Zeng a nyár. Hogy zeng az erdő!
Zúg a nádas… Mint merengő
kék menyasszony, leng a rengő
fűz fölött egy lepkeszárny.
Nem tudom, hogy merre száll…
Nézd, jaj nézd! A lepkeszárny
csak megáll és messzeszáll,
mint a tó fölött a nyár,
réti dal… És meg se vár,
csak ha jön az ősz s e pár
kék lepke fázva összenéz…
s csak ez a méz
s ez a virág…
Csak ez a rengő,
susogva lengő
néma nád
s ily röpke-gyorsan néz le rád
e kék merengő,
súgva zengő
nagy világ…
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
Dico ego opera mea Regi.
(Ps. 44, 2.)
Elmondok mindent, Istenem:
hogy hány keresztet megvetettem,
jaj, mily sok arcra ránevettem,
s az embert hányszor megköveztem!
Bolond nótákat fújtam este,
forrón ragyogtam bűnbe esve,
alkonyt imádtam térdre esve,
dadogva vallom: buktam este…
Hát látod!...
Oldom tunikámat,
itt állok fázó-meztelen.
Elmondtam mindent, Istenem…
A csókod várom csendesen.
Forrás: Dunántúli Szemle – Vasi Szemle XI. évf. 1944.
Nem tudom, hányszor estem én el,
skarlátpiros az én fekélyem;
de egyet jól tudok: szeretlek.
Sűrű fekete minden éjjel,
és mégis hajnal szórja széjjel:
arcunkra száll a napsugár.
Számlálgatjuk tenger fövényét
és parttalan vizeknek mélyét:
fölötte kéken zúg az ár.
Minden levélkén forradás ül,
bimbókon féreg rág keresztül,
kifeslik mégis mind a rózsa.
Péter háromszor esküdött Rád,
Magdolna esve várta orcád,
s vétkükben ott a dal: szeretlek.
Én sem tudom, hogy vétkem mennyi,
a lábam gyönge Hozzád menni,
de véresen kiált a szám: szeretlek!
Szeretlek! Jöhet bármily éjjel,
s bár verd a testem száz fekéllyel,
a mélyben is kiáltozom: szeretlek!
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
