Meghaltál, Márton.
Ezt a napot is elérted.
Szép fényes szekérrel
Jött a halál érted.
Egyszerű életedben
Úgyse ölelt se fény, se pompa.
Hiszen már mint kis Marci is mi voltál?
Szolga, csupán szolga.
Furcsán fűzött tűbe téged a sorsod:
Apád sohse láttad.
S amit életedben legelébb láttál:
Anyád arcán a bánat.
Iskolába nem járattak,
Betűvetés nem lett kenyered.
Künn a pusztán egyebet vetettél,
S mások ettek belőle kenyeret.
Bizony, amerre két szemed ellátott,
Sokszor megjártad a nagyhatárt,
De – fáradhatatlan két jó lábad
Soha a magadén meg nem állt.
Nem ám, mert amit a magadénak
Vallhattál volna büszkén, szegény,
Ott röpködött valahol: ahol a Hold jár
Csöndes éjjel a Göncöl-szekerén.
Mégis elmentél, amikor köllött,
Hazáért harcoló katonának,
S ott se volt párja a - Kárpát ormán
Őrtállá öreg Kurityáknak…
Meghaltál, Márton. Itt vagy kiterítve,
Két fakó bakon kurta koporsód.
S ahogy komád mondja, derék Mikulás,
Tegnapelőtt rugtál utolsót.
Tizenhárman állunk körülötted,
Tizenhárom szegény magyarok.
Aludj békén csöndes sírod éjén,
S ragyogjanak feletted csillagok.
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése