Lovász János: Téli bál

- Debreceni életkép –

Télvíz idején ránk szakadnak a hosszú, unalmas esték s a kályha mellett eszünkbe jut a sok hétköznapi baj, a vesződség, a töméntelen kiadás, amivel ez a szép élet jár s ami nélkül annyi millió közül igen kevés ember van el. Nap-nap után szaporodnak ezek a hívatlan vendégek, míg egyszerre csak rájok ununk, felbuzdul bennünk a bátorság, s kezdjük a felszaporodott gondot, bajt, meg minden rosszat, ami az agyunkban fölkavarodott – tűzbe hajigálni. A tűzszikrák vidáman pattognak a fülünkbe valami hinci-hánci hangot:

- Ej haj! Üsse kő! Úgy lesz, ahogy lesz!

Még ősapáinkról maradhatott ránk ez a hányi-veti szólás. Örökségnek ez is valami, sokszor többet ér egy zsák aranynál is, ámbár mindannyiónk bizonyos benne, hogy álnokságot rejt magában. De mindenek megvan a maga ideje s ha már másként nem boldogulhatunk, jól esik egy kis időre hazugságba hagyni magunkat. .Főként italozás közben, muzsikaszó mellett. A pohárcsengésbe és a cigány muzsikájába is bele van rejtve ez a csalóka hang. És mihelyt megértjük belőle, végigrezdül bennünk a mulatni vágyás.

Kokas utcán vagy Nyíl utcán azonképpen kocsik állanak mostanság vacsora időtájt, mint csak Kossuth utcán, az emeletes házak előtt. Bálba indulókra várnak. – Az iparos, a cívis szintoly jussot tart a téli bálhoz, akárcsak a jogászgyerek, vagy a gazdászfiú.

Hajdanta – teszem azt – a csizmadiák bizony nem mentek volna csillámos báltermekbe. Ők nyárestéken lombsátor alatt vigadtak, künn a nagyerdőn, vagy egyik-másik házas telek fűrészporral végigszórt udvarán. Délután kezdték cicázással, este nagy vacsorát csaptak s előkerülvén a cigány, táncra perdültek.

Most másképpen van ez. Kripkó Péter uram, aki tudvalevőleg a csizmadia társulat érdemes elnöke, leakasztja a belső szoba faláról a céhtáblát s nekiülvén, saját kezével megírja, a téli vigasság iránti meghívást. A céhtábla régi világból való hirdetőoszlopa mindazon fontos eseményeknek, melyek a társulat kebelében előfordulnak. Bálról, gyűlésről, párti céduláról, politikai magatartástól ezúton értesül a kebelbeli ember. Hasonlít ez egy kis kézi tükörhöz. Rézből van a fogója is, a lapja is és körös-körül kacskaringós rézcifrázatok díszítik. Az írás, ami csakis az elnök kezéből eredhet, ráfekszik a rézlapra, széleit lecsatolják s azzal szaladj Pista, hordozd el a belső emberekhez.

Pista fütyörészve járja be az utcákat. Neki igen csak mindegy, akármit hirdet a tábla: halált, mulatságot, civódást. Fő, hogy van egy jó délutánja, amikor nem kell a háromlábú széket őriznie, hanem kószálhat, ide mehet, oda mehet, késő estig nem parancsol neki még Herkó Páter sem. A lelkére van kötve, hogy a táblát avatatlan ember fiának nem szabd megmutatni. az hivatalos titok, s ha valaki kíváncsiságból megszólítaná Pistát:

- Mutasd csak fattyam, mit viszesz?

Arra Pista csak ennyit válaszol:

- Ehhöz nincs esze az úrnak! Tudja!

A színház háta mögött szép emeletes házuk van a csizmadiáknak. Ebben olvasószoba, biliárdozó, kártyázó hely bőven. És a hátulsó épületben egy nagy táncterem, üveges folyosóval, parkettel, csillárral. Híres bálokat csapnak itt a csizmadiák. Vannak hozzá szép számmal fiatalok is, vének is, leányok is, legények is. az asszony népe csak olyan mutatós, tán még pirosabb arcú, mint az úri népé, a legénye meg szilajabb is, magyarosabb is, ámbátor nem máslis félcipőben, ahogy a ficsúrok szokták, hanem rámás csizmában, aranyrojtos nyakravalóval és testhez álló pitykés dolmányban jelenik meg a bálon.

Kripkó uramat aznap este hét órakor csengős szánka várja a háza előtt. Az elnök fölsegíti az elnöknét, utána maga is felpattan az ülésre. Ezzel megindul a család.

Hát az eladó leány hol maradt?

Nincs belőle egy mákszemnyi sem.

Az Isten  Kripkó családra nem tekintett le huszonöt év alatt, ezentúl meg már hasztalan tekintene, elkésett vele. Nagy sor az ilyesmi a családi életben, ámbár itt igen egyszerűen van elmondva. Gyermek nélkül olyan az élet, mint só nélkül a kenyér, vagy eső nélkül a tavasz. Mire akkor a sok lótás-futás, fáradozás, ha nincs kiért? Az asszony búslakodóvá, szomorúvá válik mihamar, az ember pedig házsártos lesz, majd meg mulatós. Megunja az otthont, az egyformaságot és morcos kedvében nemegyszer példálózik a más gyermekeivel. Fáj ez a szegény asszonynak. És akarva, nem akarva hordja magában a töviset, mely égeti a szívét, valahányszor az esküvője jut eszébe, de leginkább olyankor, ha mint most is, serdülő leányokat lát daliás legények karján.

Mennek gyalogosan is a bálba és ez sok tekintetben okosabb is, úgy tartják a leányok. A kocsiülés akármilyen puha, megtöri a simára vasalt ruhát. Ez már magában véve nyomós ok. Elindulnak hát idejében s rendszerint a gyalogosok hamarabb megérkeznek. Karba fonva sétálgatnak a fényes teremben s a fal mentén csakhamar kettős sorban ülnek az édesanyák.

Mikor Kripkóné leült a bálanya karosszékébe, elsőnek a három Vetési-lány szaladt hozzá. Kezet csókoltak.

- Hát anyátok?- kérdi Kripkóné.

- Odébb ül – mondták a lányok.

Ez alatt végignézte a három leányt. Csinosnak találja mind a hármat, de nem tud kiejteni rájuk egyetlen dicsérő szót sem. Arra gondol, hogyha neki ilyen szép leányai volnának, be más élete lenne. Mintha hallaná most is az ura szavát:

- Vetésiné komámasszony, az oszt igazi asszony!

Mit tehet ő erről!

De a nagy sürgés-forgás hamar kiveri a fejéből a további elmélkedést. Úgy illik ilyenkor, hogy az első táncot az elnök kezdje meg. A kis mokány Kripkó össze is veri sarkantyús bokáját, ott áll az asszony előtt:

- Gyere, gyöngyöm, mutassuk meg, mit tudunk!

És rákezdik jó magyarosan az első csárdást. A férj pergősen, rezgősen akarná, de a feleség öregesen lépked mellette. Nem sok kedve van a táncra. Hamar meg is elégeli, visszaül a helyére.

A nagy terem teleömlik hirtelen zajjal, zümmögéssel. Nem hiába álmodoztak a leányok a téli bálról, beteljesül a vágyódásuk: nagyon kapósak. Legkiváltképp a három Vetési leány. Mindenik olyan már a tánctól, mint a pipacs. Olykor az anyjukra vetnek egy-egy pillantást, de biz az hiába kérleli a szemével őket: csak egy csöppet fújjátok ki magatokat, ne olyan eszeveszetten! Nem használ ez semmit. Végre is leveszi az anya a gondját róluk, s átmegy Kripkónéhoz egy kis beszélgetésre.

A társalgás hidegen megy. Valami fájdalom szorongatja a Kripkóné szívét ebben a nagy vígságban. A múlt emléke, a jövendő bánata. Látja itt a mások boldogságát, s eszébe jut a saját elhagyatottsága. Mások előtt irigyelt asszony ő, maga előtt boldogtalan teremtés. Mennyivel elégedettebb itt mellette Vetésiné, aki gyönyörködhetik a leányaiban, aki végigéli bennök újra meg újra a leánykori évek édes varázsát. Aki tudja, hogy szereti az ura, mert három szép leányt nevelt fel. Az ő ura valahányszor szóváltás esik otthon, ezt hozza elő:

- Nézd meg azt! Olyan asszony légy!

Keserű érzések ömlenek el benne. Szeme előtt összefut a táncolók serege, zsiborog a vére és szeretne sírni, mint otthon estenden teszi titokban, mikor hazavárja az urát. S ahogy sokáig ülnek így egymás mellett, ímé csak előttük áll Kripkó. Táncra szólítja Vetésinét. Az huzakodik.

- Nem! Nem!

- Komámasszony. Egy fordulóra.

- Ott vannak a leányaim. Ugrassa meg komám azokat.

- Azon már túl vagyunk. Most nekem maga kell nekem! – szól Kripkó és kézen fogja Vetésinét.

Kripkónénak fanyar mosolygás rángatja az ajakát. Belebámul a tömegbe, de gondolatai ismét visszatérnek az iménti töprengésre. Újból rászakad a bánat, most még nagyobb erővel. Alig bírja, alig tudja szenvedni. Végigsimítja fejét, de csak nem tud szabadulni.

Feláll, s közelebb megy a táncosokhoz. Valamit szólni akarna az urához, maga sem tudja, hogy mit. De nem látja őket. És hirtelen felötlik eszében, hogy mit is keres ő itt ennyi vigadozó között? Meg kell szöknie ebből a pokolból, ahol kínok égetik a lelkét, ahol elpusztul, úgy érzi, semmivé ég, ha tovább is marad.

Kiment a folyosóra, fölvette a bundáját. Az ajtó előtt meghökkent.

Hová megy most? Mit szól majd az ura?

De képtelen volt maradni. Nekiindult a ködös éjszakának s amily gyorsan lépkedhetett, hazafelé tartott. Már nem törődött semmivel. Otthon lefeküdt és kisírta magát, mint egy kis makrancos leány, akit a féltékenység marcangol. Mikor fölébredt, nem volt még otthon az ura. Gyorsan felöltözködött, zsebébe dugta az imakönyvet s mint minden vasárnap, bement Vetésinéhez, hogy együtt menjenek a templomba.

S a ropogós, hólepte úton a reggeli napfényben ment a két asszony a templom felé, hogy ott szívük mélyéből imádkozzanak.  Az egyik a leányai boldogságáért, a másik senkiért, semmiért, csak azért az egyért, hogy miért nem elégelte már meg az Úr-Isten az ő hazug boldogságát.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. II. évf. 1901.