amelyet koszperd szúrás
ejtett rajta.
A
mostani katonai büntető eljárás szempontjából érdekes az a vizsgálat, amelyet
ebben a bűnügyben tartottak. Mert: „Die 20. Junii. Megirt Commendans uram,
praevie beadván néki megöletett ember iránt celebrant Inquisitiót és a tőle
kívánt Accusatiót, az accusalt Németeket, úgymint Gróf Lausini uram
Companiájábul való Franciscus Maximiliánus Krimmert, Iró Deáot, Mausz Pált
Juratist, Joanes Volffgangus, Scherbellit Corporalist, pro examine magok
eleiben vitetvén (akik Profósz kezében adattatván át, fogságban voltak) kívánta
Bíró uramtul is, hgoy pro exaudiendo eorundem examine, külgyön oda agy két
embert, ahová Király Mihály és Tholdi Pál uraimék elmennek, s minek utána végbe
ment, referálták, hogy in omnibus tagadták az ellenek való vádat.”
Vagyis
kétszáz évvel ezelőtt, ha polgár emberen ejtett sérelem miatt emeltek katona
ellen vádat, a tárgyaláshoz meghívást kapott képviseltetés végett az előzetes
nyomozást teljesítő polgári hatóság is.
Hogyan
lakoltak ám a gyilkosok, - azt már nem hagyá emlékezetbe krónikásunk.
Még
le sem csillapodott a városban a június 9-iki véres garázdálkodás felett támadt
felzúdulás, - mikor június 22-én újabb botrány hozta izgalomba a kedélyeket.
Megint „Pálffy uram eő Naga Regementibül, Sigmondi uram Companiájábul egy
katonát, aki a vásárban egy szegény paraszt embert nagy görcsös bottal főben
ütvén, igen megsebesített, megfognak s Commissarius uram akarattyábul s hírével
a Ráczok házában tétetik, kit a sebes embernek gyógyítására való pénzt
fizetvén, Comissarius uram eleresztett harmad napra.”
Ilyen
olcsó volt a paraszt testi épsége!
*
Polgárság
és katonaság közt való viszony tehát éppen nem volt valami nagyon barátságos
akkor. Pedig a gyengébb fél, - a polgárság részéről váltig igyekeztek kedvezően
hangolni a katonaság vezetőit. Egy-egy kevés engedékenységért a kifogyhatatlan
követelésekből; - némi elnézésért, - ha késlekedve állíthatták elő tanácsbéli
uraimék a kenyér- és abrakporciókat; - erélyesebb fegyelem tartásért a
kicsapongásra, fosztogatásra mindig kész legénység között: a tiszturaknak
gyakran kellett ajándékokkal kedveskedni. – Efféle discretiokat a méltóságos
gróf generális urak éppen úgy nem vetettek meg, mint az apró lajtinántok. Gróf Pálffy János bizony szépen zsebre vágta,
1698-ban a debreceni tanács által nyújtott bizalmas ezer tallért. A tiszteletes
tanács pedig igen örvendett, hogy a nemes gróf a maroson átkelő feles számú
lovas és gyalog pogányság ellen vezényelt hadaival csak egy napig táborozott a
nagyerdő alatt. Hiszen ennyi idő alatt is: „mezeinkben, szénáinkban, abrakban,
fában sok kárt tettenek. Kenyeret többet adtunk 6200 portiónál, abrakot többet
400 köbölnél.”
Így
ment ez akkor. A Napló írója 1699. febr. 4-ről ezt jegyezte fel: „A quartélyos
tiszteknek bort, tyúkokat, ludakat küldünk. A Commendansnak egy általag Gönczi.
Tíz tyúk, 2 lúd. A két Lajtmánnak
két-két ceber bor s lúd, négy tyúk. A Fendrikeknek hasonlóképpen. Az
Quartélymesternek is.”
Mindezen
ajándékoknak hitvány hasznát látta Debrecen. A mi szolgálatot tett a német,
abban is kevés volt a köszönet. Inkább a nép átka kísérte. Néha-néha az
elszaporodott tolvajok, rablók kergetésére, a mezőkön legelő ménesek, gulyák
nagyobb biztonságára, a szántó-vető, arató-cséplő emberek bátorságára muskétás
németeket kért a tanács a commendánsaktól. De az őrző németek ellen minduntalan
megújul a panasz. Máskor adósrófnak használta őket a portióért hatalmasoktul
szorongatott elöljáróság.
1699.
febr. 6-árul olvassuk: „Mivel a Portiot az emberek nehezen fizetik, négy
musquatélyos németet kérünk Executióra, kikel a Tizház gazdák az utcában
járjanak.”
*
A
sehonnai vitézek különben vígan éltek. Febr. 25-én írja róluk a Napló: „A
Quartélyos németek fársángolni kezdenek.”
Május
5-én megint zajos mulatságot csaptak a virág- és lombfakasztó május örömére:
„Szoboszlai
Quartélyosok, Martigli Regimentjébül valók, többire mind Francziák, a májusi
zöld fák alkalmatosságával nagy mesterségesen táncoltanak. – Sokan egymás után
egyik a másiknak kardgya vagy spádéja végit fogván, hol magukat mint mikor a
sövint fonnyák, a megfogott kardokkal által meg által fonván, hol a kardok
alatt által fordulván, hol a kardokat a földig letévén és azokon egymás után
által lépdesvén, hol a legelsőjökre, aki középben megállott, köröslen körül a
kardokat a nyaka táján egymásra rakván és azt a földig lebocsátván s azon
középsőt, akit Capitánnak neveztek, a kardokon fölvévén és véle kerülve egy
keveset tánczolván, ismét a földre lebocsátották, ismét magukat róla, mintegy
oszloprul a kötelet letekervén, újabban járták a tánczot, de a kardok végét
senki el nem bocsátotta, hanem nagy csoda módon által meg által forogván sokáig
jádczottanak. Egy tarka ruhás bolond, akit Courtisannak szoktak hívni, igen
hamis tűrül pattant fi volt közöttük. Magyarul is tudott egy keveset. A
Capitánnak minden jel adása csak ez volt: ha”.
*
Hogy
lánynak, bornak szenvedélyes kedvelői voltak – talán felesleges is mondanom. A
nemes város borát, serét, aminek jó kelendősége fontos szerepet játszott hajdan
a domestica cass egyensúlyának fenntartásában – ki sem fogyasztotta
szorgalmasabban a német katonánál. Megesett mindazonáltal néha, hogy ez is
kénytelen kelletlen kevesebb itallal megelégedett. 1694. január 22-én reménykedik
és panaszkodik a mi krónikásunk:
„Ma
Vincze napja lévén, szép idő volt, amaz mondás szerint
Mikor fénylik Vincze
Megtelik a pincze.
Adgyja
Isten jó borunk teremjen; az idén ugyan sok embernek elég termett; de miképpen
kél el, nem tudjuk, mert igen szaporátlan
isszák; a német quartélyos is elpénztelenedett.”
*
Hogy
is ne itták volna szaporátlan!? Mikor olyan siralmas, örömtelen volt akkor a
magyarnak az élet. Hegedülő cigány, szép muzsikszó se felejtethette véle a
búbánatot. akkor tett volna úgy valaki, ahogy a nóta mondja:
A faluba utczahosszat
Muzsikáltatom magamat.
De
megadja az árát! Éppen a farsang kellő közepében, febr. 15-én kél ilyen
tanácsrendelés:
„A
dohányzás és hegedülés erősen megtilalmaztassék. Valaki rajta kapattatik 68
pénzzel megbüntettessék, vagy a nyakvasba tétessék. Minden cívis ember tartozik
kötelessége szerint előmondani. – Az
hegedűsök penig kiverettessenek a városbul in perpetuum (örökre).”
Hanem
valamennyit a tanács is enged a szigorúságból, mikor a törvény végrehajtására kerül
a sor, 1700-ban „Tatai Péter nevű ifjú orcátlan, haszontalan, élhetetlen,
csélcsap rossz életre, hegedülésre
adván magát és a tilalom ellen járván mások botránkoztatására, incaptiváltatott
vala (rajtakapattatott); de édes annya reménkedésére
elbocsáttatik olyan véggel, hogy soha
többé nem hegedül, másként hóhér veri meg.”
Máskor
pedig a táncot is keményen tiltotta az okos és körültekintő tanács.
*
Ebben
az időben keletkezett a hortobágyi csárda*. Hosszas utánjárás-keléssel a
hortobágyi hídra szép új donatiót,
vámszedési jogot kapott Lipót királytól 1699-ben Debrecen városa. Igaz, hogy
nem ingyen adta ő Felsége. Nehány ezer rhenmes frt követeléséről mondott le
érette a város. 1699. június elsején vették birtokba Sárándi Dániel és Tholdi
Pál uraimék a hidat és vámot, felmutatván csegei harmincados Jalkóchi Imrének a
kassai nemes kamara Decretumát. „Állandó vámost is állítanak oda, vásárbíró
Szilágyi Jánost hadgyák a vám inspectiójára, aki actu ott maradott.”
Ugyanezen
a napon „Tikos János uram bort viszen
ki a Máthai hídhoz, hogy a város számára korchoma
árultassék. Az itt való mértékkel 4 polturán parancsolják árultatni. Azon alkalmatossággal
égett bort is visznek ki.”
Csakhamar
a szükséghez mérten felépül a csárda is. Június 30-án már ezt jegyzi fel a
Napló szerzője: „Az Hortobágyi hídnál erigaltatott egy ház és pince alatta, a
bor árulás, hogy annál alkalmatosabban lehessen. A bornak iczéje dénár 12.
Égett bor 5. Pályinka is adatott a vámos kezében árulásra.”
Ennek
az első csárdának alapfalai, pincéjének boltozatai ma is megvannak, -
átellenben a mostani fogadóépülettel a nagy állás napkeleti végében.
Hány
utasnak szomját oltotta el ez a pince. Hány fáradt vándor pihent meg e falak
között száz év alatt?...
*
Mint
említém, - az időjárás nevezetesebb változásait is feljegyzi a Napló. Jó
szánúttal kecsegtető havazások, nehezen várt üdítő esők mellett két ritka
természeti tüneményről is megemlékezik.
1699.
szept. 23-án „nagy fogyatkozás volt a napban. Reggeli 8 órátul fogva 11 óráig
tartott. A napnak csak egy kicsiny részecskéje látszott.”
Különösebb
volt a másik, a tél közepén történt tünemény. December 10-én: „Nagy eső, kőeső, hó és mendörgés hallatszott
és csodálatos forma jégeső a földet nagyszemekkel így ellepte. Régen vagy
soha senki olyant nem ért.”
A
félelembe esett, álmélkodó köznép bizonyosan rettenetes dögvészt, újabb
pusztító háborút jósolt a természeti erőknek eme csakugyan csodálatos
játékából.
*
Utoljára
hagytam azt az őszinte, gyermeki ragaszkodást, amely az 1698-99. évbeli főbíró,
tiszteletes Komáromi István uram
érdemes agg személye iránt 27-ról feljegyzett eme sorokból is kitűnik: T. Bíró
uram ő keme podagricus dolorinak (fájdalmainak) könnyítésére az váradi Bányába mégyen, ind Feleségestül Csatári
János uramat adjungálljuk ő keme mellé. Adgya Isten gyógyulljon meg ő keme
erőtelenségiből”.
A
főbíró úr 76 éves, özvegy öreg ember volt ekkor. Feleségét, Marialaki Anna
asszonyt egy évvel azelőtt temették el. Megérdemelte a várostól, hogy ilyen
gyöngéd szeretettel gondoskodjék róla aggsága napjaiban. Mikor 1704 április havában
meghalt, így örökítette meg áldott emlékét a városi jegyzőkönyv:
„Komáromi
István uram, ki anno 1661. vétetett volt a nemes Tanácsi rend köziben és Eskütt
Biróságot, Városi egyéb tiszteket, súlyos követségeket a Török Portára s Német
Udvarhoz sok ízben viselt, Fő Bíróságot hétszer, úgymint A. 1683, 85, 88, 91,
93, 98, 99, dicséretesen töltött el, meghalt tegnap (ápr. 26.) 80 esztendős
korában, két praedicatiós solennitással el temettetett ma.”
A
háza ott volt a derék főbírónak, ahol most a Simonffy utcai 1. sz. új városi
bérpalota emelkedik.
Legyen
áldott közöttünk az emléke mindörökké!
*)
Ez alkalommal bemutatjuk a mostani
hortobágyi csárdáról felvett fényképeket. E csárda egyik része is idősebb száz
évesnél s mai alakját többszörös bővítés után nyerte. Az egykor híres debreceni
nagy vásárok virágzása korában, sok szép napot látott, miután egyik legélénkebb
állomása volt a debrecen-budapest-bécsi nagy kereskedelmi útnak. Költők is sűrűn
megénekelték. A kép baloldalán látható állás előtt találhatók az 1699-ben épült
korcsma fundamentumai.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. II. évf. 1901.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése