Csöndes világ vagy, holtak birodalma
S én ép’ ezért szeretlek, temető…
Feléd fordulok, ha az élet harcza
Bánt, s kétségemben megnyugvást lelek,
Vigasztalást nyújt siri némaságod,
Békés magányod, fönséges nyugalmad;
Itt elfelejtem a sivár jelent,
Elhunytak lelkei szállnak körül
S azt suttogják, hogy mult – jelen csak egy
És a jövő is. Mult idők zenéje
Ugy zsong fülemben, mint egy édes álom.
De a halálnak gondolatja bennem
Borzalmat nem kelt, sőt várom nyugodtan
A végnek perczét, látva itt te benned
Az elmulásnak végtelen nyugalmát.
A mulandóság int felém belőled,
Sok sirkereszted mind egy-egy talány,
Melybe a jövő titka van bezárva.
Kik lent feküsznek, azok már tudják
A titkot, azt a nagy, nagy ismeretlent,
Amit mi élők csak találgatunk.
A holtak, ők már tudnak mindent…
Mily széditő ezt elképzelni is –
S békésen alszanak egymás mellett,
Kik éltükben ellenségek valának
S gyűlölték egymást bőszült, vad haraggal.
- - - - - - - -
A fáradt utasok örök pihenőjén
Évente egyszer künn megáll a tömeg,
Hömpölygő árja a jelen korából
A multba téved; holtak sirkövét
Fölékesíti – és imádkozik.
S midőn leteszi részvét koszoruját
Szerettei sirkövére az ember:
Világosságot, halvány földi mécset
Gyujt a halál örök honában;
Talán azért, hogy hátha beláthatna
Sirok sötét, rejtelmes üregébe,
Ismeretlen, titokzatos jövőbe?!...
Elmélázik, magába száll egy perczre,
Aztán rohan, hajrá! tovább,
Folytatja küzdelmét a létért,
Áldozva hiú, földi isteneknek –
S hogy miért? nem
tudja, nem felelt a sir.
- - - - - - - -
Ne is keresd azt ember, hogy mi itt a
Földön a végczél; - arra gondolj csupán
Hogy életed rövid s
sir örök!
Gondolj tehát gyakrabban a halálra,
A temető intsen, hogy szállj magadba
Te gyönge ember, várd az elmulást
S véges, hiábavaló küzdelmedben
Ismerd parányi semmiségedet.
Ismerd magad, s nyugodtan várd a véget,
Mely végtelent
jelent a röpke lét után,
Midőn te is a harczot megharczolva
A földhöz térsz meg haló poraidban,
melyből vétettél pillanatra csak!
Élsz, hogy meghalj, tehát memento mori,
Parányi léted minden röpke napján
Csak az lebegjen szüntelen előtted,
Hogy tested porból lett s orrá leszen!
De merits erőt a feltámadásból,
Bizván készülj el a halálra, mert
Hát hogyha ez a röpke földi élet
Csak fogamzása egy
magasabb létnek,
Egy szebb világnak!? Nézz a csillagokra,
Midőn a temetőben andalogsz,
Hát hogyha ott, más bolygók légkörében,
Régóta megsiratott őseid
S gyermekeid elszállott lelkei
Élnek tökéletesebb életet,
Mint lent mi itt e földi sártekén;
Hát hogyha ott, végetlen messzeségben
Már mint tudók
tekintenek le ránk,
Ismerve az alkotó titkait.
Hisz a nagy természet is minden évben
Meghal, s megujul, föltámad tavasszal,
A természetbe nem vész semmi el,
Mert ő örök. Lelked ne volna az!?
Bizonnyal az, s elhagyva porhüvelyét
Felszáll magasba s mindig váltakozva,
Más-más világban folytatja tovább
Idők végéig örök
életét…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. I. évf. 1901.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése