Nem tudom, hányszor estem én el,
skarlátpiros az én fekélyem;
de egyet jól tudok: szeretlek.
Sűrű fekete minden éjjel,
és mégis hajnal szórja széjjel:
arcunkra száll a napsugár.
Számlálgatjuk tenger fövényét
és parttalan vizeknek mélyét:
fölötte kéken zúg az ár.
Minden levélkén forradás ül,
bimbókon féreg rág keresztül,
kifeslik mégis mind a rózsa.
Péter háromszor esküdött Rád,
Magdolna esve várta orcád,
s vétkükben ott a dal: szeretlek.
Én sem tudom, hogy vétkem mennyi,
a lábam gyönge Hozzád menni,
de véresen kiált a szám: szeretlek!
Szeretlek! Jöhet bármily éjjel,
s bár verd a testem száz fekéllyel,
a mélyben is kiáltozom: szeretlek!
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése