Az őszi nap még pazarlón dobálja
a fényes forró nyári parazsat
S az ablakon víg haláltáncot járva
zsibonganak az őszi darazsak.
Még itt pezseg a nyár száz csalta mázban,
bár tűnő lángja már végpercben él,
mint bús elitélt a siralomházban,
ki titkon mégis halasztást remél.
Így búcsúzik minden szépség szünetlen.
Az ifjú öröm még rám nevet és
ezer halálban kell másnak születnem,
hisz minden perc csak búcsú, temetés.
A pillanat emlék-gödörbe dönti
a tünt szépet s a nyári tünt eget.
Itt minden perc az elmúlást köszönti
és árnyunk már a porból integet.
S minden mulandó így remél halasztást.
A véget tudni, mennél távolabb!
Bús vágyainkra sincs így több malaszt, lásd,
s nem tartható a perc, mit mámor ad.
Így gyászolom a változást szelíden,
s a szépséget, mely mind elfüstölög.
Múló anyagból romlást kell merítnem,
csak bánatunk s a szenvedés örök.
Ne csodálkozz hát Kedves, hogy szememben
a búcsúkönny, - ez örök mécses – ég.
Míg kezed reszket csüggedt két kezemben,
oly ködbe tűnsz már, mint a messzeség.
S míg rám süt szemed, e kék tiszta újhold
s reményem írját ebből még szedem,
iszom szerelmed, mint halálos újbort,
hogy higyjem azt, egy messzi nyárban úgy volt,
velem maradsz, mint sorsom, végzetem.
Forrás: Tiszatáj 1947. aug-szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése