A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Albius Tibullus i.e. 50-es évek közepe - i.e. 19; ókor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Albius Tibullus i.e. 50-es évek közepe - i.e. 19; ókor. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. dec. 7.

Tibullus (i.e. 54-19): Elégia




Fényes aranyból más kincsét szaporítsa halomra,
S birjon sok földet bő jövedelmü  mezőn,
Míg közel ellenség éltét rémítio veszéllyel,
S álmát a riadó trombita távol üzi.
Engem szűk sorsom vigyen át tettnélküli pályán,
CSak konyhámnak elég víg tüzü fája legyen.
Gazda leszek, s nem rest idején plántálni kezemmel
Szőlővesszőt, fát s száz nemü gyenge növényt.
Óhajtom s hiszem is, hogy nem fog csalni reményem,
Lesz gabonám ennem, lesz borom innom elég.
Mert valahány isten koszorúzott szobra tünik fel,
Tiszteletemből részt mindenikének adok,
S bármi gyümölcsöt az új év hoz, zsengéje legelsőbb
Illatoz oltáron földmives isten előtt.
Búzakalász koszorú neked illik, szőke Ceresnek,
S templomod ajtait az fogja diszítni körül.
Kertemben vörös őr, egy szörnyű kaszáju Priápus,
Kártékony madarak váza lelendi helyét.
Kisded, előbb boldog jszágom védei, Lárok!
Kedves ajándéktok nektek is áldva kijár,

Másszor nagy csordám engesztelt ékes üszővel,
Most bárányt is alig bír meg az árva vagyon.
Áldozom azt, s akkor falum ifjai zengve kiáltják:
Bő szüretet s aratást adjatok égi karok!
Boldogul élnem ugyan még most nem könnyü kevésből,
S nem kis baj mindig messzire járni gyalog.
Nyár hévségétől szeretek menekedni heverve
Fris csermely partján, jószagu gallyak alatt.
Mégis néha kapát nem félek venni kezembe,
Vagy serkentek ökört húzni serényen ekét.
S ismét vagy gödölyét, vagy bárányt, melyeket anyjok
Elhagya, házamhoz hogy vigyek, ölbe veszek.
Kíméld a kis nyájt, farkas, kíméld te zsivány nép!
Préda ha kell; másutt gazdag akol van elég.
Nálam friss téjjel s megalázott szívvel imádni
A pásztor s a nyáj istenit évi szokás.
Istenek, óh kegyesek legyetek, s kis ajándokom áldást
Hozzon rám, bár azt tölti csak aljas edény.
Hajdani földmivelők legelébb hajlékony agyagból
Készítettek szent áldozatokra pohárt.
Őseim értékét nem kérem vissza, sem a bő
Termést, mennyit atyám atyja csűrébe takart.
Kis jószágom elég, nyereségem elég, ha saját ágy
Fáradságom után ád nyugalomra helyet.
Melly édes heverészni, midőn szélvészek üvöltnek,
S csókok közt szerető hévvel ölelni nejét;
Vagy mikor a felhők ontnak hideg éjszaki záport,
Hosszas esőzésnek hosszan aludni eszén.
Történjék velem ez, más - mint érdemli - legyen dús,
Kit haragos tenger, sem zivatar nem ijeszt.
Inkább minden arany s gyémánt elvesszen örökre,
Mint utam egy szép szem könnyinek adjon okot.
Szárazon is, vizen is vívnod, Messala, neked kell;
Házadat illetik a sok diadalmi jelek.
Engemet egy szép lány szerelem láncára bilincselt,
S a kérlelhetetlen lángszivü rabja vagyok.
Délia, csak te velem, s az enyém légy, semmi dicsőség
Nem kell, mások előtt bár henye férfi legyek.
Vég órámban is én csak téged látni kivánlak
S haldokló kézzel téged ölelni, hivem.
És te, ha máglya nekem készűl, o Délia, sírsz te
S könnyekkel vegyülő csókokat adsz te reám;
Sírsz, nincsen vassal mellednek belseje béllve,
Sem kővé nem vált asszonyi gyenge szived!
Nem, temetésemről nem tér egy ifju sem, egy lány
Anélkül haza, hogy meg ne sirassa Tibullt.
Ám de te Máneszimet ne bustsd meg, Délia, kíméld
Gyenge orcáidat és szétlobogó hajadat.
Most pedig, amíg még lehet, együtt égve szeressünk
éjbe borult fővel, fog hamar érni halál,
Fog hamar a tettlen vénség meglepni, midőn nincs
Sem vig enyelgésnek, sem szerelemnek idő.
A mosolyos Vénust most kell szolgálni, mig ajtót
Törni be nem szégyen, míg civakodni gyönyör.
Itt én büszke vezér s jó zsoldos! trombita, zászló,
Menjetek, aki kíván, osszatok arra sebet;
Kincset is osszatok! én elegendőt birva, szegénység
S dússág szomjával játszva dacolni fogok.

(Ford.: Kis János, 1829.)
*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)


2018. dec. 1.

Tibullus (i.e. 55-19): Hatodik alagya




Szűntelen ingerlesz, te, reám mosolyogva tekintvén,
Oh szerelem, mégis durva vagy és te komor.
Vagy mit akarsz te, szilaj gyermek, velem? éjha, dicsőség
Istennek kezeket hánni az ember után?
Tőr, hurok ellenem áll; mert nincs tudtomra, kit ápol
Délia, mást csalfán éjjeli csendbe rekeszt.
Ő ugyan egyre tagad mindent; de ki hinne szavának,
Engem is ő folyvást férje szemébe tagad.
Én, nyomorult, feladám, mint kell megcsalni az őrzőt,
Ez leckém által megnyoma íme veszély!
Mellyel okot költött, egyedűl mint hálna magában;
S mint zörgés nékűl ajtaja sarka kinyílt.
Fű-levet, írt adtam, mellyel kéksége eloszlott,
Amit enyelgés közben Vénus az arcra harap.
Ám te, csalárd hölgyed vak-tyúkos férje, te engem
Tarts mellette, nehogy több vita érje fejed!
Hogy sokat egy fiatal dícsérjen nyelve, ne engedd;
Azt se, hogy álmában mejje kitárva legyen,
És ne kacsingasson; ne is írjon cslfa betűket
Újja az asztalodon bor-leve dűlte után. - -

(Ford.: Perecsényi Nagy László, 1818.)
*
Az Álbius Tibullus versei című kötetből
*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

2012. febr. 28.

Albius Tibullus: A béke dicsérete




Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt?
Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt!
Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre,
akkor lelt rövidebb útra a durva halál.
Vagy nem is ő a hibás, az az árva – magunk, mi magunkra
fordítottuk, amit ő vadak ellen adott?
Minden bűn a kövér aranyé, hisz háború sem volt,
míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.
Sáncok s várfalak akkor még nem voltak – a tarka
nyáj közepette ledőlt s nyugton aludt a juhász.
Dús hadiszerszámot sose láttam volna, ha akkor
élek, a trombitaszó nem riogatja szivem.
Elhurcolnak a hadba ma, tán egy távoli puzdrán
már közelít is a nyíl, mely a szivembe szalad.

Óvjatok, isteni Lárok: hisz mikor ott szaladoztam
még a bokátok előtt, óvtatok, ifju magot.
Nem szégyen, hogy fátok öreg törzs fája: apáim
egykori házát így lakta a lári sereg.
Míg a szegényes, régi fa-isten az egyszerü házban
állott, szentebb volt addig az eskü szava.
megkönyörült az a Lár, ha ki szőlőt vitt neki, vagy ha
búzakalász-gyürüvel ékesitette haját,
olykor a ház hálás ura vitte elébe kalászát,
s vitte mögötte kicsiny lányka a méz aranyát.
Védjetek engem is, isteni Lárok, az érchegyü nyíltól,
s áldozatom tele ól kincse, kövér koca lesz.
Ünnepi köntösben követem, mirtusz köti lágyan
kis kosaram, mirtusz lengi be homlokom is.

Bennem kedvetek így teljék: a hadak vezetőit
gyűrje le más a csaták hősi tusái között,
és iddogálva mesélje vitézi regéit a harcos,
s fesse le a tábort borral az asztalomon.
Őrültség a halált harcokkal hívni-idézni!
Úgyis jő: a sunyi talp konokul közeleg.
Nincs odalent dús róna, se szőlőfürt, csak az ádáz
Cerberus és ama rut Charon a styxi vizen:
a halovány tömeg ott bolyong a zavaros habu tónál,
hajzata megpörzsölt, arca kuszált, csupa seb.

Ó, az a boldog, irigyelni méltó, kit gyerekek közt
ér el a lassu öregkor kicsi háza ölén!
Békén ballag a birka nyomán, fia a barival jár –
fürdőt is melegít este a hű feleség.
Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben,
szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.
Béke mivelje a földet – aratni tulokra először
hószinü Béke rakott görbe, nehézkes igát.
Béke növelt venyigét s rejtette a fürt aromáját
korsóban fiunak őrzeni atyja borát.
Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos
rozsdált fegyvere mind sutba, sötétbe kerül.
Erdőből hazahajt a pityókós gazda, az asszony
és pulya-hadja nyüzsög a kocogó szekeren.

Háboru is van: vénuszi harc! – Tincsét lenyiszálták
s rátörték a kaput – ezt panaszolja a lány.
Kék-zöld foltos a gyönge kis arc – sír -, ámde a győztes,
ő is sír, hogy ilyet tett hebehurgya keze.
Ámor, a dévaj, szitkokat is súg éji viszály közt,
s ott ül a két haragos közt sunyin és hanyagul.
Vasszivü, kőszivü fickó, aki a lányt veri durván:
a magas isteneket rántja-cibálja le az.
Éppen elég, ha szelid tunicáját róla letéped,
éppen elég, ha kezed szertezilálta haját,
s éppen elég, ha zokog, - mert boldog ezerszer a férfi,
akinek indulata könnyre fakasztja a lányt.
Sánccölöpöt s pajzsot hordjon, kinek ökle goromba,
s messze kerülje el a lágy Szerelem gyönyörét.

Áldott Béke, jövel, jobbodban búzakalásszal,
s tündöklő öledet lepje gyümölcs özöne.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 52-54. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)