Az átkozott költő északra indulva végzetes verssorokat ír a halál árnyékában. Mintha rébuszt rejtenének e szavak, Somlyó Zoltán köteteinek egymás mellé nőtt címei, mintha valami sejtelmes, borongós fátumszerűséggel akarná a költő érdekessé tenni a maga írásait. Pedig nem így van. A címek – köteteinek súlyos jelzői s épp annyira meghatározói, mint ahogy e kis írásnak, azokból összevont első mondata élénken karakterizálja Somlyó poézisét. Könny pereg végig betűin, bús jajok szállnak a sorok között, talán bánattentával írta, sóhajaival szárította verseit az átkozott poéta.
„Nyolcvankettő juniusban Drávaparton. Domborun,
Hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul”
Keresetlen, nagyon egyszerű szavak, de mennyi báj, mennyi muzsika van ebben a két sorban, régi és elvitázhatatlanul magyar versekre emlékeztető két sorban. Verse, melyből ezt citáltam – külön címe egyik versének sincsen a Végzetes verssorok című gyűjteményeben – rövid curriculu vitae. De milyen szomorú élettörténet. A szinte színehagyott szavak, itt még kedvesek és drágák, miket mi is érzünk, de későbbi ciklusaiban már gyakran belénk sajognak. „Anizia!” kezdetű verse, mint értékes gyémánt csillog ki társai közül s ragyogásának fényében eltűnnek a többiek.
„Anizia! Szolgád leszek s felejtelek,
ez jó neked.
Ha látogatód érkezik s szomjas reád:
hozok tehát.
Remegni fog kezemben a kis szerviett,
amely tied.
Még kesztyüvel, véletlen sem érintelek,
most már minek!
Benézek majd (s így minden csókodat tudom)
a kulcslukon -
Nem mondom azt, hogy össze nem szorul kezem…
… zsebreteszem.
Te gyönyörü! De, aki szolga, szolga az!
S a dolga az.
Hogy kivasalva jól legyen szivén a frakk,
ó, ennyi csak.
Leszek, - mind első csók előtt – alázatos -
… gyalázatos!…
Mennyi tűz, láz van e poémában, mennyi mákonyt érzünk ritmusában, - de aztán hallga, ehhez hasonlót csak egyet kapunk, az Ajánlás-t, melynek minden sora egy-egy becses ékszer, gyönyörű hasonlat, mik azért íródtak, hogy szívünkhöz jussanak s enyhítsék a fájó bánatot.
Aztán „a végzetesség összeropogtatja szívünk”, mert fáradt lesz a költő hangja, halkulni kezdenek lantja húrjai. Belebágyad az éneklésbe és csöndesen mesélget, elmond pár szép képet, pár hangulatot s ha sípjába is fú még néhány akkordot, de lágyabb lesz hangja, mint az ősi szél, a bús szirén szomorú sivítása. A „Végzetes verssorok”-ban csalhatatlanul régebbi verseit adja, a stílusukon erősen érzik. Az idők rohanó vágtatása elsiklott mellettük, de Somlyó mellett, meg kell állani, figyelni kell szavát, mert a kacér asszony, ha pillanatra csöndesebb is lesz, de újra felcicomázza magát s paradicsomtollát sohasem felejti.
S. (SÜTŐ) NAGY LÁSZLÓ
Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.
